Ezt a fejezetet  @virag26 -nak dedikálom<3

"Az eső mindig is a részemet képezte de időtlen idők óta ki nem állhatam.

Ha eső jött akkor a rossz is, ha elment fellélegezhettem. Ezt nagyon jól tudtam és mindig számítottam a jóra de a változás miatt sokszor magára hagyunk múltbéli énünk egy kis darabját."

A kezem végig remegett és az sem segített, hogy barátnőm fehérre szorította a kezem. De ott maradtam és ő is velem. Most már nem érdekelt senkit, hogy lassan szívrohamot kaptam, mert önszántamból maradtam ott és ez nem csak rám vonatkozott hanem mindenkire aki a teremben tartózkodott. A főnökúr annyival fejezte be ezt az egész elmebajt, hogy fogta és kisétált az ajtón azzal, hogy majd a legfelsőbb osztályúak akik a leghíresebbek közé tartoznak, akiket az egész világunk megbecsül akik a leg-,leg-, legebbek közé tartoznak azok az emberek akiknek sokan még mindig az életüket köszönhetik, hogy majd ők fognak minket felkészíteni a kiképzés alatt. És hogy miért nem ők mennek erre a küldetésre?Mert már a nagy része ezeknek a nagy neveknek már csak felkészíteni tudja a fiatalokat, már kiöregedtek ebből a szakmákból. És ahogy hallgattam a példákat akiket a főnökúr felhozott nem csak hivatásos Sárkányvadászok lesznek az ideiglenes kiképzőink hanem minden amiből van a felsőbb osztályokban. Meg akik még fiatalok és benne vannak a fokozott rangokban azok azért nem voltak ott mert ők adták le a fülest a felderítő csapatnak a sárkányról akik ugye a központot figyelmeztette is egyből. Majd csatlakozni fognak a kiképzéshez egy-két napon belül. Még azt is megemlítette a főnökúr hogy ez az egész edzőtábor elhúzódhat de a lehető leggyorsabban akarják lezavarni ezt az egészet. Lényegében ennyit kellett tudnunk így első körben.

Ezek után mindenki kiaraszolt a teremből. Amikor én is kiértem az épületből barátnőm odasétált elém és szigorú szemekkel nézett az enyémekbe. Mira, aki ugye nálam egy fél fejjel alacsonyabb volt, kezei közé kapta az arcom és lehúzta a fejem az ő szintjére. Az ördögi tekintetét még mindig az enyémekbe fúrta. 

- Nehogy jól merj nekem teljesíteni...!- sziszegte orra alatt. Még közelebb húzott és a szemein még jobban látszott, hogy mennyire is veszi komolyan az előbbi mondatát - Ha megpróbálod... meghalhatok. Ezt akarod? Kockáztatni az életem? Huh?- emelte fel kicsit jobban a hangját. Bele sem gondoltam. Szívem a hallottakra szinte kiugrott a helyéről és gondolom az sem segített neki, hogy visszatartottam a légzésem. Azt akartam, hogy térjen vissza az aggódós barátnőm. Ez az oldala sokszor szembe jött velem de általában csak eljátszotta az anyukám aztán ugyanúgy röhögött velem együtt.

Istennek hála, elengedett és most csak anyákat megszégyenítő hangnemben kezdett el engem leszidni, hogy "mi a jó Istenért nem mentünk ki a teremből amikor meg volt rá a lehetőségünk". Jó baráthoz híven - bár már inkább érzem magamat a lányának mint a legjobb barátnőjének-megbántam a bűneim és bocsánatot kértem tőle amire ő csak a szemét forgatta és egy ölelésbe vont. Kicsit megbékélt a tudattal, hogy nagyon kevés esélyünk lenne átmenni az emberek közé de mégis bármi megtörténhet. Általában lett volna kedvem beszélgetni de most csak végig akartam gondolni, hogy mit is kéne tennem. Azaz, hogy hogyan is kéne cselekednem. Hallgassak barátnőmre és teljesítsek rosszul vagy erőltessem meg magam annyira, hogy átjussak és kockáztassam az életem egy sárkányért. Most az életben először és valószínűleg utoljára arra a döntésre jutottam, hogy nem ártana egy ész-szerű választást is beleiktatni az életembe szóval mint mondtam elsőnek hallgattam barátnőm kérésére.

