Teltek a napok, múltak a hetek. A forró nyarat az őszi hűvös váltotta fel. Alicia a szokásosnál is még nagyobb erőbedobással ápolgatta szeretett rózsáit ezen idő alatt, és különösen nagy figyelmet fordított a gyenge növénykére, ami a kitűnő gondoskodásnak hála új erőre kapott.

Egyet kondult az ebédidőt jelző harang, Alicia pedig nem sietett az étkezőasztalhoz. Három hónapja nem kapott külön büntetést a hercegtől, csak a főgondozó szidta le. Alicia büszkén nézett az élettel teli virágzó szépségre, majd szoknyájával gyengéden eltakarta a bokrot. Felszegett fejjel várta a herceget és az őt kinevető urakat.

Három hónapig a legnagyobb forróságban vagy épp felhőszakadásban is rendületlenül rendezte rózsáinak életét. A társai mindig is megszállottnak tartották őt, de Aliciát nem frusztrálta a kirekesztettség érzése. Ő mindig is a rózsáinak élt, és néha úgy érezte, hogy a rózsák is csak őmiatta ragyognak így. Egymás társai, lelki támaszai voltak. A rózsáknak nyugodtan kiönthette a szívét, a növények pedig szirmaikkal mindig megcsiklandozták az arcát, hogy felvidítsák, vagy az édes illatukkal próbálták a lány bánatát elfedni.

Alicia várt. A herceg az eset óta egyszer sem mutatkozott meg ezen a szakaszon, hanem másik útvonalat választott magának. Új bokrokat csodált meg nap mint nap, és Aliciának az is megfordult a fejében, hogy a herceg megfeledkezett róla. Csalódottsággal vette tudomásul az ebédidő végét jelző harangszót.

Nem jött el – vette tudomásul magában Alicia.

Az uraknak igazuk volt. Tényleg bolondos leány ő. Mégis hogyan hihette azt, hogy majd egy olyan fontos ember, mint a herceg, elismeri a munkáját?

Leemelte a szoknyáját a bokorról.

- Sajnálom! – Megérintette a virágot. – Azt akartam, hogy meglássák a te szépségedet is – suttogta bánatosan.

Egy kósza fuvallat szomorúan meglengette a félig kinyílt bimbókat, gondozójuk bánata rájuk is ráragadt. Szerették volna, ha Alicia kemény munkáját elismerték volna.

- ALICIA! – visította egy kislány a távolból. Alicia felkapta a fejét és jelzett a pontos helyéről.

Egy fekete hajú kislány szuszogott kipirult arccal előtte.

- Miss Lydeln hívat. Sürgős! – nyögte ki két nagy levegővétel között. Alicia összekapta magát és rohant a főgondozó asszonysághoz. Biztos le akarja szidni amiért nem jelent meg az ebédnél.

Alicia az ajtó előtt megtámasztotta magát, a kerttől a szállásukig rohant, ami durván becsülve is fél mérföldnyi távolságot jelentett. A ziháló lány nem érkezte kinyitni az ajtót, hisz az kivágódott előtte.

- Miss Lydeln, én sajnálom, amiért... - kezdett volna bele a szabadkozásba, de a szigorú tekintetű nő nyájasan nézett le rá. Beléfojtotta a szót és csuklójánál fogva berántotta a szűk helyiségbe.

Alicia megdöbbenve tapasztalta, hogy bizony nincsenek egyedül. Lucius herceg várakozott a poros asztalnál. Alicia gyorsan feleszmélt és illendően köszöntötte a herceget, majd Miss Lydeln átvette a szót.

- Alicia drágám az a megtiszteltetés ért téged, hogy a herceg közelgő születésnapi báljához a te fehér rózsáiddal fogja feldíszíttetni a csarnokot. Lucius herceg a palota ablakából figyelemmel kísérte a kemény munkádat és nem okoztál neki csalódást. – Alicia szédülni kezdett, kezével meg kellett támaszkodnia az asztalon.

Nem! Nem vehetik el a rózsáit! Ha levágják őket elszáradnak!

- Nem... - rebegte könnyes szemmel – Nem teheti! – Miss Lydeln szeme összeszűkült, és bocsánatkérően hajlongott a herceg előtt a lány neveletlen viselkedéséért.

Lucius viszont csak Aliciát figyelte.

- Miért nem? – kérdezte érzelemmentes hangján. Alicia nagyot nyelt, Miss Lydeln villámló tekintete miatt a torkán akadtak a szavak.

Képtelen volt megszólalni. Ő csak egy szolga, az ő szavának nincs ereje egy herceg szavaihoz képest. Bármit mondhat, a helyzet nem fog változni. A herceg már eldöntötte, és az úgy is lesz. Remegő lábakkal hátrálni kezdett, majd zokogva kirohant a szobából. A lábai egyenesen a kedves rózsáihoz vitték, ahol elpanaszolta bánatának forrását, könnyei a szirmokra és a levelekre pottyantak.

Mindennek vége – gondolta magában. A rózsák megszánták őt és vigaszt próbáltak nyújtani neki. A legterebélyesebb bokor széttárult előtte és tövises ágaival gyengéden átölelte, hogy bánatát enyhítse. Alicia felhúzott térdekkel sírt keservesen tovább, amikor rohanó léptek zaját sodorta felé a szél. A lány elcsitult és félresöpört az arcából néhány leveles ágat, hogy megnézze ki kószál ilyenkor a kertben.

A barna bőrcipő láttán gyorsan el is engedte a gyenge ágakat, próbálta szapora légzését csitítani. Nem akart a szívtelen herceggel beszélgetni.

Csak szívtelen emberek tépnek le virágot! – duzzogott magában Alicia, a bokor pedig szorosabban kulcsolta körül, hogy elrejtse őt Lucius pásztázó tekintete elől.

A herceg elhaladt a cserje mellett, Alicia orrába pedig émelyítő illat kúszott, amitől prüszkölnie kellett. Alicia lehunyt szemmel várta, hogy a visszarohanó herceg megtalálja őt. Lucius fájdalmasan feljajdult, ahogy a tüske az ujjába szúródott. A lány kisírt szemekkel nézett fel rá, arcára dac ült ki. Alicia fogta magát, és a herceg legnagyobb döbbenetére épségben kimászott a tövises bokorból, majd a férfi ujjából gyakorlottan eltávolította a hegyes darabot. Elővette a kulacsát, vízzel kimosta a sebet, végül a tiszta zsebkendőjéből szakított egy újabb csíkot, amellyel bekötözte szúrás helyét.

Alicia némán tekintett fel a herceg arcába, akinek furcsa fény gyúlt a szemeiben. Megemelte a karját, a lány lehunyt szemmel készült fel a fájdalomra. Azonban az arcán nem csattant pofon, a herceg a szőke fonatából szedett ki egy hófehér szirmot, amit elmorzsolt az ujjai között.

- Kövess! – adta ki az utasítást, majd Lucius elindult a palota irányába.

Alicia pedig félszegen követni kezdte őt három lépéssel lemaradva mögötte.

A következő résszel le is zárul a kis novella :)