(ZAYN ft. Sia - Dusk till Dawn)

Sziasztok!

Nagyon - nagyon sajnálom, hogy már több mint egy hónapja (vagy kettő?) nem volt rész. Sajnos a suli engem is elkapott, a májusom tele volt dogákkal, nyelvizsgákkal meg mindennel. De most visszatértem és a lassan kitörő nyáriszünettel együtt (már csak ezen a héten lesz rendes tanításunk!!!) a részek száma is meg fog növekedni.

A késésért cserébe készültem nektek egy kis "meglepivel": ezentúl minden fejezet végén lesz egy kérdés, amire válaszolhattok. Ezek olyan kérdésekl lesznek, amik egy kicsit rávezetnek titeket a jövőbeli történésekre, és esetleg a ti véleményetekről szólnak. A válaszadás nem kötelező, de nagyon örülnék neki!

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

Rave

Két nap telt el azóta, hogy rátaláltam az "A Roxfortiak Krónikáira" és még mindig nem haladtam benne tovább az első fejezetnél. De ez nem is volt meglepő: a rekordmennyiségű házi és a kviddicsedzések mellet az idő hiánycikknek számít. De ma szombat volt, szóval eljött az ideje, hogy folytassam a kalandozásomat a Roxfortiak történetében.

- Rave! - harsant fel ekkor Bronte hangja. Francba! A pillanat hevében elfelejtettem, hogy ma van a talákozó. - Jössz már?

Szótlanul bólintottam és csatlakoztam a szobánk küszöbén ácsorgó barátnőmhöz.

- Elfelejtetted, hogy ma van a találkozó, igaz? - kérdezte Bronte a Tóhoz menet. Szokás szerint azonnal átlátott némaságomom. No, nem mintha ez meglepő lenne. Ha én nem beszélek, az olyan, mintha apokalipszis lenne.

- Ja - sóhajtottam. Pedig nem voltam túlságosan csalódott. Imádtam a találkozókat. Ezek a hétvégi alkalmak voltak azok, amikor a mi kis baráti társaságunkkal közösen csináltunk valamit. Kviddicseztünk, lementünk Roxmortsba, bújócskáztunk a kastélyban, satöbbi. Ma  többek között épp az én legújabb kreatív ötletemet akartuk kipróbálni, a nyomkeresést. Ennek értelmében még tegnap elrejtettem nyomokat a Roxfort teljes területén, tehát a kastélyban, a vadőrkunyhónál, a Tiltott Rengeteg szélén, a kviddicspályán és kábé mindenhol. A három háromfős csapatnak pedig ezeket kell majd megtalálnia úgy, hogy nyomtól nyomig haladnak. Aki legelőször megtalálja mindet, az nyer. Én persze a célban várom majd őket, ami a Griffendék klubszobájában található. (Ők erről persze nem tudnak.)

- Minden rendben? - kérdezte Bronte. - Nem szoktál ilyen hallgatag lenni.

- Ja, semmi, csak ismét átvettem a tervet. Kicsit izgulok - vallottam be.

- Ugyan, biztos jó lesz. Eddig az összes ötleted bevált.

- Annak ellenére, hogyha kimondom azt a három szót, hogy: "van egy ötletem", akkor Angely ájulást színlel, Greg imádkozni kezd, Carl nekiáll végiggondolni az Apokalipszis - készletének tartalmát, Thea a végrendeletét kezdi írni, Basil azt ordítja, hogy mind meghalunk, Ronnie az Asprinját kezdi felkutatni, David sokkos állapotba kerül, Marty elássa magát, te pedig előveszed a "Rave hülye ötletei" listádat és közölsz valami témához illőt - jegyeztem meg, visszagondolva azokra a reakciókra, amit minden ötletemnél, tehát heti rendszerességgel megkapok.

- Most mit vársz tőlünk? Mi, veled ellentétben nem adjuk könnyen az életünket - vigyorgott rám Carl, aki Basillal az oldalán épp az ajtón készült volna kimenni, amikor meghallotta a hangomat.

- Haha, nagyon vicces - forgattam a szemeimet, de közben nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak én is. Elvégre, valahol igazuk van. Ha valami egyszer kirobbantja az Apokalipszist, az az én ötletem lesz.