-Amúgy... Még nem kérdeztem meg, de... Mik ezek a csíkok rajtad? Eddig ezek nem voltak az ujjaidon- kérdezte meg a lány aki kicsit lenyugodott az instant "leszidom a barátnőmet" rohama után. Csak egy kicsit ijedtem meg a kérdésétől, csak egy kicsit... De mint mindenre erre is válaszolnom kellett. Csak nem akkor akartam ezt megtenni. De már teljesen mindegy volt.

- Hát nem mondtam? - tetettem egy kis meglepődöttséget de hamar folytattam. - Voltam lézeres tetováltatáson. Tudod, ez is egy olyan hirtelen döntéseim egyikének a szüleménye.

Ezen kijelentésem után is fürkészni kezdett a szemeimben hazugsága utaló nyomot amit valószínűleg talált is volna ha Kato - akit mellesleg eddig nem tudtam, hogy hol volt éppenséggel - szaladt felém és ennek következtében nekem is csapódott. De nagyon ez sem tántorította el Mirát az engem fenyegető kérdési elhallgatása de..! Itt a de. 

-Hé... Kato hol voltál?- kérdeztem a gyíkszerű kis lakótársamtól aki jellegzetes fapofával állt ott előttem. Hihetetlen, hogy mennyi érzelmet képes kifejezni az arcával egy familiáris. Vagy lehet, hogy ennyi időt töltöttem már vele, hogy ez olyan egyértelművé vált. Kicsit haboztam a fejét megsimogatni az utóbbi napokban való viselkedése miatt. Végül megtettem és majdnem oda is kapott a kezemhez de gyorsan el is kaptam onnan azt.- Na látod milyen éhes? Ideje lenne hazavinnem - fordultam ezúttal Mirához aki belenyugodott a tudatlanságba. Nagyon nem díjaztam a hazugságot és nem is szerettem ezt a tevékenységet alkalmazni, de akkor rákényszerültem és ezt más - jelen esetben Mira- hamarabb észre vette mint én.

Elköszönt barátnőm hazug személyemtől én meg hazaballagtam azzal a gyíkkal ami egész úton a két lépés távolságot megtartotta köztünk és végig halkan sziszegett és morgott is egyben. Sokszor az egyiket hallottam jobban de végig egyszerre csinálta mindkettőt. Mire hazaértem már csak természetes háttérzajként funkcionált. Kikerestem a házkártyát a táskámból amivel csak egy kisebb szerencsétlenkedés után sikerült is bejutnom a házba és a végig mögöttem lopakodó gyíkszerű állatom besurrant mellettem és valami random árnyékban el is tűnt. Nem érdekelt, mert volt más ami jobban foglalkoztatott mint Kato hisztije. Csak aludni akartam. Valamiért nagyon fáradtnak éreztem magam. Sóhajtottam egyet és ledobván minden cuccom felsétáltam a szobámba és beledőltem az ágyba. Annyira jól esett.

Rossz éjszakám volt. Túl hamar feküdtem le és amikor kipihentem magam akkor még hajnal volt. Ezért megpróbáltam visszaaludni de már minden nyűgöm volt.  Beleütöttem a térdemet az ágyam mellett magasló falba, szinte égetett a takaró ezért azt is lerúgtam magamról, ezek után meg majd' megfagytam. Össze-vissza forgolódtam az ágyon aminek hatására a lepedő teljesen gyűrött lett. Ne értse félre senki se hisz nem álmodtam semmi rosszat, csak valami miatt nagyon nem bírtam normális emberhez méltóan aludni. Amikor végleg felébredtem még nem volt fény a szobámban de ami jobban lekötötte az érdeklődésem az a mérhetetlen mennyiségű hányinger ami rám zúdult másodpercek alatt. Össze szedtem minden erőm de túl instabil voltam a gyors sétához ezért össze-vissza lépkedtem és amint egy biztos pontot ért el a kezem ami jelen esetben a fal volt ellöktem magam attól és egy újabb biztos pontot kerestem ujjaimmal de sajnos a lábam nem így gondolta így hát a nekiestem a falnak. Megpróbáltam összeszedni magam de sajnos a hányingerem egyre jobban erősödött. Feltápászkodtam és konkrétan beestem a fürdőszoba ajtaján. Az már más kérdés, hogy oda, hogy jutottam el. Ezek után minden sötét az emlékeimben... Nem ájultam el mert akkor a fürdőszobában ébredtem volna.

