Ki hitte, hogy ilyen gyorsan telik az idő. Az évek csak úgy repültek. Hail már 18 éves... és egyre nehezebb távol tartanom a munkámtól. Még mindig nem találtam ki semmi ál állást, ami megfelelne számára. Talán az az egy pozitívum van benne, hogy most már nem kell az egyik beosztottamat mindig ide rendelnem ha mennem kell valahova. Nem hagyhattam felügyelet nélkül míg kicsi volt.

Mára beállt a napi rutinom is. Reggeli, majd elindítani a gyereket iskolába, utána az igazi munkámat csinálom. Délután haza és foglalkozni Haillal és este ismét irány a munka, hogy behozzam a délutáni lemaradást.

A mai nap is ehhez hasonlóan kezdődött, de mikor Hail kiment a házból visszakiáltott nekem.

- Alexander! Egy furcsa ember keres téged! Nekem mennem kell, délután találkozunk! - kiáltott és mire az ajtóhoz értem már csak a hátát láttam, de figyelmem hamar a váratlan vendégre terelődött.

- Rég találkoztunk - kezdte mosolyogva, a fehér ingbe öltözött férfi.

- Hmmm, nem vettem észre. Sokkal gyorsabban telik az idő mikor nem vagy a közelemben - gúnyosan mosolyogtam rá.

- Testvérem, kész megsért, hogy így gondolsz rám.

- Ha lehet inkább nem is gondolok rád - morogtam.

- Dehát nélkülem nem is lenne munkád - vigyorog rám.

- Nélkülem pedig nem vitted volna semmire az "életben" - dobom vissza neki a labdát.

- Igaz, de most nem azért vagyok itt, hogy a régi vitánkat folytassuk, az egyik munkásom látott valami érdekeset - kis szünetet tartott. - És az előbb én is láttam... Halottnak kellene lennie - arcom elkomorodik. Tudtam, hogy előbb utóbb rájön.

- Tisztában vagyok vele, rajta volt a listámon - hangom tárgyilagos.

- "Bérgyilkos" vagy, egy ilyen hiba nem eshet meg veled - megrovón szól.

- Nem vagy a főnököm, "maffiózó" - erre elhúzta a száját, nem szereti ha így hívom. - Hail az örökbe fogadott gyermekem, nem tehetsz vele semmit! - morogtam és körülöttem sötétség kavargott.

- Ha nem te, majd az egyik emberem megöli a fiút, ez nem választható! Viszlát Testvér! - ezzel hátat fordított és egy szempillantás alatt eltűnt.

-Arol! - kiáltottam dühösen.

- Mit tettem már megint Főnök? - kérdezte hadarva a most megjelent vörös hajú idióta.

- Gondoskodj róla, hogy Hailt minden pillanatban legalább egy valamelyikőtök figyelje, mennem kell dolgozni! - berontok a házba.

- De...de miért? - próbál velem lépést tartani.

- A "Testvérem" meg akarja öletni - fordultam felé. - Mit keresel még itt? Azt hiszem adtam egy feladatot! - erre meghajolt és ment is intézkedni. Én pedig elmentem lenyugtatni magam. Csak nem engedhettem, hogy a Virágszálam így lásson.

Mire hazaérkezett, már nem látszott rajtam a feszültség. Pár halál és egy nagy fürdő mindent megold... majdnem. A fenyegetés még mindig állt, de már nyugodtan tudtam gondolkodni. Ennek ellenére estig várnom kellett, hogy meg bírjam beszélni a beosztottaimmal az új fejleményeket. Éjfélkor felálltam, hogy elinduljak és összehívjak mindenkit, mikor az ajtóm résnyire kinyílt.

- Alexander? - Hail nézett be a szobámba.

- Igen?

- Tudom, hogy gyerekes, de... én... valami szörnyűt álmodtam - remegett.

- Gyere ide - leültem az ágyra és intettem neki, hogy üljön mellém. - Mit álmodtál? - hangom nyugtató volt.

