Elvhen kifejezések lesznek ebben a részben: a fejezet végén találjátok őket kigyűjtve, jelentéssel! Néhol a fordítások nem biztosak, a legtöbbet a játékból szedtem, de vannak benne reddites spekulációk is.

Nagyon csöpögős rész incoming, attól tartok, ilyen hangulatom van ma lol, plusz kicsit wish fulfilment, de hát, tényleg ehhez volt kedvem :D

– Szenved.

Cole olyan hirtelen termett Varric mellett, hogy a törp, ugyan már nem volt rá képes – talán sosem volt –, de azért csak megkísérelt megugrani egy métert ijedtében.

– Hogy a táncoló rosseb üssön ilyenkor beléd, fiam – morogta minden pillanattal múló rosszallással, a szívére nyomva lapátkezét. – Egyszer így megjelensz, és Bianca fog téged üdvözölni, nem a vigyorom.

Cole ártatlanul elmosolyodott, és Varric minden nemlétező bosszankodása semmivé lett. – Bocsáss meg. Nem akartam.

– Neked elhiszem, kölyök.

Varric intett, hogy üljenek le az előcsarnokban. Ő maga elhelyezkedett egy Orlais-i különítmény mögötti széken – hülye, nagyzoló maszkos idióták, morogta a törp –, de Cole állva maradt, és tűnődve vizslatta a hatalmas csarnokot. Mikor a törp követte a tekintetét, megláthatta, hogy Ylleia a trónon ül, előtte meg egy vasravert bűnöző várta, hogy Lavellan olyan igazságos és jóságos ítéletet hozzon, ami már azért volt felháborító, mert túlzottan is jóságos meg igazságos volt.

Lavellan még a legmegkeseredettebb anyaszomorítónak is adott egy második esélyt. Varric néha arra gondolt, ha Hawke ülne a nő helyén, valószínűleg komédiaszínpad lenne a komoly döntések helyett, és a fejek néha poénból gurulnának a frissen mosott köveken.

– Igen, Cole, tudom, hogy Ylli szenved – vette fel a beszélgetés fonalát a törp. – Már sok mindent megpróbáltam. Beszélni vele; nem sikerült, hárított, akár az orzammari kereskedők, mikor az árujuk legalitásáról kérdezem őket. Kopasszal is akartam váltani egy-két keresetlen szót, de mint kiderült, a tevinteri pernahajder ebben is megelőzött. Mikor le akartam lőni a tündét, Sera leöntötte egy vödör vízzel, ami, lássuk be, kicsit csinosabb megoldás az enyémnél. És kevéssé végleges is.

– Olyan gyönyörű vagy – mondta Cole váratlanul, és Varric már készült a pofás válaszával, amikor rájött, a fiú valószínűleg a mellette elsétáló Solas elméjében kerengő káoszban olvasott. – Boldogság, elszakadt láncok, fel, fel, az égig repít ez az érzés, de... Riadtan dobogó szív, hűvös belenyugvás, én nem... én nem tehetem... Olyan tiszta, ártatlan... Nem tudok hazudni neki többé, én... Á!

Cole a mellkasához kapott, Varric pedig ijedten lépett mellé. A törp még éppen elkapta Solas pillantását, amint a férfi végigméri Cole-t, aztán visszafordul a tömeg felé, mintha mi sem történt volna.

Cole üveges szemmel meredt maga elé.

– Jól vagy, kölyök? – érdeklődött Varric aggodalmasan, miközben kezdte egyre jobban úgy érezni magát, mint egy kicsinyét vesztett menyétmama. Utoljára akkor aggodalmaskodott ennyit, amikor Hawke képes volt összeszűrni a levet azzal a macskaimádó démonbőrrel, aki meg hát... na jó, az megalapozott aggodalom volt, tekintve, hogy Anders felrobbantotta az egész Káptalant.

Varric inkább nem akart erre gondolni. Akkor igaza volt a félelmeivel kapcsolatban.