Mindeközben leértünk a kedvenc találkozóhelyünkre, az egyik tóparti fához. A többiek - tehát Thea, Angely, Ronnie, Greg, Marty és David már itt vártak ránk.

- Lehetne egy kicsit lassabban? Majd megfagyok! - kiabált oda nekünk Angely.

- Ha ennyire szeretnéd - villantottam rá egy, Apollótól ellesett ezer wattos mosolyt és lassítottam a tempón, tudva, hogy nélkülem úgysem kezdhetik el.

- Merlin tetves szakállára, Rave! Legyél már gyorsabb, mint egy csigán lovagoló kerti gnóm és érj már ide! Ha nem tűnt volna fel, február vége és emberölő hideg van, te észlény! - fakadt ki Angely.

- Na de naaa! - szólt rá Ronnie a már szállóigévé vált mondatával. Ezen mind röhögtünk egy sort, de végül felgyorsítottam a tempón.

- Azt, hogy ilyen hamar ideértünk, tudd be határtalan jófejségemnek és ha nem akarsz tovább fagyoskodni, maradj csöndben - szóltam rá mardekáros barátnőmre, aki - nagy meglepetésemre - azonnal elhallgatott.

- Szóval - kezdtem bele a játék elmagyarázásába - a játék. Három háromfős csapatra lettetek bontva, amiket majd el is fogok mondani. Mindegyik csapat kap majd egy borítékot, ami egy rejtvényt tartalmaz. Ez a rejtvény fog elvezetni titeket az első nyomhoz, az meg az utána következőhöz és így tovább. A cél, hogy minél hamarabb eljussatok a célba és hogy minden nyomot megtaláljatok - nem mintha el tudnátok jutni a célba a nyomok nélkül, de mindegy. És... Asszem ennyi. Kérdés?

- Van valamilyen díj? - kíváncsiskodott Basil.

- Nincs - vettem fel a lehető legártatlanabb arcomat. Természetesen volt díj - milyen játékban nincs? - de erről nem kéne tudniuk. Ha megtudják, hogy van, még a végén képesek és elkezdik egymást akadályozni, meg ilyenek. Ezt pedig nem akartam, elvégre nem ez a játék lényege.

- Értem - szontyolodott el a fiú, de nem aggódtam amiatt, hogy bármelyikük ne venne részt a dologban. Eddig mindig mindenben részt vettek, amit kitaláltam - ez pedig gyakran nem épp értelmes vagy fölöttébb jó dolgokat jelentett.

- Ja, jut is eszembe. Légyszi senki ne csaljon. Igyekeztem úgy elrejteni a nyomokat, hogy ne egymásét találjátok meg, de ha mégis megtaláljátok a másik csapatét, akkor kérlek ne mozgassátok el, vigyétek el, satöbbi - mondtam.

- Szuper. Most, hogy a szokásos szentbeszéden is túl vagyunk, elmondanád a csapatokat? - forgatta a szemét Greg, de az arcán ott pihent a levakarhatatlan vigyor.

- Ahogy a fiatalúr szeretné - feleltem és kivettem egy darabka pergament a zsebemből, amire a csapatbeosztásokat írtam. Nem mintha szükségem lett volna rá - fejből tudtam a csapatbeosztást és ha nem is tudtam volna, simán improvizáltam volna. Hiszen összesen két szempontot vettem figyelembe a csapatbeosztásnál: legyen minden csapatban egy griffendéles és ne csupa fiú - lány csapatok legyenek.

- Szóval, a Pálca csapat: Ronnie, Greg és Basil.

Ronnie és Greg egyszerre nyögtek fel, amikor meghallották, hogy ki a harmadik tag. Hát igen, Basil néha - na jó, az esetek 90 százalékában - nagyon fárasztó volt. De azért szeretjük.

- A Kő csapat: Thea, David és Marty.

A három tag egymásra vigyorgott és összepacsiztak.

- És végül a Köpeny csapat: Bronte, Angely és Carl.