A következő emlékem az volt, hogy az ágyon kucorogtam, vizes tarkóval és a pólóm nyaka is nedves volt. Persze az elmaradhatatlan tél is uralkodott a szobámban pedig olyan fűtőberendezésem volt ami nem engedi 23°C alá a hőmérsékletet, nem mintha nyáron ez olyan gyakran elő fordult volna de a lényeg,hogy szerintem akkor lázam volt. A lábaim a kényelmetlen helyzettől zsibbadtak, de rettenetesen. De nem csak a lábam fájt, ezen kívül a fejemben is elviselhetetlen fájdalom kavargott, de ne is beszéljünk a kis csíkokról ami a nyakamon és az ujjaim végén szinte lángolt. A térdem is fájt amire úgy jöttem rá, hogy megint beütöttem a falba de a második már sokkal jobban éreztem mint az elsőt szóval ne is ragozzuk.

Akkor voltam elősször ilyen állapotban ezért nem tudtam mit is tehetnék. Eszembe jutott Mira. Meg is próbáltam odaaraszolni az éjjeliszekrényemhez amin hagytam a telefonom. Amint mondtam "próbáltam" hisz amint megmozdultam az izmaim mintha elváltak volna a testemtől és mintha minden végtagomba tűt szúrtak volna nem bírtam megmozdulni. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe ezért összeszorítottam azokat. Feladtam mindent és próbáltam valami földön túli világba átvezetni az elmém annak reményében,hogy talán vesztek a fájdalomból egy parányit ezzel is elviselhetőbbé téve az elkövetkező perceket...órákat.

A szobámban a magamhoz tértemkor még olyan déli fény uralkodhatott és úgy fél órás kihagyásokkal végignéztem ahogy lemegy a nap és amikor a délután utolsó napsugarai szűrődtek be az ágyammal szemben lévő ablakon keresztül szinte pont szembe találtak azok, mérhetetlenül nagy nyugalmat éreztem szétáradni a mellkasomban. Azt a naplementét az utolsónak tartottam amit életem során láthattam. Akkor voltam elősször halál közeli állapotban és akkor azt kívántam, hogy vagy legyen vége minden fájdalmamnak vagy had maradjak ebben a felséges halál közeli állapodban ahol már nem fáj semmim és úgy érzem van időm mindenre de mégis csak pár perc választ el az örök békétől amit az akkor a nagyon kecsegtető halál fogalma nyújtott. Aztán a nap elhagyott engem örökre, sötét lett, egyedül maradtam,visszatért a fájdalmam és tudatosult bennem, hogy nem olyan kegyes velem Isten, hogy megadja nekem az egyik kérésem sem. Amennyire csak tudtam összehúztam magam és a jéghideg szobámban kucorogva szívott magába az álmok tengere amibe legszívesebben belefulladtam volna.

A következő emlékem az után volt, hogy felkeltem. Csend volt a szobában de ugyanúgy hideg. Kinéztem az ablakon és sötétség fogadott. Ha jobban meg figyeltem hallottam az eső kopogását a párkányon. A vízcseppek lecsorogtak az ablaküvegen és engem megigézve ejtett gondolkozásba ami egy végtelen lassú gondolatmenetet hordozott magában az esőről és a hozzátartozó utálatomról. 

Mindig akkor esett amikor rossz volt körülöttem minden. Amikor a Nagyszüleim temetésén voltam még kisebb koromban, akkor is esett. Hiába volt teljesen más időpontban a két temetés mind a két alkalommal esernyőt kellett a fejem fölé tartanom. Akkoriban még nem utáltam az esőt és pont ezért nyújtott rengeteg megnyugvást nekem. Ez volt az egyetlen ok amiért szeretnem kellett volna ezt az időjárást de sajnos a rossz meghatározóbb volt számomra tehát utáltam ezt. Emlékszem a Nagymamám nagyon kedves asszony volt aki mindig kedveskedett számomra egy-két finom sütemény beszerzésével. Ellenben Nagypapámmal aki szigorú volt és nagyon sokszor kötötte le a munkája de nem volt a családjánál, olyan dolog amit jobban szeretett volna. Ezt rengetegszer hangoztatta amikor a szüleimmel náluk voltunk a tanyájukon ami a város szélén volt található. És igazából ezen megnyilvánulása miatt sosem volt kétségem a felől, hogy imád minket. Nagyon szerettem a Nagyszüleim és abszolút semmi ellenzésem nem volt az ott töltött idő mennyiségét illetően, mert minden nyáron ott nyaraltam náluk. Nagymamám mindig szerette hallgatni ahogy fecserésztem neki az álmaimról amik a sárkányokról szóltak. Amikor Nagypapámnak meséltem erről megsimogatta a fejem és annyit mondott, hogy "Küzdj az álmaidért, mert megérdemlik hogy egy ilyen kislány teljesítse be őket!" aztán rend szerint tovább állt én meg ettől új erőre kapva újságoltam el a magamhoz legközelebb tartózkodó embernek, hogy én leszek az első ember a földön aki meg fog ülni egy sárkányt. Említettem már, hogy rettentően naiv voltam? Teljesen mindegy. 