– Cole? – kérdezte, és a fiú végre megrázta magát.

– Solas elméje ősi fal, szíve ősi titok – felelte, inkább csak úgy magának. – Benne olvasni olyan, mintha tükörbe néznék. Most mégis bezárult előttem. Kizárt engem.

Varric nem értette az összefüggést. Már megszokta, hogy gyakran nem tudta követni, mit akar a tudtára hozni ez a különös lélek-fiú, vagy bármi legyen is ő; így most sem törte rajta különösebben a fejét. Inkább csendesen nézte Solast, és igyekezett meglátni azt a valamit benne, amit mind a fiú, mind az inkvizítor annyira egyértelműnek talált.

Solas a tömeg hátában állt, látszólag hanyagul, de minden kétséget kizáróan csak úgy itta magába Lavellan magabiztos hangját, amely természetesen az Inkvizíciónak szerzett újabb ingyenmunkát egy felmentő ítélet formájában. Solas a fejét csóválta, nem értett egyet, persze, mivel is értett volna ő egyet, de annyira nyilvánvaló volt, hogy csodálja Lavellan tartását, ahogyan dönt, és ahogyan hisz abban, hogy mindent jóvá tehet. Csodálta Lavellan naiv hitét, ami látszólag kiapaszthatatlan forrása volt a jóságának, és hogy Solas annyira akart hinni benne, hogy a nő által épített valóság egyszer tényleg mindenki valóságává válhat.

– Szenved – mondta Cole.

– Igen, tudom, Lavellan...

– Solas is.

Varric kelletlenül elismerte magában, hogy Cole egyféle... bizarr módon apaként tekint a tündére, és anyaként az inkvizítorra. Aztán arra következtetésre jutott, hogy mekkora egy segg, hogy csak magára gondolt meg a saját kis sértett érzéseire, és nem arra, hogy Cole-t hogyan érinti ez az egész kalamajka az inkvizítor háza tája körül.

Talán úgy érzi, a szülei veszekednek?

– És te, kölyök? Te hogy vagy? – kérdezte bénán, mert ez a fiú olyan kincs volt neki, amit maga sem értett, mivel érdemelt ki; akkor Cole rámosolygott, és Varric szívében is egy cseppet kevéssé szúrt a féltékenység bogáncsa.

– Meg akarom védeni – mondta Cole könnyedén. – Nagyon szeretem ezt a kölyköt. Élet, üde, boldogság. Félek, hogy nem vagyok jó példa neki.

Varric a cipőjének saras orrára bámult. – Kölyök...

– Nagyon jó példa vagy nekem, Varric – mondta a fiú egyszerűen, őszintén. – Megtanítottál élni. Hogy olyan legyek, mint ti. Kevésbé... más. Miközben sosem akartál megváltoztatni.

Varric zavartan eltörölt egy izzadtságcseppet – mi mást – a szeméből, és inkább megbökdöste Cole könyökét.

– Solas szenved, azt mondod? De akkor miért hagyta ott az inkvizítorunkat?

– Talán csak őt is megzavarják a nagy érzelmek, úgy, mint engem – tűnődött Cole. – Talán ő sem tud mit kezdeni velük.

– Én úgy értesültem, nagyon is tud mit kezdeni velük – dünnyögte Varric. – Ohó, Ylleia nem kímélt a részletekkel. Ezért sem értem.

– Beszélek vele én! – kiáltott fel Cole, Teremtő áldja meg a jó szívét, naiv szeretettel.

– Ó, igazán nem kell. A csillagszóró tevinteri már túlvan ezen a lépésen.

– Dorian nem én vagyok – közölte Cole halálos nyugalommal, és volt Cole, nincs Cole, a fiú dematerializálta magát a törp mellől.

– Ó, hogy a süly essen belé – morogta, miközben a szeme sarkából követte a tömegben eltűnő Solas mozgását.