- Álljunk csak meg egy pillanatra - szólalt meg Carl. A homlokát ráncolva nézett rám. - Három csapat van. Pálca, Kő és Köpeny. Te most tényleg a Halál Ereklyéiről nevezted el a csapatokat?!

- Mit is mondjak - vigyorogtam rá. - igyekszem kreatív lenni.

- Néha nem tudom, hogy miért barátkozom veled - csóválta a fiú a fejét.

- Na, ezen én is törni szoktam a fejem - vigyorgott Thea, majd a dühösnek tettetett fejemet látva, így szólt: - Tudod, hogy szeri van!

- Nem mondhatnám - jegyeztem meg, de azért mosolyogtam. - Na, akkor a nyomok!

Erre minden csapat lázas izgalomba jött és odasereglettek körém. Most a másik zsebemből vettem ki három borítékot, majd a csapatokra néztem.

- Most mindenkinek odaadom a saját borítékját, de csak akkor nyithatjátok ki, ha mondom. Világos?

A barátaim bólintottak, én pedig Ronnie kezébe nyomtam a Bodzapálca szimbólumával ellátott borítékot, Martyéba a a Feltámadás Kövével ellátottat és Angelyéba a Láthatatlanná Tévő Köpennyel ellátottatt.

- Most minden csapat távoldojon el egymástól három lépésnyire - mondtam és a csapatok szó nélkül tették. - Oké, akkor háromra kinyithatjátok a borítékokat. Tíz... kilenc...

Nem bírtam megállni, hogy el ne vigyorodjak, az "Ez most komoly?!" arcú barátaimon.

- Három! - kiáltottam, de kivételesen senkinek nem volt kedve elsütni a szokásos viccet a számolni - nem - tudásomról. A csapatok feltépték a borítékot, kirángatták belőle a papírokat és szinte falták a sorokat, ahogy elolvasták a vesikéimet.

Először a Kő csapat eszmélt fel. Egy "Tudom, merre van!" kiáltással Marty futásnak eredt, Thea és David szorosan a nyomában.

Következőnek Carl és csapata jött rá a megoldásra és indultak el futólépésben a következő nyomhoz.

Bár ők voltak az utolsók, Ronnie, Greg és Basil sem maradhattak a fánál egy percnél tovább - alig hogy Carlék elindultak, ők is megtalálták úti célukat és sietve útrakeltek.

Pár pillanatig még ott álltam a fa alatt, majd mizután meggyőződtem arról, hogy mindegyik csapat látóköréből kikerültem, elindultam felfelé a kastélyba. Szerencsére volt annyi eszem, hogy az első pár nyomot a kastélytól távol helyezzem el, így megkönnyítve az utam a Griffendél klubhelysége felé.

Odaérve lerogytam a szokásos ülőhelyünkre,és úgy helyezkedtem el, hogy mindenképp rálássak az ajtóra, de engem ne lehessen rögtön észrevenni.

Miután ily módon elhelyezkedtem, levettem a taláromat és kivettem a táskámból az "A Roxfortiak Krónikái" - t. Egy elégedett sóhajjal hátradőltem a fotelben és belemerültem a könyvembe.

ⓇⓇⓇⓇ

2015. szeptember 1.

Amikor anya fél kilenckor bejött ébreszteni, már vagy két órája fent voltam és a második tankönyvem felénél tartottam.

- Ezt most kezdted? - kérdezte anya és leült mellém az ágyra. Én csak bólintottam. Apához és Ramonhoz hasonlóan én se voltam a szavak embere.

Anya felsóhajtott.

- Le sem tagadhatod, hogy az én gyerekem vagy.

Ez igaz volt. Anya rettentő gyorsan olvas, gyorsabban mint bárki más, akit ismerek.

Anya pár percig némán figyelte, ahogy olvasok, majd egy újabb sóhajtás kíséretében felállt az ágyam széléről és ennyit mondott:

- Lassan ideje lenne felkelned.

Majd az ajtóhoz lépett és kiment.

