Ki gondolta, hogy ilyen sok bajjal fog járni egy kisgyermek felnevelése. A mindennapi dolgok nem is zavarnak. Etetni, játszani vele, elvinni különféle helyekre. Az átlagos. Ezzel, mint mondtam nincs is bajom, de itt az a de.

Először is a nyakamra ragadt egy elviselhetetlen beosztott, aki annyi időt tölt a házamban arra hivatkozva, hogy ő a keresztapa, amennyit csak bír. Van amikor az éjszaka közepén toppan be. Pedig nem is osztottam rá feladatot, amit lejelenthetne.

Másodszor el kell titkolnom a munkámat. Figyelnem kell, hogy mindig letisztítsam magam és átöltözzek mielőtt haza mennék. Hail csak egyszer látott úgy meg, de utána... Megoldottam, de azt nem csinálhatom mindig.

Harmadszor pedig a gyereknek szocializálódni kell. Ide tartozik a Halloween és az iskola. Hogy mi a baj az iskolával? Semmi, egészen addig míg a gyerek meg nem kérdezi azt a bizonyos kérdést.

- Te mit dolgozol Alexander?

- Vállalkozó vagyok - csak nem mondhatom, hogy bérgyilkos vagyok.

- És milyen dolgokat csinálsz a munkában? - kérdezte.

- Megoldom az emberek problémáit és ezért pénzt kapok - ha szigorúan vesszük nem is hazudtam. Tényleg megoldódik a problémája annak, aki felbérelt.

- Dehát a pszichológus is ezt csinálja, te miben vagy más?

- Honnan tudsz te ilyen szavakat? Amúgy abban más, hogy nem lelki problémákat oldok meg a keresztapáddal, hanem befektetési és politikai, vagy néha szerelmi problémákat, ha a felek nem bírnak rendesen megegyezni egymással. Amúgy, miért is kérded?

- Az iskolában kérték, hogy mondjuk el mit dolgoznak a szüleink és a te munkádat nem tudtam elmondani.

- De én nem vagyok az igazi apád. Neki meg tudod mi volt a foglalkozása - elbigyesztette a száját.

- Igaz, de tudni akartam a munkád.

- Miért? - kérdeztem érdeklődve.

- Mert mikor nagy leszek, azt akarom dolgozni mint te! - kiáltott fel és nekem leesett az állam. "Ki kell találnom valami más foglalkozást is magamnak mielőtt lebuknék előtte." gondoltam akkor. Ez volt az első nehéz eset. Azóta sok ehhez hasonló, számomra előnytelen helyzet fordult elő az iskolával kapcsolatban.

A Halloween mániája volt a második a legnehezebb helyzetek közül.

- Én is menni akarok cukorkáért! - ezzel a felkiáltással kezdődött a rémálom. Jelmez szerzés és felkészülés a halottak ünnepére. Az nap délutánig nem is volt baj, de mint mindig a gyerek közbeszólt.

- Alexander! Hol van a te jelmezed? - kérdezte kissé csalódottan. Utálom mikor így néz rám.

- Csak a gyerekeknek kell jelmez.

- De te is velem jössz, a többi szülőn is van jelmez - mutatott ki az ablakon.

- Hahh, rendben, várj egy percet - mondtam és bementem a szobámba egy fél pillanat erejéig, hogy felvegyem a hivatalos munkaöltözetem, majd visszamentem.

- Így megfelelek, kisördög? - kérdeztem a jelmezére utalva.

- Tökéletes! - kiáltott fel. Ebben a pillanatban érkezett meg Arol, aki már saját kalóz jelmezében volt.

- Váááá! - kiáltott fel mikor meglátott, majd látszott, ahogy fokozatosan megnyugszik - Azt hittem, hogy munkába készül Főnök, kész megijedtem - utalt arra, hogy elvileg én is és ő is szabad napon vagyunk ma és csak a többi beosztottam dolgozik. Nem akart dolgozni.

- Khmm - köhintettem és fejemet Hail felé billentettem, mire észbe kapott, hogy nem kéne a gyerek előtt a munkámra még csak utalni se.

- Mármint...ő... Nagyon szép a jelmeze Főnök! - mondta boldogan, majd a kölök felé fordult. - Gyönyörű jelmez Hail! - mondta. Az este többi része viszonylag nyugodtan telt el, de Arol azóta is sok kellemetlen helyzetbe hozott, amit alig bírtam kimagyarázni a kis Gyöngyszememnek.

S voltak esték, olyan esték mikor egy sikoly szólt a szobájából. Rémálma volt. Emlékszem az első ilyen estére. Arol éppen jelentést tett, de a hangra elhallgatott.

