- Hol is kezdjem... - nyalok végig a kiszáradt ajkaimon gondolkozva. 

Érzem, ahogy Natsunak megakad egy pillanatra a lélegzete a cselekedetem miatt, de egyelőre nem tesz semmit. 

- Mondjuk kezdhetnéd a gyerekkoroddal... - szólal meg a fiú miközben kifújja a tüdejében rekedt oxigént. 

Rábólintok az ötletre és pár pillanat elteltével már keresgélni is kezdek az emlékeim között. Különböző hangulatú képek suhannak fel a szemeim előtt. Végül megállapodom a szüleimnél. 

- Nos, a kiskorom nem volt igazán érdekes. Egy hatalmas birtokon éltem anyukámmal és apámmal, ennek fényében jól megvoltam egész addig, - csuklik el a hangom egy pillanatra a fájó emlék hatására - amíg meghalt az édesanyám...

Natsu kezei kissé megszorítanak, de továbbra is várja  a folytatást. Remek, hogyha már majdnem elsírom magam az első mondatnál, mi lesz ezek után?! Kissé remegve kifújom a levegőt és ismét belefogok a beszédbe. 

- Magányos voltam, nem voltak barátaim és ráadásul az apámat annyira megviselte anya elvesztése, hogy nem tudott rám nézni többet ugyanúgy - próbálom megtartani a nyugalmamat a mesélés közben. 

- Azután valahogyan tudomást szereztem a Fairy Tailről... - fordulok oldalra és találom szemben magam Natsu kérdő szemeivel. 

A gombóc csak egyre növekszik a torkomban, úgy érzem, hogy nem fogom sokáig kihúzni így. 

- Sejtettem...nem is ismerős, igaz? - mosolyodom el hamisan, mire a sárkányölő bűnbánóan lesüti a szemeit. 

- A Fairy Tail egy máguscéh Fioréban, tele elképesztő emberekkel... - azonban mielőtt tovább haladhatnék, egy emlék villan fel bennem. 

- Ott találkoztam veled először... - suttogom, Natsu reakcióját várva. 

A sárkányölő érdeklődve figyel és hirtelen mogfordít az ölében, hogy egyenesen a szemeibe tudjak nézni. 

- És milyen voltam? - kérdez rá egy kíváncsi vigyorral az arcán.

Egy pillanatra a szorítás a torkomban megszűnik és mosolyra húzódik a szám. A szemeim felcsillannak, ahogy gondolkozva az államhoz érintem az ujjaimat. 

- Hát...az elején meg voltam győződve róla, hogy egy igazi idióta vagy - kacsintok rá, ahogy látom az arcán a meglepettséget -, de aztán történt egy-két olyan dolog, amitől megváltozott a véleményem. 

Natsu hangosan felkacag és egy diadalittas mosoly ül ki az ajkaira. Szinte ki tudom olvasni az arcából, hogy ,,Tudtam én, hogy ellenállhatatlan vagyok" gondolatot. Rendben, romboljuk le egy kicsit ezt a toronymagas önbizalmat! 

- Ha tudnád mikbe keveredtünk... - utalok a múltra, hiszen tudom, hogy úgyis rá fog kérdezni. 

- Például?

Nem kellett csalódnom benne, tényleg igazán kíváncsi rám. 

- Hát...az nem volt semmi, amikor azért hagytuk majdnem mindannyian egy vonaton a fogunkat, mert neked hányingered lett harc közben... - nézek diszkréten az ég felé. 

- E-ez tényleg megtörtént? - hökken meg Natsu tágranyílt szemekkel. 

Nagyokat bólogatok, bár nem igazán hiszem, hogy ezzel meggyőztem volna. 

- De amikor igazán kellettél, mindig ott voltál... - pörögnek végig bennem az emlékek, hogy hányszor is mentett meg, ám az utolsónál a gombóc ismét visszanő a torkomba -...kivéve egyetlen alkalmat... 

Pillanatokon belül komorodik el a hangulat kettőnk között. A felvillanó képek, amikor eltűnt...egy árva szó nélkül...akkor még megtaláltuk egymást. 

A következő emlékképnél viszont a szívem hatalmasat dobban. Tisztán látom magam előtt Natsu véres, ázott testét a zuhogó esőben. Akkor láttam utoljára  a régi Natsut. 

- Mi történt? - ránt vissza a jelen sárkányölője a gondolataimból. 

Egy kezet érzek meg, ami a könnyeimet törli le az arcom széléről. Meglepetten emelem a saját ujjaimat a szemeimhez és tényleg nedvesek. É-én sírok...? Felpillantok Natsura, aki szomorú szemekkel várja, hogy folytatom e. 

-...ott hagytál másodszorra is, de... - a hangom kezdi feladni a dolgot -,...de utána a  szemeim láttára haltál meg... 

Ennyit bírtam, karjaimmal erőtlenül kapok Natsu után és szorosan fúrom a fejemet forró mellkasába. A gombóc a torkomban az elfojtott sírástól csak egyre nagyobb lesz. A sárkányölő lassan megölel, de érzem, hogy nem teljesen itt járnak a gondolatai. Keservesen zokogva próbálom elásni magam a karjai között, amikor egyik pillanatról a másikra Natsu kezei szorosan húznak magukhoz.

-...Sajnálom... - suttogja a füleimbe halkan.

Szipogva megrázom a fejemet, de a könnyeim még mindig folynak. Nem tudom megfékezni a sírást...

-...A-az a lényeg, hogy most itt vagy... - nézek a szemeibe.