Hűvös szellő borzolta össze a szőke tincseket, megcsiklandozva Lucy kisimult bőrét, hosszú szempilláit, majd végül folytatta útját a sűrű lombok felé. Nem volt már kora reggel, a Nap egészen fent járt az égen, s a madarak is befejezték hajnali csicsergésüket. Üres volt a rét, a magas fű szinte teljesen elrejtette az apró testet, mit gondos karok ringattak álomba, s hagyták magára, amint az első napsugarak felcsillantak az égen.
Lassú percek teltek el, mire a lány kezdett magához térni, s óvatosan felnyitotta barna szemeit. Az első, amit megpillantott, egy jókora felhő volt, pehelykönnyű, hófehér óriás, mi hagyta sodorni magát a széllel. Aztán egyszer csak megütötte füleit a fű susogása, s rájött, hol is volt abban a pillanatban. Hirtelen ült fel, majd nézett körbe halovány reménysugárral tekintetében, azonban ahogy előre sejtette, egyedül volt, egyes egyedül a végtelen mezőn.
--------------------
- Lucy!
A szőkeség mosolyt erőltetve magára fordult a hang irányába és zárta karjaiba Levyt. Barátnője könnyes szemekkel szorította magához a magasabb lányt, rettenetesen aggódott érte, hogy csak úgy eltűnt, s már a legrosszabbtól tartott. Mindenki féltette Lucyt, hiába tudták, bizonyosan Natsu után indult, s a sárkányölő a saját szeme fényénél is jobban vigyázott rá, hogyha valóban megtalálta. De vajon sikerült utolérnie Natsut?
A céh tagjai kisebb tömörülést formáltak a csillagmágus körül, mindannyian kíváncsiak voltak beszámolójára. Azonban a lány nem akart mesélni, ami bárki másra tartozott volna rajtuk kettőjükön kívül, az egyértelmű volt. Egyedül tért vissza, ez volt a lényeg, semmi más.
- Hess innen! Nyomás dolgotokra, fajankók! - tört utat Erza az emberek között.
Általános felháborodás követte szavait, a mágusok mégis szétszéledtek, részben azért, mert látták, Lucy nem volt beszédes kedvében, részben pedig féltek a vörös hajú haragjától.
- Megtaláltad? - szegeződött a szőkéhez a kérdés.
- Igen.
Csupán nem tudta visszahozni, ennyi történt. Na meg egy röpke csók, egy veszélyes találkozás, s hosszú, elkeseredett beszélgetések. De erről senkinek nem kellett tudnia.
- Mondta, mikor tervez visszajönni? - szólalt meg Gray mellkasa előtt összefont karokkal.
Lucy finoman megrázta fejét, nem kérdezte, nem akarta tudni, mennyit kellett várnia, míg újra megpillanthatta a cseresznye tincseket. Pont eléggé fájt így is...
------------------
A csokoládébarna íriszek sebesen szaladtak végig a sorokon az éjjeli lámpa sivár fényénél, késő éjszaka volt már, nem lehetett hátra több két óránál napkeltéig, Lucy mégsem volt fáradt. Úgy szorította a könyvet apró kezei között, mintha az bármelyik pillanatban megszökhetett volna előle, s hagyta volna belepusztulni a kíváncsiságba. Egyedül volt az albérletben, régesrég nem érkezett váratlan látogatója, s már régesrég nem is számolta, hányszor kívánta, hogy bárki, tényleg akárki kopogás nélkül rontson rá. Erza és Gray ritkán ugyan, de meglátogatták, illedelmesen kopogva az ajtón, kivárva, míg Lucy beengedte őket. Legtöbbször a céhben töltötték együtt idejüket, mi ellen a szőkének semmi kifogása nem volt, szerette figyelni barátai bolondozását, mégsem tudott ugyanolyan önfeledtséggel nevetni rajtuk, ahogy régen.
Olvasott, minden este beletemette magát a mesék világába, hátha ettől egy pillanatra elfeledhette, mekkora lyuk tátongott napjaiban. Mikor eszébe jutott a cseresznye hajú megfakult képe, öntudatlanul simított végig nyakán, ujjait finoman végigvezetve a tűzvörös mintán. Talán harmadnap kezdett kirajzolódni, már nem is igazán emlékezett rá. S ami még ennél is szomorúbb volt, kezdte elfelejteni azt a pajkosan csillogó zöld tekintetet is, miért mindenét odaadta volna. Életben volt... Ennyit tudott.
Nem érkeztek Natsutól levelek, semmi hír, s Lucy rettenetesen aggódott. Nagyjából egy év telt el, mióta utoljára látta, akármi történhetett azóta. Bajba kerülhetett, az élete foroghatott veszélyben, s a szőke azt hitte, beleőrül a kínzó tudatlanságba.
Vége. Befejezte ezt a könyvet is, észre sem vette, mikor ért a végszóhoz, olyannyira belemerült saját gondolataiba. Szerette ezt a történetet, most mégsem tudott koncentrálni rá...
- Annyira...
- Annyira hiányzol...