Lassan letettem a könyvet és Anya távolodó alakja után néztem. Bár nagyon szerettem őt is és apát is, mégis gyakran fordultak elő ilyen és ehhez hasonló jelenetek, amikor úgy tűnt, mintha haragudnék rájuk és nem akarnék velük törődni. Pedig nem így van, csak... de mindegy. Ne rágódj ezen, szóltam rá magamra. A múlt csak fájdalmat hoz. Koncentrálj a jövőre és a jelenre.

Igen, a jövőre. Ami a Roxfortban fog játszódni. Bár jól tudtam leplezni, de valójában rettentő izgatott voltam, így kimásztam az ágyból, betettem a tankönyvet a ládámba - majd a vonaton tovább olvasom - és átöltöztem a hétköznapi ruháimba. Szívesebben vettem volna már most a talárom, de Apa nem engedete. "A sok mugli miatt" - mondta. Mintha én lennék a legérdekesebb dolog, amit ma láthatnak a King's Cross pályaudvar környékén.

Mindenesetre tíz perc múlva már lefelé igyekeztem a lépcsőn, felöltözve, megfésülködve. Sosem voltam hiú - és nem, az egoistaság és a hiúság nem ugyanaz -, sőt, kifejezetten utáltam azokat az embereket, akiket csak a külsejük érdekelt. Tipiuksan ők voltak azok, akik utálták a másféléket, akik gúnyolódtak a gyengébbeken, azok... akik miatt minden történt.

Ne gondolj erre, figyelmeztettem magam ismét, már másodszor a mai reggel. Ne gondolj erre. Csak magadnak okozol fájdalmat.

És mégis, a gondolataim visszakanyarodtak a múltamhoz.

De miért? Tizenegy évem összes napja közül miért pont a mai az, amikor képtelen vagyok elűzni a múltat? Talán égi jel ez arra nézve, hogy a jövőm se lesz jobb a múltamnál? Vagy épp az ellenkezőjét jelenti?

- Hát te meg? - hallottam meg magam mellett a bátyám, Ramon hangját. Idén lett ötödéves és prefektus. - Jól vagy?

- Aha, csak elgondolkoztam - feleltem és a bátyámra néztem. Hozzám hasonlóan neki is fekete haja és kék szeme volt, ám míg az én hajam örökké rendezetlenül meredt százfelé, addig ő Anya "hajtípusát" örökölte - egyenes, szinte csillogó haj. És a szemünk is különbözött: az övében a kékkel együtt ott kavargott a zöld és a szürke is, az enyém azonban tiszta kék volt. Anya mindig azt mondta, hogy olyan, mintha a szememben az eget látná és Apa mindig azzal viccelődött, hogy mire nagy leszek, bukni fognak rám a lányok. Nem mondom, hogy hittem neki.

- Az jó - felelte Ramon és elindult felfele.

Egy pillanatig a bátyám után meredtem és - rám egyáltalán nem jellemzően - azt kívántam, bárcsak kérdezné meg, hogy izgulok -e. De Ramon még nálam is kevésbé értett az emberek érzelmeihez, így az ügy hamvaiban holt volt.

A reggeli nyugodt csöndben telt, Anya rántottát csinált, a kedvencüket. Apa próbálkozott a beszélgetéssel, de a rövid válaszainkat hallva feladta.

Hát igen, meglehetősen introvertált egy család voltunk mi.

Mivel Londonban lakunk, így még a hatalmas forgalommal sem tartott tovább egy fél óránál kiérni a King's Crossra.

Amikor pontosan 10:30-kor átszaladva a falon, odaértem a 9 és 3/4 - ik vágányra, tátva maradt a szám. A Roxfort Expressz ott magasodott előttem, a mozdonya füstöt okádott. A peronon még nem voltak olyan sokan, a többség - mint ahogy azt Anya minden évben elmondta - csak háromnegyed körül ért a vágányhoz.

Ramon, a rutinos Roxfortos, egy ölelés után azonnal lelépett. Én még ott maradtam meghallgatni a szüleim összes tanácsát. Ám ez sem tartott sokáig és egy ölelés és búcsúpuszik után felmásztam a vonatra, az egyik kezemben a ládám fogantyúja, a másikban a baglyom, Corax kalitkáját szorongatva.