Az ítélet elhangzott, Lavellan felállt, Josephine-nel társalgott, Solast pedig magával ragadta a kifelé tolongók árja.

Varric egészen diszkrét is tudott lenni, főleg, ha megforgatta ujján az Árnyak Gyűrűjét. Csendesen mozgott, és nem volt nehéz követnie Solas szálas alakját; a tünde borzalmas zöld ruháiban egy járkáló fenyőfa benyomását keltette, és jócskán kilógott a körülötte sürgölődők közül.

Solas ezúttal nem a szobájába ment, ahová általában szokott – talán Sera legutóbbi poénja elvette ettől a kedvét –, hanem lesietett a lépcsőn, ki, a fogadó elé. Mire Varric megörülhetett volna az úti célnak, Solas irányt váltott, és a gyilokjáróra settenkedett fel, az oldalsó lépcsőkön, el a fogadó mellett.

– Hogy a süly essen belé – mondta újfent a törp, bosszankodva, hogy ezt az egész helyzetet még egy sörrel sem tudja leöblíteni.

Solas nekitámaszkodott a hideg kőnek egy kellően kieső helyen, ahol az őrjáratozó katonák és beszélgető máguscsoportok száma drámaian lecsökkent. A hegyeket nézte; Varric elismerte magában, hogy a tünde egészen nemes és álomszerű látványt nyújtott, így, a semmibe révedve. Talán egy karakterét majd róla mintázza a következő regényében.

Mikor Cole megjelent a párkányon, Varric várta, hogy a tünde is úgy megrémüljön, mint ő alig egy fél órával ezelőtt, de csalódnia kellett. Solas még csak hátrálni sem hátrált, teljes természetességgel köszöntötte a fiút.

– Á, Cole! – mondta, a hangjában öröm csendült, és Varric megláthatta a tünde profilján felragyogó óvatos mosolyt. – Mit tehetek érted?

Cole megigazgatta nevetséges kalapját; aztán hirtelen levette. Varricot megdöbbentette a mozdulat, és úgy tűnt, még Solast is. A tünde jobban megrémült Cole csillogó szemének látványától, mint a bejelentetlen megjelenésétől a kőfalon.

– Ylleia szeret téged – mondta a fiú a tőle megszokott kertelés nélkül. Solas keze ökölbe szorult az oldalánál, és Varricot elragadta az az irracionális félelem, hogy a férfi meg fogja ütni. Persze nem így történt. – Annyira, hogy amikor rád gondol, világít a lelke...

– Cole – emelte fel a kezét Solas –, kérlek, ne beszélj erről.

– Mikor rád gondol, odáig érzem a szeretetét, ahol én vagyok. Az egész várra ráborul. Olyan meleg, hogy éjszakénként abba takarózom, amikor azt tettetem, hogy alszom. Ylleia mindig rád gondol elalvás előtt, és azért imádkozik, hogy veled álmodjon.

Solas elnézett a távoli hegyekre. – Cole.

A fiú meredten bámulta a tünde profilját. – Amikor ideköltöztünk, az első pár napban sok katona gúnyolt téged. Ylleia nagyon kimért volt, amikor megmondta nekik, mennyire kiváló elme vagy. Elmagyarázta nekik a zsenialitásodat. Mindenki látta, mennyire szeret téged. Azóta nem nyilvánítanak rólad véleményt. Hangosan, legalábbis.

Solas szeretett volna megszólalni, de a levegő bennakadt, és csak furcsán fuldokolva tört elő belőle, szavak nélkül.

– Mikor megtudta, hogy a szenvedélyed a festés, ő maga ment el vadvirágokért a festékedhez. Annyi minden kavargott az elméjében, hogy magam sem tudtam kibogozni, de minden gondolata ragyogó volt és tiszta.

– Én... – Varric elgondolkodott rajta, hogy mi történik, ha Solas most szívrohamot kap a gyilokjárón és meghal. Hogy a fenébe adagolják ezt be az inkvizítornak? – Én ezt nem is tudtam.

