Lara őszintén várta egész délelőtt, hogy találkozzon a lányokkal. De tényleg. Most azonban semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy milyen ürüggyel hagyja ott őket, hogy végiggondolja, ami az elmúlt pár percben történt. Valami nagyon nem stimmelt az egész helyzettel, ez biztos volt, de arra, hogy mi is ez, nem tudott rájönni.

Ne értsetek félre, nem nehéz levonni a következtetést: Lara titokban leveleket írt emberekhez, akikről azt hitte, hogy nem is léteznek. A neveket az álmaiból szedte, amik azóta gyötörték, hogy felébredt, de legtöbbjükre nem emlékezett, általában annyi maradt meg reggelre, hogy rémálma volt, esetleg fel is ébredt az éjszaka közepén.

És hirtelen jön ez a lány, aki az első találkozásukkor úgy ugrott a nyakába, mintha régi jó barátok lennének, és könnyes szemekkel mesél egy régi táborról, mintha Larának is tudnia kellene, mi történt ott. Mintha Lara is ott lett volna. És a nevek...

Vajon tényleg ott lett volna? Lehetséges, hogy ez a tábor A Baleset előtti nyáron volt, és ő maga is részt vett benne? Ezek után még azt is el tudta képzelni, hogy a szülei ismerik ezeket a személyeket és cserediákokat, vagy akár még arról is tudnak, hogy mindannyian itt vannak. És ez az eshetőség még mindig a lehető legjobb volt, amit el tudott képzelni.

Ezzel szemben a másik lehetőség, ami eszébe jutott, az az volt, hogy nem az ő emlékezete hagyta cserben, hanem ezek az emberek járatják vele a bolondot. Megtalálták a leveleket, vagy legalábbis Carter megtalálta őket, és direkt mondta azokat a neveket. Ez valamivel életszerűbbnek, és elképzelhetőbbnek tűnt, de sokkal fájdalmasabbnak is, hiszen ez azt jelenti, hogy az első tréfa is valós és rosszindulatú volt, ez a második pedig még annál is sokkal alattomosabb. Miért tenne ilyet bárki?

Lara úgy érezte, szétrobban a feje, egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Carter zavartan bámult maga elé, legalább olyan meglepettnek tűnt, mint Lara. Emese és Lilla először mosolyogva köszöntek, de hamar rájöttek, hogy valami történt, így Emese azonnal meg is kérdezte, hogy jöjjenek-e vissza később, vagy halasszák-e el a közös ebédet.

Lara rögtön rávágta, hogy nem szükséges, de azonnal meg is bánta. Lehet, hogy jobb lett volna, ha egyedül marad. Carter felé fordult, és angolul kezdett beszélni.

-Carter, mit szólnál hozzá, ha ezt a beszélgetést később folytatnánk? Nekem most át kell gondolnom magamban a dolgokat, mielőtt folytatjuk, de biztos vagyok benne, hogy mind a kettőnknek rengeteg kérdése van a másikhoz.

Carter lassan és kimérten bólintott. Az arckifejezésében a zavarodottság szomorúsággal és csalódottsággal vegyült. Lara nem lehetett biztos benne, de kettőjük között az volt a különbség, hogy bár a helyzet maga mindkettejük számára megdöbbentő volt, Carternek voltak emlékei a szóban forgó táborról, míg Lara teljes egészében csak a sötétben tapogatózott.

-De nem elküldeni akarlak, nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk, ha van kedved - erőltetett mosolyt magára Lara. A mondat őszinte volt, annak is hangzott, csak nehezére esett egy ilyen beszélgetés után őszintén mosolyognia. Viszont nem szeretett volna elválni Cartertől, amíg ki nem deríti, mi is folyik ott.

-Szívesen maradnék, tényleg, de én is találkozok valakivel. Meddig lesz órád? Utána beszélhetnénk, ha neked alkalmas.

-Négyig. Ugyanitt találkozunk?

***

Carter még nem is került látótávolságon kívül, már előkapta zsebéből a telefonját. Mostanra már teljesen elhagyta magát, az arcát már úgy sem láthatják, ha pedig utána is szólnak, úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Sírni kezdett. Négy nem fogadott hívás Adamtől. Remegő ujjakkal nyomott rá a visszahívó gombra, és két pittyenés után már választ is kapott. Adam először idegesen szólt bele a telefonba.

-Merre jártál? Már fél órája várlak az aulában.

Carter meg sem tudott szólalni, csak szipogott, és ezt Adam is meghallotta.