- Nem álom... vagyis, de... de mégis olyan valóságos volt... A fájdalom, de mégis nyugodt és védett érzés... Pont mint régen - nézett fel rám végül. Nem kellett volna ilyen álmainak lennie. Ideje elkezdeni lerántani a leplet a titkomról. Ha nem teszem meg meg fog őrülni.

- Mit szólnál egy mesének? Az régen is segített - kérdeztem szomorúsággal a szememben, ő csak lassan bólintott, megpróbálva elterelni gondolatait álmáról. Nem akartam elveszteni őt, de nem maradhatott így a helyzet örökké. Felvettem a szekrényemről a naplóm és ügyelve, hogy ne lásson semmit se belőle, kinyitottam, majd nekiálltam az olvasásnak:

"Felébredtem. Körülöttem a semmi kavargott szüntelen, de ébren voltam minden percben, minden nap mikor fájt mit mondott az idő. Húzott a világ maga felé el más irányba és elvesztem a sok időben mi megtévesztett. Megcsalt a védő megcsalt a nagy úr ki szólt maradjak ott. Tovább szált szó nélkül hagyott, veszett percek szóltak az emberek felé.

Felébredtem. De mégis álmodok színpompás fényeket, lehetetlen álmok mik csak képek, s mik mögött a valóság elveszejt. Álmok szárnyán felkelő nap mire nézek. Lássuk a jelent.

A szoba tágas a világ kicsi, az elmém vágtat, szívem pang még.

Láttam egy fényes földet. Leírni képtelen mégis vágyok felé.

-Kerüld el becsapó világát Mindennek vége. Ha arra jársz süket fülek, s néma szájak várnak ilyen a fény országa. Nincs semmi, csak fertő mely megöli a népeket, s Einstein fizikája kémia lesz, az irodalom latin, az ész szimpla hülyeség. Üres arcok ezek várnak minket, üres hangok mik fájnak, ha érnek mégis álarcos bál folyik szünes szüntelen oda vissza a távoli múltban, s jövőben - suttog saját szellemem, de nem hallgatok rá.

A fény elvakít. A cél elveszik. Ez az élet a tiéd. Alkotsz, s haladsz, a világok fénye hajt. Magába száll a bűnös, felfedik a gyilkos merénylőt, eltemetik a tudóst, nem hallgatják többé az intő szót.

Felkeltem, de nem láttam semmit. A világ üres, az emberek csak léteznek, a hangokat nem hallják, a szavakat elfelejtik. Magába sorvad, felkel s vissza ül gyorsan, stagnál s nem változtat.

A múlt ismétli önmagát. Újra megtörténik. A világot démonok fogják irányítani, s mire észbe kapsz nem tehetsz semmit. Újra és újra a világ megsemmisül. Újra és újra felépül a semmiből.

Sötét. A nappal sötét. Fényes. Az éjszaka fényes. Lehetőség rengeteg, de nem használják elegen.

Ilyen világban élünk. Felébredtem, de mégis alszok minden percben. Ó világ nézz szemembe, a sors megírt, s eltemetett. Ott van, bár nem látod. Irányít, bár nem akarod. Előtted van és elveszejted."

Fejeztem be és becsaptam a könyvet.

- Valahogy nem ilyenre emlékszem kiskoromból - nevetett Hail kényszeredetten.

- Még szép, hogy nem... Azt cenzúráznom kellett. Kicsi voltál még az ilyenekhez - mosolyogtam. Ő ledőlt mellettem az ágyra és becsukta a szemét.

- Aludnál velem? - hangja halkan szólt, szeme résnyire volt nyitva. - Mindig megnyugtatott mikor velem aludtál.

- Bármikor - apró csókot nyomtam a homlokára és magam mellé húztam. Karjaimmal körbeöleltem és betakartam magunkat. Pár pillanat múlva már halk szuszogás hangja hallatszott mellőlem.

Az áldott tudatlanság. Ha tudta volna mi fenyeget... De most nem engedhettem el. Szüksége volt rám, a közelségemre. A találkozó várhatott, majdcsak nem tesz egy este alatt semmit az az önimádó idióta.

Minden összedől az álmok felől.
A mindenség ledől, s vár a szenvedő.
S lásd az a hatalmas úr,
Fehérbe öltözött fekete hattyú.