– Sokszor látta ugyanazt a házat, mikor lehunyta a szemét. Nem ismertem fel, még nem jártam ott, de te ott voltál vele, és nagyon boldogok voltatok. Azt hiszem, ez nem is történt még meg... igen, erre vágyik. Rád. Egy házra. Csendre.

A törp lélegzetvisszafojtva figyelte, amint Solas térde megrogyik, habár a tünde a kőbe kapaszkodott, és állva maradt.

– Cole, nagyon kérlek, hallgass el. – Még sosem hallotta Solast esengeni.

Cole-ban nem volt könyörület. – De hát miért? Olyan, mintha nem értenéd, Solas, pedig olyan okos vagy. Annyira szereted Ylleiát, hogy néha nem tudom elválasztani a te érzéseidet az enyémtől, és olyankor majdnem megfulladok belé. Annyira vágysz rá, hogy néha te magad is úgy érzed, ez nem lehet a valóság. De miért is ne lehetne? Ne, ne zárkózz el előlem!

Cole a férfi felé nyújtotta a kezét, aki meg a halántékára nyomta ujjait. – Cole – szűrte a fogai között. – Menj el a fejemből!

– Én csak segíteni akarok! – kiáltott fel Cole meglepő érzelmekkel a hangjában. Nagyon feldúlt volt, Varric ugyan nem volt lélek, de még ő is érezte a megindultságát. – Mert te is annyit segítettél rajtam, és persze Ylleia, aki megérdemelné, hogy...

– Ylleia nem érdemli ezt meg!

Varric nagyokat pislogott, és Cole is hasonlóképpen tett. Solas még sosem ütötte meg ezt a hangnemet a fiúval; túlzottan nyers volt és követelőző, de Varric minél tovább elemezgette, annál inkább érezte, hogy a kétségbeesés beszélt belőle, nem a düh.

– Cole, tudom, hogy jót akarsz – vett erőt magán mégis a férfi, nagy levegőket véve. – Túl nemes a lelked, mindig mondtam. Jót akarsz, de nem tudod, hogy most többet ártasz, mint használsz. Ezt nem tudod megjavítani. Nekem... nem lett volna szabad megengednem a szerelem luxusát. Érted? Annyira szeretem őt, hogy belehal a lelkem, de a lelkem ára mit sem ér ahhoz képest, amit meg kell fizetnem! És ne kérdezd, hogy miért – Solas végre lehámozta az ujjait a kőkorlátról, és megindult lefelé, a lépcsőn, el Varric mellett. – Cole, ha segíteni akarsz, gyógyíts, felejts, de engem... engem hagyj ki ebből a lajstromból.

– Tényleg annyira szeretsz, hogy belehal a lelked?

Varricnak fel sem tűnt, hogy a lépcső aljában már állt valaki. Josephine magához szorította a mappáját, úgy nézett az inkvizítorra maga előtt, aki Solasra bámult, és fehér arcán még inkább feltűnő volt a vallaslin hiánya.

– Nae, Vhenan – lehelte Solas, kapaszkodók után kutatva tekintetével, de mindenütt csak várakozásteljes arcok néztek vissza rá.

– Mala lath athim, ma vhenan. – Josephine kényelmetlenül nézett össze Cole-lal, és Varric hálát adott minden nemlétező vagy létező istenségnek, hogy őt továbbra is az árnyak takarják, és senki sem láthatja. – De nem értelek. Ir annala for ros.

– Ir abelas. Ir sa tel'nal. – Varricnak fogalma sem volt róla, miről lehetett szó, de azt sejtette, hogy valami nagyon komoly dologról, mert Solas a mellkasához kapott, mintha fizikailag fájnának neki a szavak. – Ar lasa ma borahnen! – kiáltott fel hirtelen.

Josephine élt azzal a királyi előjoggal, hogy itt hátráljon ki a beszélgetésből.