Nagymamám imádta ha esett az eső. Mindig kicsattant az örömtől ilyen időjáráskor. Ilyenkor rendszerint elmesélte, hogy "Én pont egy ilyen esős napon születtem és esett amikor megismertem nagyapád. Egy ilyen napon házasodtam össze életem szerelmével-ilyenkor mindig nagypapámat kereste a szemével, aztán mosolyogva folytatta- és apukád is egy esős napon született". Nekem minden alkalommal amikor esett, eszembe jutott ez a pár mondat és nyugalom járta át a testem.

Később amikor olyan 11 éves lehettem nagyapám lebetegedett és meghalt. A temetésén könnyek közt küzdöttem a tudattal, hogy már nem lesz ki biztasson ugyanis szüleim nem díjazták álmom, Mama meg nem úgy biztatott ahogy Nagypapám tette. Keservesen sírtam de Nagymamám mögém sétált és azt mondta, hogy már egy jobb helyen van és a hátamat simogatva elmosolyodott de két könnycseppet elhullajtott miközben a koporsót nézte. De szépen lassan eleredt az eső és megnyugodtam de hasonlóan Mamámhoz én is elengedtem két könnycseppet.

Aztán teltek az évek és a nyarak amiket nagyimnál töltöttem. 14 évesen megkaptam Katot Mamával együtt neveltük. Lassan már csak egy év hiányzott a suli végéig és azon a nyáron egy délelőtt az eső zuhogására keltem. Kerestem Nagymamám de csak a kinti, fedett teraszon találtam meg. Az egyik padon ücsörgött és az esős tájat kémlelte. Halkan beszélt de hallhatóan. "Egy ilyen napon megyek utánad, csak befejezem a nevelést Meave feje felett..." Kisebb sokk ért ezen szavak hallatán. Egy tanév után, a búcsúztatásom után láttam Papa temetése után elősször sírni Mamát. Két hónap után holtan találták az ágyában. Az nap is esett... A temetésén már nem Mama tartotta a fejem felé az esernyőt hanem én. Felnevelt és ezért hálával tartoztam neki. Persze mint mindig akkor is megnyugodtam és ez nagyon felidegesített. Amikor hazaértünk én egy hétig a szobámban nap hosszat sírtam és az elmaradhatatlan eső is esett. 

A nyárvége fele megérkezett a felvételemről szóló levél amiben közölték hogy éppen hogy bejutottam. Aznap is esett. A szüleimre rájött, hogy nem akarnak el engedni erre a munkára ami a Démon-űzői szakmát jelentette. Túlzottan féltettek. Én nagyon összevesztem velük és az volt a pont az "i"-re azzal kapcsolatban, hogy elköltözzek e. Aznap is esett. Aztán jött ez a sárkányos eset amikor bezuhant a hátsókertembe egy Éj-Lélek-Démonsárkány és nem sokkal később meg is halt. Aznap zuhogott. És akkor is amikor a fájdalomtól küszködve kuporogtam az ágyamban azon gondolkozva,hogy miért is utálom az esőt.

Ez a gondolatmenet álomba vezette a lelkem aminek kifejezetten örültem.

Arra keltem, hogy alig kapok levegőt. Kinyitottam a szemem és egy nagy vicsorgó fogsor fogadott. Kato a mellkasomon ült és az összes fogát mutogatta nekem miközben félelmetesen morgott ami csak erősödött amikor a félelem megjelent a tekintetemben. A macskaszeme félelmetesen összeszűkült és csapkodni kezdte tűhegyes fogait egymáshoz ami egyet jelenthetett. Meg akart támadni. A hátán a tüskék csak úgy kipattantak a bőréből. Féltem... Talán a haláltól vagy a fájdalomtól. Védekezni akartam csak nem tudtam mennyire fog fájni az ha megmozdulok. Megpróbáltam tervet készíteni a fejemben és amint ez megvolt próbáltam aszerint is haladni. Elősször is egy széllökettel elkellett löknöm ami a ráolvasásomnak volt köszönhető. Mivel én egy ember vagyok ezért ráolvasást kellett tanulnom négy évig ezért is tudok ilyen dolgokat.