Mivel kevesen voltak, így nem okozott különösebb nehézséget találni egy üres kupét. Végre bent, lerogytam az ülésre és letettem magam mellé Corax kalitkáját. Baglyom türelmetlenül felhuhogott, én pedig akaratlanul is felnevettem. Corax volt az egyetlen olyan nem családtag, akiben megbíztam. Hiszen egy bagoly hogy mondja el valaki másnak a titkaid? Ráadásul mindig is úgy éreztem, hogy hasonló a sorsunk. Amikor bementünk a Mágikus Menazsériába, ő volt az egyetlen bagoly, aki nem jött oda hozzánk "eladni" magát. A sarokban gubbasztott és kíváncsian figyelt. Azonnal szimpatikussá vált és amikor megtudtam az eladótól, hogy a többi bagoly régebben megtépte és a maga módján "kigúnyolta", akkor már tudtam, hogy ő kell nekem. Ha Corax egy emberlány lenne, akkor biztos, hogy azonnal barátokká váltunk volna és később össze is jönnénk. De Corax sajnos bagoly, így az igazira még várni kell.

Már persze, ha létezik egyáltalán olyan, hogy az igazi.

- Bocsi, szabad ez a hely vagy foglalt? - kérdezte egy hang. Felpillantottam és az ajtómban három gyereket vettem észre. Mind velem egyidősnek tűntek. Kettőnek - a lánynak és az egyik fiúnak - ugyanolyan tejfölszőke haja és erőteljes kék szeme volt, amiből arra következtettem, hogy ikrek. A másik srácnak szőkésbarna haja volt és kékesbarna szeme. Az arcvonásai egy kicsit hasonlítottak az ikrekére. Talán unokatesók, vagy valami ilyesmi.

Mindegy is. Ebbe a kupéba aztán nem jönnek be.

Nem kellenek barátok.

- Hát, ebbe a kupéba azok jöhetnek, akiknek magasabb az IQ-juk, mint az enyém - feleltem és felvettem, a szokásos, okoskodós, egoista hangnemet. - És ilyen emberrel még nem találkoztam, szóval bocsi.

A három gyerek részesített három meglehetősen ideges és rosszkedvű pillantásban, és miután magukban valószínűleg elkönyveltek egy egoista seggfejnek, egy szó nélkül távoztak.

Nem mintha érdekelt volna. Az egoista még igaz is volt, a seggfej talán nem, de kit érdekelt? A lényeg, hogy az emberek távol maradnak tőlem.

Nagy örömömre a három velem egyidős gyerek után senki sem próbálkozott azzal, hogy hozzám üljön be. Így miután a Büfés Boszorkánynál feltöltöttem az édességkészeletem, kiengedtem Coraxot és kivettem a reggel elkezdett tankönyvem.

Fogalmam sincs, hogy az út hány óráig tartott. Valamikor bejött Ramon és szólt, hogy ideje átöltöznöm. Én szótlanul tudomásul vettem a dolgot, majd teljesítettem bátyám kérését - persze, csak miután távozott.

A folyósoról izgatottság hangja szűrődött be. Egy ideig bírtam, de aztán olyan hangossá vált, hogy már nem bírtam elviselni. Viszatettem a könyvet a ládámba, beletettem az édességeim, egy bocsánatkérő pillantás után visszazártam Coraxot a kalitkájába, bekötöttem a cipőm, még egyszer körbenéztem, majd kiléptem a folyósora, ahol már gyerekek izgatott tömege várt arra, hogy végre leszálljunk.

Aztán megállt a vonat, a memóriám pedig rövidzárlatos lett: a következő emlékem az, hogy az egyik csónakban ülök, amivel át fogunk kelni a tavon - legalábbis Hagrid, a Kulcsok őre és a Legendás Lények tanár ezt mondta.

Lassan persze visszatértek az emlékeim - egy hosszú séta, egy vörös hajú lány - és körbenéztem. A vörös hajú lány az én csónakomban ült, aminek nem igazán örültem, de tudtam, hogy most el kell viselnem. Ráadásul egész eddig nem csinált semmit, szóval végül is lehet, hogy okés lesz ez az út.

Szokás szerint tévedtem.

