Már úgy 6-7 éve nem írtam naplót, úgyhogy ez most elég fura lesz. Nem is tudom, kihez írjak. Talán a józan eszemhez, mert már elég messze jár ahhoz, hogy csak levelezőviszonyban legyünk.

Kedves Józan Eszem!

Kérlek, gyere vissza, mert nem hinném, hogy ezt nélküled végig tudom csinálni.

Miért? Mert nem tudom, hol vagyok, mi történik, kikkel vagyok, de még azt sem, hogy mikor van. Komolyan.

Mit tudok? Felkeltem egy szigeten, ahol mindenki csak kiabál, senki sem tudja, ki a másik, és mindenki megijedt. Király.

Én is rettegtem. Rettegek. De nem tudtam nézni, ahogy tépik egymást ezek az idegenek, valamit tennem kellett. És még csak nem is ez volt a legrosszabb, az igazán mókás rész csak azután következett, hogy ezt a helyzetet rendeztük. Csak hogy tisztázzuk: mókás alatt azt értem, hogy horror, borzadály, képtelenség.

Az első napot csak nagy vonalakban foglalom össze, őszintén szólva nem szívesen idézem fel. De valahogy mégis rögzíteni kellene.

Tehát felébredtünk a parton, senki sem tudta, ki kicsoda vagy hol vagyunk. Ahogy azt ugye már le is írtam. Nem igazán tűnt úgy, mintha bárki is szeretett volna tenni a káosz ellen, ami kialakult, így muszáj volt lépnem. Sosem voltam az a típus, aki kiáll a tömeg elé, és elvezetgeti őket akárhova, de a vezetői szerepnél csak egy dolgot bírok kevésbé, és az a káosz. Végül nagy nehezen rendeztük a sorainkat, körbe is néztem, tíz faház volt a táborban. Jaj, tényleg. Nem messze onnan, ahol felébredtünk volt egy tábor. Szóval ott van az a tíz faház, mindegyiken két-két név. Az egyik oldalon a fiúk, a másikon a lányok. Én Sarah-val kerültem össze, a másik lapon mindent elolvashatsz róla, amit eddig tudunk. Ami fura volt, az az, hogy csak a mi szobánkban volt papír és íróeszköz, illetve egy levél személyesen nekem címezve. Azt is itt hagyom, ha valakit érdekelne, nem szívesen írnám le ide is a tartalmát. Így a legegyszerűbb, ha mindent egy helyen gyűjtünk. Mivel még nem tudjuk, mit keresünk itt, vagy mi is a feladatunk vagy sorsunk - kinek hogy tetszik -, jobb, ha minden infót összeszedünk. Azért is írom ezt a levelet most. Jaj, levél, tényleg.

Összeültünk, felírtam, ki honnan jött, hány éves, mi az utolsó emléke... Találtunk néhány érdekes dolgot, például majdnem mindenki úgy emlékszik, hogy balesete volt, vagy legalábbis minden elsötétült, és hallotta azt a mondatot, hogy "Maradj velem!" Ez persze lehetne véletlen is, de akkor is különös. Aztán eltűnt három fiú, Angus, Dexter és Olof, és közülük csak kettek kerültek elő. Éjjel beszéltem mind a két fiúval, és ugyanazt mondták: egy hatalmas csigaszerű csápos lény támadta meg őket, és Olof-ot elvitte magával. Aztán Angus közölte, hogy valaki járt a szobájában, és hagyott ott egy levelet. Ahelyett, hogy egyről a kettőre jutnánk, úgy érzem, folyton csak visszafelé ugrálunk. Legalább vannak néhányan, akik segítenek.

Érdekes, hogy van ez a pár ember, akikben már most így érzem, hogy megbízhatok. Folyton emlékeztetnem kell magamat arra, hogy róluk éppen annyit tudok, mint azokról, akik nem fordulnak hozzám ilyen bizalommal. És ez a gondolat az őrületbe kerget. De komolyan, fogalmam sincs, hogy hogyan éltem egyáltalán túl azt a napot. Olyan reménytelennek és lehetetlennek tűnik az egész, és mégis tovább forog a gépezet.