Alig látok valamit a sok törmeléktől. Az alak, neve említésére felém fordul. Vajon tényleg Natsu lenne? Fogalmam sincs. Hunyorogva próbálom beazonosítani, épp időben érkezett megmentőmet, aki a következő pillanatban ha jól látom felém kezd szaladni. Reménykedve nézek fel rá, de nem a várt személy körvonalazódik meg benne. Hosszú kusza fekete hajkorona, szeges szemöldök. Gajeel?

- Lucy, te vagy az? - kérdezi az említett.

Huhh, ezek szerint tényleg Gajeellel van dolgom. Oltári nagy szerencse. Gajeel sietve iderohan és eloldozza az egyik karomat, de a következő pillanatban megpillantom Jackalt, aki egy rúgást készül bevinni neki.

- Vigyázz! - sikítom neki, de nem elég hamar.

A rúgás célbaér, Gajeel pedig a földön végiggurulva ütközik a falba és át is szakítja azt. Ijedten kapom az irányába a fejem. Nem látok semmit, csak azt, hogy szikladarabok röpködnek mindenfelé. Egyszer csak azt érzem, hogy valami kihúzza a tűt a kezemből és eloldozni készül. Felszisszenek, ahogy friss sebeim ismét felszakadnak, de nincs időm pihegni, mert a következő pillanatban az eloldozóm durván a hátára kap. Dühösen kapom hátra a fejemet és szőke tincsek röpködnek az arcomba. Megpróbálok kiszabadulni, de nincs elég erőm hozzá. Hirtelen egy szúrást érzek a lábamban és hátrakapom a fejemet. Még el tudom olvasni az üvegcse feliratát.

Bénító folyadék...