- Megnézzem? - kérdezte halkan, de nemet intettem a fejemmel.

- Ezt megoldom én - mondtam és a kezembe vettem egy fekete kis könyvet, majd bementem a szobába.

- A..A..Alexander? - félve kérdezte.

- Igen, én vagyok - leültem mellé az ágyra és szorosan átöleltem. - Az álmok nem bánthatnak - simogattam a fejét.

- Honnan tudtad, hogy álmodtam? - halkan beszélt és próbált minél jobban hozzám simulni a védelmet keresve, amit meg is adtam neki.

- Megérzés - mosolyogtam. - Mi lenne ha mesélnék neked valamit, hogy megnyugodj? - kérdeztem. Éreztem, hogy helyeslően bólogat. Kinyitottam a könyvet úgy, hogy ne láthassa se a címét, se a szöveget. Biztonság kedvéért, pedig akkor még olvasni se tudott. Neki kezdtem a történetnek: "

Csillagok közt apró porszem száll
Reményt ad a világ minden pontján.
Szálló ige, régi mese halld a csillag dalt
Mely elkábít minden nap.

A világ kezdetén, a semmi közepén élt egy árnyék. Neve nem volt, semmi sem volt. Napok, hetek, hónapok teltek el, s ő egyedül volt. A világ még nem létezett, csak a magány állt körötte.

Egy szokásos napnak látott neki akkor is, semmit tenni a semmiben, de valamire felfigyelt. Egy apró fénypont villogott a távolban. Egy élet. Hát eldöntötte, odamegy hozzá és megnézi magának ezt az újdonságot.

Csak ment és ment napokon keresztül...talán még tovább, már maga se tudta. Mint ahogy azt sem, mi hamis és igaz. A kedve mégse hagyott alább, a célját üldözte tovább.

Végül egy csodás napon elérte a fényt. Közelebb és közelebb ment, s összeütköztek. Abban a pillanatban tudták, ők egy örök pár. Mindig ott lesznek a másik körül, s egyensúlyt tartanak fönn. Élet született, világok keletkeztek, a sötét utat engedett a fénynek, uralma kezdetének.

Majd várt, és azóta is vár. Az élet fényének árnyékában, a mindenség peremén állva. Testvérét, s teremtettjeit figyelve végtelen, a véget lesve. Várt, várt, de már nem volt egyedül. Körötte ezer meg ezer lélek, s ragyog felé mind boldogságának fénye."

A végére elaludt a karomban. Bezártam a könyvet és óvatosan kimentem a szobájából. Arol érdeklődve állt az ajtó mellett.

- Milyen mese volt ez főnök? Még sose hallottam.

- És nem is kellett volna hallanod - mordultam rá, majd elmosolyodtam. - De ha tudni akarod, csak a naplóm egyik bejegyzése - erre összehúzta a szemöldökét.

- Nem is gondoltam, hogy ilyenek is történtek önnel. Furcsa módot választott a gondolatai leírására, főnök - bólogatott, és közben átmentünk a konyhába.

- Még szép, hogy igazából nem így írtam le, csak nem mondhatom el a teljes történetet egy gyereknek. Nem az volt a cél, hogy még jobban megijedjen hanem, hogy elaludjon - mosolygok beosztottam felé. - Cenzúráztam az egészet és pár részletet megmásítottam, mint a fény felé utat. Csak nem mondhattam, hogy azért mentem oda mert borsot akartam törni az orra alá és nevetni rajta, amikor rájön nincs egyedül - nevetettem az emléken.

- Tényleg furcsa lett volna - nevet ő is, de azonnal abba hagyja mikor észre veszi, hogy elkomorodtam.

- A meséről szólva. Ha még egyszer engedély nélkül kihallgatod mikor mesélek a naplómból, hidd el, hogy megkeserítem az "életed"! - mondtam parancsolón, mire térdre ereszkedett előttem, hogy lássam érti és megadja a tiszteletet nekem.

- Igenis, uram! Nem fordul elő még egyszer - szólt hozzám tisztelettel. Vigyor szaladt a számra és bólintottam, majd töltöttem mindkettőnknek egy italt.

Két hosszú évig folyamatosan visszatértek Hail rémálmai. Csak a jelenlétem bírta megvigasztalni. Végül már nem bírtam tovább, hogy hetente legalább egyszer szenvednie kell. Megszüntettem a fájdalmát, pedig tudtam nem kellene, csak rosszabb lesz ha felnő, de akkor is. Csak az én hibám volt, hisz a kis Gyöngyszememnek már halottnak kellene lennie.