Katot a széllöketemnek köszönhetően az ágy végébe sikerült löknöm, és gondolkodás nélkül kúsztam fel az ágytámlához. Meglepett, hogy miért is nem fájt ez a művelet de az jobban lekötötte a figyelmem, hogy a gyíkom ugyan úgy, vicsorogva közelít hozzám. A lábammal lerúgtam az ágyról aminek köszönhetően megkarmolt. Nyikkant egyet amikor a padlóra esett de megelőzve a múlt megismételődését még egy széllökettel arrébb löktem őt. Nagy szemekkel nézett rám, mintha nem is fogta volna fel, hogy mi is történt. Lapítva kiszaladt a szobámból én meg kapva az alkalmon becsuktam az ajtót amin vissza jöhetne. 

Átmentem a mosdóba ami hála valami felsőbb hatalomnak a szobámból nyílt. Elővettem a ködszert és bekötöttem a sebem ami három hosszú karomnyomból állt. Ha belegondolok nagyon jól jött volna ha tudok gyógyítani ráolvasó mágiával de amikor tanultam közölték velem, hogy csoda ha megtanulok egyáltalán bármilyen mágiát. Persze küzdöttem azért, hogy ne legyen igazuk de attól még nem sikerült megtanulni gyógyítani. Nézegettem még a sebem egy picit és úgy véltem ez egy maradandó seb marad. Leültem a kőre és észrevettem, hogy a térdemen egy hatalmas kék-zöld folt tündököl. Azt a térdemet ütöttem bele a falba. Ahogy végig néztem kinyújtott lábaimon már meg sem lepődtem olyan dolgokon, hogy a lábszáramon is karmolás nyomok vannak amiket Kato helyett valószínűleg én okoztam magamnak. Sóhajtottam egyet és hátradöntöttem a fejem a hideg csempének. Örültem, hogy tudok mozogni de mint mindig most is a rossz vonta el a figyelmem. Az órámon megnéztem, hogy milyen nap van mert nem voltam benne biztos, hogy jó még az időérzékem. Este tizenegy volt és a dátum szerint két napig fetrengtem. Már meg sem lepett.

Felálltam a padlóról és a csap felé fordultam. Megmostam az arcom és örömmel vettem észre, hogy nem nézek ki embernek. Nem akartam aludni mert még a végén megint kiesik két nap ezért megkerestem a telefonom amit csak két százalék töltöttség tartott életben. Felraktam töltőre és rákerestem a neten, hogy mi oka lehet a familiárisok gazdájuk ellen irányuló támadásnak. Semmit nem találtam erről. Mindenhol arról írtak teljes cikkek, hogy mennyire hűséges jószágok és amelyek 3270-től jutottak tulajdonoshoz azokban olyan anyag van fecskendezve ami megakadályozza, hogy rátámadjon a tulajdonosára. És mivel Kato '71-ben került hozzám ezért ilyen gyakorlatilag soha nem fordulhatott volna elő. Mivel minden évben oltatva volt ezért még az sem volt lehetséges, hogy az idővel elromlik a szer.

Gondolkoztam volna még tovább de akkorát kordúlt a gyomrom, hogy azt hittem kilyukad a gyomrom. Persze... Amit utoljára ettem azt valószínűleg kihánytam és az a kaja az aznapi reggelim volt. Azelőtt este ehettem valamit de szerintem az is valami nasi volt. A hasamra tapasztottam a kezem miközben kidülöngéltem a fürdőből. Muszáj volt ennem valamit. Gondolkoztam, hogy biztos kimenjek e de végül nem érdekelt a gyíkom mert ráolvasással vissza tudom tartani. Kimentem a szobámból és az emlegetett kis szörnyeteg ott ült az ajtóm mellett. Még ugyan nem léptem ki az ajtón de egyből vissza is rántottam a falapot. Visszacsuktam és az ajtónak dőlve agyaltam, hogy miként kéne kaját juttatnom a szervezetembe. Hallottam az ajtó túloldalán mozogni Katot. Leült az ajtó elé és megbökte az ajtót. Óvatosan cselekedett és hallottam hogy kérlelően hümmög valamit. Az a 6 év amióta ismerem azt súgja, hogy megbánta amit tett. Bíznom kellett volna benne...