Cole-t jobban lekötötte a szóváltás, mint ami normális mennyiségű érdeklődésként elkönyvelhető lett volna, de Varric, tekintve, hogy ő meg hívatlanul és otromba módon láthatatlanul vett részt a drámai jelenetben, egy szóval nem illethette a fiút.

Ylleia intett Cole-nak, hogy menjen. Cole el is tűnt, de Varric... Kicsit bűntudata volt, amiért maradt, de ezt már látnia kellett. Szemöldökráncolva figyelte az események alakulását, és ha fogadnia kellett volna arra, hogy mi következik, hát biztosan minden pénzét elveszíti.

Ylleia lassan felsétált a lépcsőn, és csatlakozott Solashoz a kőfalnál. A tünde még mindig a mellkasát markolta, és a törpben már másodjára fordult meg a gondolat, hogy Solas szívrohamot kap ennyi lelki megpróbáltatástól.

Ylleia megfogta a tünde másik, korláton pihenő kezét. Solas eleinte húzódozott, de amikor a nő ránézett, minden ereje elhagyhatta.

– Nem vagyok az elveszett boldogságod, Solas – suttogta a nő olyan halkan, hogy Varricnak egy kicsit közelebb kellett oldalaznia, hogy hallja. – Nem vesztem el. – Lavellan összekulcsolt kezüket a mellkasára nyomta, és Solas lehunyta a szemét. – Itt vagyok! Var lath vir suledin, bellanaris.

– Ma hallani, vhenan – hebegte a tünde beletörődötten.

– Miben segítsek? – Ylleia gyengéd volt, tenyerét a tünde arcára fektette, úgy kényszerítve, hogy nézzen rá. – Itt vagyok neked. Mindig itt leszek neked. Lama, ara las mir lath.

Solas makacsul hallgatott.

– Nem tudok rajtad segíteni, ha nem árulod el, miben kell.

A tünde talán akaratlanul is, de átkarolta a nő derekát, és magához vonta a gyilokjárón. – Blackwall boldoggá tehetne. Hallottalak benneteket a minap... a korláton. Sera kis trükkje után.

Ylleia hitetlenkedésében még a száját is eltátotta. – Most szórakozol velem? – nyögte ki nagy nehezen. – Ez... ez meg mégis honnan jött...?

– Segíts nekem megnyugodnom abban, hogy valaki vigyáz majd rád, amíg én... Hogy boldog vagy, ha...

– Te teljesen hülye vagy. – Ylleia megcsókolta a férfi kezét, aztán hosszan, hitetlenkedve felnevetett. – Te teljesen nem vagy eszednél.

– Vhenan...

– A szívednek hívsz, belehalsz, úgy szeretsz, és le akarsz passzolni egy majdnem-Szürke Őrnek. Vhenan, segítenék, de te menthetetlen vagy.

Solas felhorkant, és tovább küzdött, hogy kirántsa a kezét a nő szorításából, de nem járt sikerrel. – Nem érted. Nem értheted.

– Tudod, mit nem értek? – Ylleia nem hagyta magát, szinte rácsimpaszkodott az egyre kevéssé ellenkező tündére. – Talán holnap meghalhatunk. Talán holnap meghalok. Talán holnap elveszítelek. – Varric szégyentelenül közelebb osont, bár ebből az új szögből nem láthatta a nő arcát. Ylleia Solas vállának döntötte a fejét, és ketten nézték a makacs hóval borított hegyhátakat, a messzeséget, a felette kéklő, bizonytalan jövő egét. – És ahelyett, hogy kihasználnánk minden percét ezeknek az utolsó pillanatoknak, drámát drámára halmozunk, és felesleges köreinket rójuk egymás körül.

Ylleia felemelte a fejét, gyengéden a férfi arcára fektette tenyerét. Varricnak az a benyomása támadt, hogy szoborrá váltak, mert csak néztek, kerestek, kutattak a másik szemében, és csönd volt, a madarak csiripeltek, a katonák csörögtek, Cullen üvöltött, de mégis annyira szép volt ez a pillanat, ami csak nyúlt, nyúlt, a végtelenbe, túl a reménytelen holnapon...