Ne! Érzem, hogy a végtagjaim egyre jobban elernyednek. Semmilyen mozdulatot nem tuok végrehajtani, még beszélni sem vagyok képes. A fejem lehanyatlik Jackal hátára. Nem, nem lehet igaz, hogy megint vesztettem. A fenébe is, hogy mindig Natsura kell támaszkodnom! Gyerünk Lucy, találj ki valamit még mielőtt az agyadból is kiszáll az erő! Esetlenül próbálkozom kiötleni valamit, de nem úgy érzem mint aki olyan könnyen meg is valósítja azt. Lássuk csak: a saját mágiámat nem tudom használni, hiszen nincsenek nálam a kulcsok! Oh, bárcsak olyan mágiám lenne, mint az igazi sárkányölőknek! Mikor felfogtam a gondolataim jelentését hirtelen felcsillan a szemem. Hát persze! A sárkányjelben sárkányölőmágia is van. Legalábbis amikor Igneelel találkoztam, ezt mondta. Várjunk csak, de arról semmit nem mondott hogyan kell használni. Ez bizony baj! Ha valahogyan tudnék beszélni Natsuval...! Na de hogyan, hiszen arról semmit nem mondtak, hogy telepatikus úton is lehet kommunikálni! A fenébe..., de mégis ez az egyetlen esélyem a menekülésemre, meg kell próbálnom! Behunyom a szemeimet, hátha attól jobban fog menni, bár nem hiszem hogy ez segítene. Próbálok a fejemben megfogalmazódott szövegre koncentrálni.
Natsu! mondom ki gondolatban. Nagyon koncentrálok, hátha érkezik válasz. Jackal mindeközben valószínűleg azt hiszi, hogy teljesen kifeküdtem a bénítótól.
Az egészben az a legnagyobb baj, hogy fogalmam sincs, milyen választ kellene kapjak Natsutól. Nagyon remélem, hogy Natsu meghallotta amit mondtam, mert úgy érzem egyre jobban eltávolodunk az eredeti helyről. Ráadásul egyre hidegebbre fordul az idő. Jajj! Kezdem elveszíteni a reményt, hogy sikerült a kapcsolatfelvétel Natsuval. Hirtelen furcsán kezdem érezni magam. Meleg van, simítok végig a nyakamon. Végigsimítok a nyakamon?! Meglepődve pattannak ki a szemeim. Hitetlenkedve nézek végig magam elé lógatott kezemen. Lehetetlen...
A kezemet narancssárga lángok ölelik körbe. Megbolondultam volna?! Ezt csak egy módon deríthetjük ki! Ravaszul elvigyorodom és elméletileg ,,lángoló" kezemmel rácsapok az engem cipelő Jackal fenekére. Nem kell sokáig várnom a reakcióra, mert a következő pillanatban úgy kezd ordítani, mint egy kövér malac, akit most kezdenek vágni. Csak egyetlen egy baj van...
Méghozzá az, hogy mindjárt elhányom magam amiatt, hogy Jackal miközben úgy ugrál összevissza mint egy félőrült engem még mindig a hátán tart. A hányás elkerülésének érdekében ismét lángoló tenyeremre és ujjamimra nézek. Megint megcsapom Jackalt, ezúttal azonban a hátát. El is érem a várt eredményt. Elejt. Szerencsémre puhán és hidegen landolok. Kinyitom a szemeimet és az első megállapításom...
...Fehér...
A második pedig...
...hideg...
Rádöbbenek a tényre, miszerint a fejem a hóban landolt. Nem igaz, hogy nem tudtam valami normálisabb pozícióban landolni. Morcos arckifejezéssel nagy nehezen kiemelem a fejem a hóból, de szinte rögtön vigyor költözik az arcomra, ahogy meglátom a körbe körbe ugráló égő hátú és fenekű Jackalt. Azonban a vidámság azonnal leolvad az arcomról, amikor Jackal beleül a hóba, ezzel eloltva az égést. Érzem, hogyha itt nem történik valami csoda, akkor én innen nem kerülök ki ép testtel. Megpróbálom megmozdítani a testemet, de az egyáltalán nem reagál az utasításaimra. Kezdek kétségbeesni, hiszen ennyi tűzzel semmit nem tudok elkövetni a saját védelmemben. Ijedt tekintettel nézek Jackalra, akinek rám irányuló gyilkolási vágyát akár mérföldekről is képes lennék megérezni. Esetlen próbálkozások közepette valahogyan sikerül feltornáznom magam térdelésbe és úgy próbálok bicegve elmászni a hóban. Nem hiszem, hogy van rosszabb érzés a kétségbeesésnél. Amikor az ember tudja, hogy valami elől képtelen elmenekülni. Jackal egyre közelebb jön, és mikor beér, a hajamtól fogva ránt föl a földről. Felszisszenek, ő pedig szadista vigyorral bámul rám. Közel húzza a fejemet a szájához.
- Most visszafizetem neked az előbbit... - suttogja ijesztően izgatottan.
Végigfut a hátamon a hideg, de nincs időm gondolkozni, mert a következő pillanatban arcon csap. A pofon hangosan csattan, égő érzést hagyva maga után. Elterülnék a hóban, de Jackal a hajamtól húzva tart fent. Ezután egymást követik az ütései.
- Gyerünk, sikíts! - mondja pszcihopata arckifejezéssel.
Nem tudok semmit kinyögni a fájdalomtól, ami a testemben árad szét.
- Nem...? Akkor talán majd ettől...- vigyorodik el és emel a térdéhez.
Nem tudok ellenkezni, ő pedig tökéletesen beletalál a lábával a gyomorszájamba. A pupillám kitágul és vért köhögök fel. Mostmár semmi sem tart vissza attól, hogy a hóba essek.
- Na..tsu - suttogom elhalóan.
- Hohó, még mindig őrá vársz? El kell keserítselek, mert ő nincs itt, hogy segítsen! - tárja szét a karjait.
Kifújom a levegőt és érzem, ahogy égő arcomat lassan megfagyasztja a fehér hótenger alattam. Úgy érzem teljesen elveszítettem a reményt, amikor...
- Ki nincs itt, te szemét?! - hallok egy dühös kiáltást a hátam mögül.
- Te...?! - akad el Jackal lélegzete.
A következő pillanatban két meleg kar gyengéden felemeli a hátamat és, ahogy kinyitom a szemem rózsaszín hajszálakat vélek felfedezni.
- Natsu? - nyögöm ki fáradtan.
Mutatóujját az ajkaimra helyezi, ezzel elhallgattatva engem. Karjaiba kap és feláll velem. Érzem, hogy az előbb még engem körülvevő tűz lángra kap és kavarogni kezd körülöttünk.
- Jackal, még soha senkivel nem végeztem harc során... - hangja gyűlölettel teli -, de mostantól te leszel az első a sorban!

Sziasztok! Bocsánat a kisebb kihagyásért, cserébe ezt a rész extra hosszúra írtam... 😀😀 remélem elnyerte a tetszéseteket ez a kis 1000+ os irományom. Nah megyek is almássütit enni! 😄😄 Találkozunk a legközelebbi részben! ✏✏✏

Shiro~chan :)