Létezik egyáltalán olyan, hogy szándékos véletlen? Mint ahogy azt Ti, kedves olvasók már biztosan tudjátok, a Szigeten ez sem volt lehetetlen. De vajon odakint milyen furcsaságokkal kell még találkoznia szereplőinknek?

***

A délelőtti órák után Lara megbeszélte Lillával és Emesével, hogy együtt ebédelnek a campus parkjában. Lara már el is foglalta a helyét - korábban lett vége az órájának -, és úgy döntött, átolvassa a jegyzeteit, amíg a másik két lányra vár.

Ő maga még ugyan nem vette észre, de Carter is a közelben volt. Csupán a véletlen műve, hogy megpillantotta Larát a füvön ülni egy fa alatt, és hirtelen megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy menjen-e oda a lányhoz, vagy ne. Félt, hogy tolakodásnak veszi, hogy Carter bár csak egy feladat Larának az egyetemen, mégis napjában többször megzavarja. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy ha elég kitartó, akkor Lara visszanyeri az emlékeit róla, csupán arra kell figyelnie, hogy ne legyen túlságosan tolakodó. Így hát elindult felé.

Lara nem igazán lepődött meg, mikor megjelent mellette a másik lány, még csak nem is idegesítette - ez utóbbin ő maga is meglepődött. Izgágasága ellenére volt valami elragadó benne, ami őszintén megmosolyogtatta.

-Ne haragudj, hogy újra megzavarlak - kezdte angolul. - Csak éppen tartottam vissza a kollégiumba, és láttam, hogy egyedül vagy. Gondoltam rákérdezek, hátha egy kis társaságra vágysz. Vagy, persze, ha egyedül szeretnél maradni, azt is megértem, nem akarok zavarni, csak kérdezem.

Ijesztő sebességgel beszélt Carter, Lara azon gondolkozott, hogy ő magyarul sem tudna ennyire hadarni, nemhogy angolul. Így hát jóval lassabban és nyugodtabban válaszolt neki.

-Éppen várok valakiket, de még egy darabig órájuk van. Ha van kedved, addig csatlakozz nyugodtan. De be is mutathatlak nekik, nagyon aranyosak, biztosan jól kijönnétek.

Ezen a határozott és kedves válaszon ő maga is ledöbbent. Carter mélyen beszívta a levegőt, bár ezt Lara nem vette észre. Sokkal inkább az foglalkoztatta, honnan jön neki ez az ösztönös kedvesség az elmúlt néhány napban. Mióta felébredt, folyton csak játszania kellett, hogy jól van, már szinte nem is emlékezett rá, milyen az, amikor valóban úgy is érzi magát.

Carterrel mégis egész könnyeden elcsevegett. Valamennyi feszültség és kényelmetlenség mind a kettejükben jelen volt, de ezt külső szemlélő meg nem mondhatta volna. Egy-egy rövid félrepillantás vagy féloldalas mosoly bármit jelenthet.

-Mesélsz még nekem egy keveset erről a táborról? Ahol megismerkedtetek a többiekkel? Össze van kötve az ösztöndíjprogrammal, amivel idejöttetek? - érdeklődött Lara.

-Igen, valami olyasmi - Carter kapva kapott a lehetőségen. - Egy tengerparton voltunk, egy szigeten. Amolyan túlélőtábor. Mintha nagyranőtt cserkészek lennénk. Faházakban laktunk páronként, és amíg ott voltunk, magunkat kellett ellátnunk, és feladatokat is kaptunk.

Carter egyre nehezebben vette a levegőt, sokkal nagyobb erőfeszítést igényelt, hogy nyugodt maradjon. Ha nem boldog nyári emlékként beszél a táborról, könnyen lebukhat. Ha túl sokat mond, Lara bolondnak nézi. De ha túl keveset, terve biztosan nem válik be. Tehát próbálkoznia kellett, egyensúlyoznia, és mindeközben nem sírhatja el magát.

-Izgalmasnak hangzik.

-Az is volt - erőltetett magára lelkesedést Carter. - Biztosan érdekesnek találtad volna.

-És sokan voltatok? Vagy csak kilencen?