Solas vonásain fokozatosan repedt meg a közöny jege. Megfogta Ylleia arcán pihenő kezét, lehúzta róla a kesztyűt, és megcsókolta a nő ujjait, kézfejét, tenyerét.

– Nem hagyom, hogy holnap odavessz, ma vhenan – suttogta a férfi megrendülten. – Vigyél magaddal a Corypheus elleni összecsapásodra! Ne hagyj hátra! Tudom, hogy... Hallottam Cassandrától, hogy itt akartál hagyni.

– Te mondtad, hogy koncentrálnunk kell a feladatunkra, hogy nem kavarodhatnak össze a szerelem és kötelesség szálai. Te mondtad. Én csak meghajoltam az akaratod előtt. Mindig meghajolok az akaratod előtt... Mert bölcs vagy és bátor. Ne fordulj el.

Ylleia szabad kezével fordította ismét maga felé az arcot, amely nem akarta viszonozni a pillantását.

– Nem vagyok bátor, Ylleia. Mert ha az volnék, elmondanám. De még kapaszkodok a reménybe, hogy szeretsz. Ha elmondom, nem fogsz.

– Kirángattam Blackwallt a börtönből, igazán nem árulhatsz el semmi olyat, ami meglepne vagy eltántorítana. – Ylleia felkuncogott. – Ugyan, mit mondhatnál nekem? Hogy te vagy a mondák nagy, rémes farkasa, a lompos Fen'Harel? – Az inkvizítor játékosan elmélyítette a hangját, és Varric kicsit sértetten ismerte fel az előadásmódban a sajátját.

Solas nem nevetett. Pedig azért vicces volt a próbálkozás.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy igen? – kérdezte inkább a férfi csendesen, sürgetően. Még csak véletlenül sem szarkasztikusan.

Ylleia oldalra biccentette a fejét, akár egy értetlen kiskutya. – Solas...

– Mi lenne, ha azt mondanám? – erősködött a férfi.

Varricnak egyre rosszabb előérzete támadt. A kirkwalli égő Káptalan épülete furcsamód újra meg újra előtört az elméjében, mintha tehetni sem tehetne ellene.

Solas várt, megfeszülten, szinte riadtan, de túl büszkén és akaratosan, és Varric még sosem látta a férfit ilyennek. Ha látta volna, már hetedhét határon túlra menekült volna előle.

Ylleia, mily meglepetés, nem menekült. Neki nem volt szokása. A törp ugyan már sokszor elkönyvelte magában, hogy a nőnek biztosan halálvágya van, mert annyi esztelenségbe és veszélybe mászott bele mosolyogva, ami egy ember számára sem volt egészséges, de ez a fajta bekötött szemű bizalom már neki is sok volt.

Ylleia nem futott el. Megcsókolta a férfi homlokát, ajkát, és úgy nevetett rá, mintha az élete legjobb poénját sütötte volna el.

– Akkor azt mondanám, hogy hozz egy erősebb hajkefét, mint amit jelenleg használsz, a farkasbundádra – suttogta a nő vérkomolyan, vagy netán csipkelődve, Varric nem tudta megállapítani.

Solas elpirult. Dühében vagy másban, Varric szintén nem tudta megfejteni. – Ylleia. – Hangjában szerelem, figyelmeztetés.