Suttogása nem jutott messzebbre néhány méternél, mégis egy másodpercre mintha úgy érezte volna, a sárkányölő tisztán hallotta szavait. Nem tudta megmagyarázni, egyszerűen csak ezt érezte, és nem az első alkalommal. Beszélt Natsu ilyesmiről, mégis annyira bizarr és furcsa volt belegondolni, hogy a fiú esetlegesen minden gondolatával tisztában volt, hogy inkább igyekezett figyelmen kívül hagyni a lehetőséget. Főképp, hogy ő nem érzett semmit a magányon kívül...
Nagy levegőt vett és az órára nézett, hamarosan készülnie kellett, kora reggel terveztek indulni az aznapi megbízásra. Semmi kedve nem volt hozzá, pontosan tudta, mennyire kialvatlan és nyűgös lesz, de már bevállalta, hogy elkíséri Erzát és Grayt. Néhány pillanatra lehunyta szemeit, majd feltápászkodott székéből, visszatette a könyvet a helyére, s a fürdő felé vette az irányt.
Szörnyen nézett ki, fáradt barna íriszei alatt hatalmas fekete táskák díszelegtek, haja kócosan omlott vállaira, mint aki évek óta nem aludt. S Lucy úgy is érezte magát, nem is értette, hogy tudott egyáltalán még mozdulni, mikor semmi energiája és motivációja nem volt hozzá.
- Gyerünk... - nyitotta meg a csapot, majd mosott arcot a jéghideg vízzel.
Nagyjából fél óra múlva már kint is állt az ajtó előtt, rutinos mozdulattal forgatva el az öreg kulcsot a zárban. Hideg volt az utcán, az első napsugarak épphogy hajszálnyi fényt tudtak biztosítani a járókelők számára. Nem hozott magával semmi meleg ruhát, azonban már a világért sem fordult volna vissza, legalább a fagyos szellő egy kis életet lehelt belé, s halvány színt adott sápadt arcának.
- Jó regg-... Jesszus, Lucy! Jól érzed magad?
Erza megrökönyödve mérte végig az alacsonyabb lányt, s közelebb is lépett hozzá, hiszen úgy érezte, a szőke bármelyik pillanatban összeeshetett. Ritka volt, hogy ilyen rossz állapotban látta társát, ám az utóbbi időben egyre többször fordult elő a dolog. Lucy ijesztően sokat fogyott, kedvetlen volt és mintha életkedvét veszítette volna. Természetesen mindannyian hiányolták Natsut, azonban egyértelműen ő sínylette meg a legjobban a helyzetet.
Grayjel nem egyszer beszélték is, mennyire magányosnak tűnt a csillagmágus a cseresznye hajú nélkül, mint aki élete párját veszítette el... Fogalmuk sem volt, mi történhetett kettejük között, de figyelmüket természetesen nem kerülte el Lucy nyakán a rejtélyes „tetoválás", melyről ahányszor kérdezték, annyiszor adott kitérő választ. Egyetlen ember volt, aki tisztában lehetett a vörös minta jelentésével, azonban Gajeel nem volt hajlandó elárulni nekik semmit arra hivatkozva, hogy ha majd a szőke akarja, megosztja velük.
- Mi ketten bemegyünk és elintézzük őket, te csak maradj itt és figyeld, nehogy bárki megszökjön! - fordult Gray Lucyhoz.
- De... - tiltakozott volna a lány, azonban társai azonnal leintették.
Sosem bízták rá a munka nehezét, na persze nem mintha képes lett volna elbánni akárkivel is, mégis rosszul esett neki, feleslegesnek érezte magát a sok erős mágus társa között. Ő mire volt jó egyáltalán? Meg tudott idézni egy perverz tehenet és egy órát... Sokat értek vele.
Könnyeit nyelve ácsorgott a zsiványtanya kapujában, s hallgatta a sikoltásokat, jajveszékeléseket, miközben barátai elvégezték helyette a feladatot. Nem telt bele sok időbe, míg megpillantotta a kifelé csörtető tömeget, s fáradt szemei óriásira nyíltak. Neki kellett volna megállítania a menekülőket, azonban nem számított arra, hogy ennyien lesznek. Kétségbeesetten kezdett kutatni kulcsai után, azonban mire megtalálta őket, már régen késő volt.
- Tűnj onnan, Lucy!
Erza rémült parancsa egybefolyt a fegyverek csörgésével, s a szőke minden porcikájában reszketve ejtette a földre egyetlen lehetőségét, az aranyló kulcscsomót ujjai között. Szíve végső kimerültségében összevissza zakatolt mellkasában, térdei megrogytak súlya alatt, s a világ elsötétült előtte. Elméje feladta a harcot, eszméletét veszítve zuhant a porba, azonban ekkor váratlan dolog történt.

2020.11.22.

Sziasztok!

Ne haragudjatok, amiért tegnap kimaradt a rész, nem tudtam befejezni csak most. És azért is elnézéseteket kérem, amiért ilyen pofátlanul itt fejeztem be... Remélem azért ki tudjátok várni a folytatást! Igyekszem vele!

Addig is legyen szép napotok,

Shiro~chan