~Natalie Pavlov Szemszöge~

"Menni fog!-bíztattam magam.-Már csak ez az egy ugrás van! Ha ez sikerül, biztos a győzelem!
Hallottam mindent. A bíztatásokat, az ordításokat, a közvetítőt, a zenét. De nem figyeltem rá. Csak az volt a szemem előtt, hogy minnél tökéletesebb, megdöbbentőbb, és sikeresebb legyen a produkcióm. Annyira akartam, hogy jó legyen! Talán túlságosan is, mivel a nagy izgalomban túl nagy lendületet vettem, ám ha leálltam volna, vége lett volna a versenynek. Legalábbis számomra. Azt pedig elképzelni sem tudtam! Reménykedtem benne, hogy sikerül az ugrás, és ha egy picit nagyobb is volt a lendület, nem vétem el az ugrást. Tévedtem, ugyanis a tripla axelből csak egy kettest tudtam kihozni, és a végén rosszul érkeztem meg a jégre. A korcsolyám megcsúszott a csúszós felületen, én pedig elvágódtam rajta. Éles fájdalom nyilalt a lábamba, annyira fájt, hogy nem bírtam felkelni a pályáról.
Hallottam, ahogy az emberek tovább bíztatnak. Hallottam az edzőm hangját, azt kiabálta, hogy keljek fel. Hallottam a többi versenyző aggódó suttogását, vagy néhányuk kárörvendő kuncogását. Hallottam, ahogy elhalkul a zene, és azt is, hogy orvost hívnak. De mindez eltörpült a csalódottság, a fájdalom és a szomorúság mellett. Dühös voltam magamra. A zenére kellett volna figyelnem! A zene magával ragad, megnyugtat, és minden apró részlet elárulja, hogy mit kell tennem. De én elbaltáztam.
Aznap lábtörést szenvedtem, ami a lehető legrosszabb egy műkorcsolyás számára. Az edzőm is csalódott bennem, és a közönség is. Mondanom sem kell, hogy kiestem a versenyből. A versenyből, ami a legfontosabb volt nekem.
 Kiestem a Grand Prix női szériájának döntőjéből."

-Nem jó!-kiáltottam föl dühösen.-Kiestem a gyakorlatból!
Fél év sok idő, nekem pedig ennyit kellett kibírnom, korcsolyázás nélkül. Az orvos azt mondta, hogy nem állhatok jégre, amíg teljesen rendbe nem jött a lábam. Én már hónapokkal ezelőtt épnek éreztem a lábam, ám az orvosom, az edzőm és a barátaim ezt nem így gondolták. De ma végre megkaptam az engedélyt!
És most itt vagyok. Elszántan, mégis félve.
Minden ugrás sikerült. Mindegyiket megtudtam csinálni, de a tripla axelt nem mertem megkísérelni. Féltem, hogy megint elrontom, és újabb félévet kell kihagynom emiatt.
Ez idő alatt a versenytársaim fejlődtek, egyre jobbak, nekem pedig újra kell kezdenem mindent, egészen az alapoktól. 

Heyhó Emberek! ^^ 
Íme egy újabb történet, tőlem.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást
By # Asami