-Mi a baj? Valami történt? - Már sokkal aggodalmasabb volt a hangja, a haragja egy szempillantás alatt elpárolgott. Carter még mindig nem válaszolt, nehezebb volt szavakat találnia, mint gondolta, így jobb ötlet híján megszakította a hívást. Már amúgy is csak néhány méter választotta el az aulától.

Ahogy belépett az épület hatalmas ajtaján, rögtön látta, hogy az aula tele van hallgatókkal, de ez nem zavarta, csak odasietett Adamhez, aki szorosan magához ölelte.

-Hívd a többieket - csupán ennyit mondott Carter, a fiú pedig már rögtön tudta, hogy Laráról van szó. Finoman maga után vonta a lányt az aula túlsó végébe, ahonnan átjáró vezetett a kollégium felé, és közben üzenetben értesítette a többieket, hogy a szobájában találkozzanak, amint lehet.

***

Húsz perccel később már mind a kilencen ott voltak, zsúfoltan és kíváncsian. Sofija az ajtófélfának támaszkodva fonta keresztbe a karjait maga előtt. Dühösen meredt a többiekre.

-Elmondaná végre valaki, hogy miért rángattatok ide minket? Mindjárt kezdődik a következő órám, és még össze sem pakoltam a cuccom.

Adam gyorsan válaszolt.

-Carter nemrég beszélt Larával. Úgy gondoltuk, hogy ezt nektek is hallanotok kell minél előbb.

Carter már sokkal jobban érezte magát. Ő is meglepődött korábbi kirohanásán, és túlzott érzelmi reakcióján, de ezzel már nem volt idő foglalkozni. A többiek türelmetlenkedtek, így gyorsan neki kellett lásson a helyzet ismertetésének. Bár félt, hogy a többiek számára ez nem lesz olyan nagy dolog, mint amilyen neki volt. Amíg a többieket várták, Adamnek már mindent elmondott, és a fiú is zavartan reagált. Pontosabban nem tudta, hogyan is reagálhatna. Kaptak néhány választ, ahogy néhány újabb kérdést is. Épp mint a szigeten.

-Ebédszünet előtt beszélgettem Larával. Nem mondtam neki semmit, amit korábban megbeszéltünk, de a táborról kezdett kérdezősködni, én pedig nem tudtam, mit mondjak neki. Így elkezdtem mesélni, csak kihagytam a véres és halálos részeket, és inkább rólatok... rólunk beszéltem.

-És miért gondolod, hogy így nem mentél szembe azzal, amit korábban beszéltünk? - förmedt rá Angus.

-Hagyd már, hogy befejezze - szólt rá élesen Dexter. - Azt sem tudjuk, hogy mit mondott Carter, és ha itt vagyunk, talán Lara reakciója is érdekes lehetett, nem gondolod?

Erre Angus lesütötte a szemét. Dexternek van egy sajátos stílusa, és nem sokan voltak, akik szívesen kezdtek vele vitatkozni. Bár sokszor kiszámíthatatlan, Carter örült, hogy ezúttal az ő oldalára állt.

-Tehát meséltem neki arról, hogy rajtunk kívül még volt néhány korunkbeli, és talán említettem egy-két nevet.

Sofija a szemét forgatta. - Ez szerintem már bőven kielégíti a "mit ne erőltessünk" kategóriát, nem? - Dexter ügyet sem vetett a lányra.

-És hogy reagált?

-Nagyon megrémült. És meglepődött. Én tényleg csak egy kevés nevet mondtam neki, de ő folytatta. Felsorolt mindenkit, aki a szigeten volt. De nem tudta, honnan tudja ezeket a neveket.

-Mi az, hogy nem tudja? Akkor mégis hogy sorolta fel?

-Rájött, hogy ő is ott volt, és nem megvicceltük, amikor odarohantam hozzá. De valami olyasmit mondott, hogy ezek nem emlékek...

-Akkor mégis micsodák? - tárta szét a karját Estella. - Valahonnan csak tudta. Az újságokban vagy tévében nem szerepeltünk. Honnan tudja, ha nem emlékszik?

-Nem tudom, mert itt megzavartak minket. De később találkozok vele, és folytatjuk a beszélgetést. Csak azt mondta, időre van szüksége.

-Király! Már az én érdeklődésemet is felkeltette ez az egész. Pedig azt hittem, végre megszabadulhatunk ettől az egész baromságtól - fakadt ki Sofija. - Akkor mondd meg neki szépen, hogy mi is ott leszünk, amikor beszéltek. Nincs több titok. Most pedig, ha nem bánjátok, én elindulok az órámra. - Azzal megfordult, és miután kilépett a folyosóra, becsapta maga után az ajtót.