Carter egy pillanatra elfordult. Éppen csak annyi időre, hogy úgy tűnjön, mintha valamilyen zajra kapta volna fel a fejét. Éppen csak annyi időre, hogy visszanyeljen néhány könnycseppet.

-Nem csak kilencen voltunk, sokkal többen. Összesen húszan. Mindenki más országból érkezett, 10 fiú, 10 lány.

Lara összevonta a szemöldökét, Carter pedig attól tartott, hogy túl messzire ment. Túl sok érdekességet mondott már erről a bizonyos táborról, Larának mégsem dereng, csak egyre kellemetlenebb lesz. A többiek pedig már akkor kinyírják, ha erről tudomást szereznek.

Tehát vagy bedobja a nagy ágyút, vagy eltereli a témát. Lara döntött helyette.

***

-Milyen nemzetségűek voltak a többiek? - kérdezte. Ő maga sem tudja, hogy miért. Talán beszéltetni akarta Cartert, addig sem kell neki megszólalnia. Vagy őszinte kíváncsiságból? Elég különös kis társaság voltak, érdekelte, hogy kik tartoznak még közéjük. És azt is furcsának találta, hogy nem hallott még hasonló nemzetközi táborról.

-Volt egy amerikai lány, vele nagyon jóban voltunk - egy pillanatig habozott, majd folytatta. - Az ő neve Sarah.

Erre Lara felkapta a fejét. Aztán persze le is szidta magát a heves reakcióért. A Sarah nem olyan ritka név. Miért jár folyton a saját balesetén az agya?

-Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg. És a többiekkel is jóban voltál?

-Volt egy japán lány is, ő aztán belevaló csaj volt. Sakurának hívták.

Lara figyelmét két dolog ragadta meg, mielőtt Carter bármit is észrevett volna. Az első az egyezés. A második a múlt idő. Az rendben van, hogy a tábor nyáron volt, de ezek az emberek nem szűnhettek meg lézetni a tábor végével.

-Aztán ott volt Amatak. Őt nem ismertem meg olyan közelről, de kedves és gyönyörű lány volt.

Carter hatalmába kerítette valamiféle nosztalgia. Üveges szemekkel meredt a távolba, míg ezek a szavak elhagyták a száját, majd egy szempillantás alatt lerázta magáról, és Larára pillantott, mintha megerősítésre várna. Mindeközben Lara szívére mázsás súly nehezedett.

-Carter... - kezdte remegő hangon. - Hogy hívták a magyar lányt, aki a táborban volt?

Carter zavarba jött. Eddig nem jutott el a tervében, és ez a zavar Lara számára is nyilvánvaló volt.

-Eszter - mondta ki végül nagy nehezen.

Lara már végképp nem értett semmit. Carter hazudott volna? Túl sok a véletlen. De honnan tudhatná? Biztosan nem látta Lara leveleit. A magyar lányt pedig véletlenül pont úgy hívták, mint az egyetlen magyar lányt, akit az egyetemről rajta kívül ismert?Szédülni kezdett, forgott vele a világ, és egyre nehezebben kapott levegőt. Tudta, biztosan tudta, hogy valami nem stimmel. Vagy a történettel, vagy vele.

-Sarah, Sakura és Amatak. Aztán Ványa és Alia. A fiúk pedig Olaf, Naag, Filip, Thanasis és Chen - suttogta maga elé Lara a földet bámulva, majd Carterre emelte a tekintetét. - Ugye ők voltak még ott?

Carternek potyogni kezdtek a könnyei.

-Emlékszel.

Lara kezdte azt hinni, hogy megőrült. - Én voltam a magyar lány a táborban. Nem megvicceltetek, amikor beléptem a terembe, hanem őszintén reagáltatok.

Carter szomorkásan elmosolyodott, és átölelte Larát.

-Mire emlékszel még? - kérdezte végül.

-Carter, sajnálom, de ezek nem emlékek...

-Miről beszélsz?

Most Carteren volt a sor, hogy elcsodálkozzon. Lara tekintete zavarodott volt, megijesztette Cartert. Viszont emlékezett a nevekre. Vagy legalábbis valahonnan tudta őket. De ha nem emlékezett a táborra, mégis honnan tudhatta őket?

Lara szólásra nyitotta a száját, de épp, mielőtt bármit is mondhatott volna, megérkezett Lilla és Emese.