– Solas. – A nő megint megcsókolta. Nem volt helye kételyeknek. – Bölcs vagy és bátor. – A férfi mellkasára nyomta kezét, amely most túl kicsinek, túl törékenynek tűnt a borzalmas, fenyőzöld tunikán. – Szelíd és briliáns. Kedves és félelmetes. A kezedben éltető mágia, gyógyítás, fény és gyengédség. A szemedben előzékeny tudás, féltve őrzött kincsek. Nem érdekel, ki voltál, mielőtt idejöttél. Nem érdekel, ki lettél volna, vagy kivé akartál válni, mielőtt találkoztunk. De az az ember, az a férfi, az a barát – minden egyes szónál a férfi mellkasára simította tenyerét –, akit megismertem, az Solas. Solas a bölcs, a bátor. És még ha Fen'Harel is lennél... Hát, istenek, te vagy Büszke Solas, a férfi, akit szeretek. Ez a férfi voltál hónapok óta. Ez a férfi vagy most is. És én csak őt látom, amikor a szemedbe nézek, és csak őt érzem, amikor a szíved dobogását hallgatom. És én hiszem, hogy te is ő akarsz lenni, és hogy te is ugyanúgy ragaszkodsz hozzá, mint én.

Varric sejtette, hogy neki ezt nem lett volna szabad látnia. Ahogyan azt is, hogy hamarosan elsírja magát.

Solas is hasonló reakciókat mutatott; de Ylleia két kezébe vette a tünde arcát, és szeretettel rámosolygott. – Sa'vunin, sulahn'nehn, vhenan – suttogta. – Légy holnap Fen'Harel. Légy ma Solas. Légy ma velem.

A tünde keze remegett. Lavellané biztos volt és erős.

– Mindig is mondtam neked – a férfi hangja alig volt több, mint reszelő lehelet –, hogy bölcsebb vagy minden nőnél, minden tündénél, minden tudósnál. Sosem láttam hozzád foghatót, és soha nem is fogok. Ar lath, ma vhenan, bellanaris.

Végre átölelte a nőt; megcsókolta, nem eresztette.

Varric itt érezte azt, hogy most már ideje lelépnie. Még egyszer hátrafordult, miközben lesietett a lépcsőn, és ahogy elnézte kettejüket, ismeretlen fájdalom hasított a szívébe.

Már megint az égő Káptalant látta.

Valami égni fog. Talán holnap, talán hónapok múlva; de ma, ma ezek ketten Solas és Ylleia voltak, és úgy döntöttek, hátat fordítanak a jövőnek, bemutatnak a bizonytalan horizontnak.

Solas szörnyen óvatos volt, finomkodó, mintha Lavellan eltörhetne az ölelésében. Alakja túl nagy árnyékot vetett a lépcsőre, és Lavellan aprócska, mindennél hatalmasabb figurája elveszett benne.

– Ó, milyen könyvet írok majd ebből – mondta Varric szomorkásan, és megforgatta a kezében a gyűrűt. Az Árnyak leolvadtak róla, és újra láthatóvá vált az udvar egy biztonságosan messzi pontján.

Cole azonnal mellette termett, kíváncsian és végtelenül bánatosan.

– Ugye, hogy nekem kellett beszélnem, hogy helyretegyem a dolgokat? – kérdezte, és Varric annyira utálta, hogy tudta, a fiú is érzi: semmi sem jött rendbe.

– Ügyes voltál, kölyök. – Ő sem mondta ki a nyilvánvalót.

Mert ma, ma ők ketten Varric és Cole voltak, és hagyták, hogy barátjuk meglelje a pillanatnyi boldogságot.

SZÓTÁR

(Ma) vhenan ~ Szívem

Mala lath athim, ma vhenan ~ A szerelmed alázatra szólít (nagyon bizonytalan vagyok a pontos fordításban, de én ezzel a jelentéssel írtam a szöveget)

Ir annala for ros ~ Nem látlak

Ir abelas ~ Sajnálom

Ir sa tel'nal ~ Üres vagyok, tele semmivel

Ar lasa ma borahnen ~ Te vagy az elveszett örömöm

Var lath vir suledin, bellanaris ~ A szerelmünk mindent kibír, örökké

Ma hallani ~ Segíts

Lama, ara las mir lath ~ A tiéd vagyok, neked adom a szerelmem

Sa'vunin, sulahn'nehn ~ Még egy nap, legyünk boldogok

Ar lath ~ Szeretlek