Pár pillanat múlva egy újabb, ezúttal barna hajú lány szállt be a csónakomba, majd közvetlenül utána egy szőke hajú, rettentő magas srác, akivel - szemmel láthatólag - ismerték egymást. Ám úgy tűnt, nem állt szándékukban megismerkedni még több emberrel - aminek én nagyon örültem.

Végül aztán a csónakok mozgásba lendültek és elindultunk.

Utunk eleinte teljes csendben telt. A mellettem ülő vöröske a víz tükrét bámulta, a szőke srác meg a barna hajú lány a tájat kémlelték. Én azon gondolkoztam, hogy melyik házba kerülök. No, nem mintha olyan nagy rejtély lett volna: az egész családom a Hollóhátban volt, és őszintén szólva, el sem tudtam volna képzelni az életemet más házban.

Már épp még jobban elmerültem volna a gondolataimban, amikor felbukkant előttünk a Roxfort, és leesett az állam.

A Roxfort gyönyörű volt! Bár sötéten magasodott fölénk, mégse fenyegetőnek, inkább otthonosnak tűnt. Sok száz ablakában fény égett, néhányban egy pillanatra fejeket láttam elsuhhani - de nyilván csak képzelődtem, hiszen ilyenkor mindenkinek a Nagyterembe kell mennie - legalábbis Ramon ezt mondta, és ő nem szokott az ilyesmikkel viccelődni.

Vagy egyáltalán bármivel viccelni.

A csónakok lassan siklottak a Tavon, hagyták, hogy megcsodáljuk a Roxfortot. Már épp szólásra nyitottam a számat - a Roxfort látványát egyszerűen meg kellett osztanom valakikkel - amikor egy hangos csobbanást hallottam.

A mugli születésűek csónakja volt az. Tudtam, hogy mugli születésűek, ugyanis hallottam őket erről beszélni - sőt, szerintem az egész évfolyamunk tudott a származásukról.

Mindenesetre valamelyik - vagy talán mindegyik - mugli születésű gyerek felállt, és a csónak persze felborult.

Bár nincs semmi bajom a mugli származásúakkal, azért ez mégis kissé lejjebb vitte őket a szememben. Elvégre mégis kik olyan hülyék, hogy egyszerre felállnak egy ingatag csónakban?

Persze a vadőr, Hagrid, azonnal cselekedett: elhelyezte a négy kölyköt négy csónakban és már indultunk is tovább. Hozzánk egy gyerek se került: túl távol voltunk ahhoz, ugyanis mi voltunk a "csónak - karaván" széle. Rajtunk kívül már csak egy csónak volt messzebb, amiben három nagydarab srác és egy lány ücsörgött és hangosan röhögtek valamin. Azt, hogy min, azt nem tudtam, de meg mertem volna esküdni, hogy a mellettem ülő vöröske hallgatózott.

Ez a felvetésem helytelennek bizonyult.... Vagyis gondolom.

Alig, hogy a csónakok ismét mozgásba lendültek, a vöröske mellettem megszólalt.

- Szerencsétlen sárvérűek!

Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy folytatja a mondandóját, de valaki megelőzött.

- Ó, igen? Szerencsétlen sárvérűek? - visszhangozta a mondatot a barna hajú lány dühös arccal. - Tudod, ki a szerencsétlen!

Igen, jegyeztem meg gondolatban. Te, hiszen volt annyi eszed, hogy felállj a csónakban!

Ha én lettem volna a vörös hajú lány helyében, valami egoista észérvvel leállítom a barna hajút és elintézem az ügyet. Csakhogy én még mindig Ray Terkis voltam és a vörös hajú lány nem tudott legilimentálni - vagy ha tudott, akkor sem fogadta meg a tanácsom.

- Mondjuk te! - sziszegte és ő is felpattant.

Hát igen, ennyit az észről ebben a csónakban.

Engem személy szerint nem zavart volna, ha összevitatkoznak - úgyse tudnak semmilyen varázsigét, és egy érvekkel teli vitát mindig szívesen hallgatok -, de itt érvekkel teli vitáról szó se volt és a csónakunk vészesen imbolygott, hála ennek a két agyi fogyatékos idiótának.

Ezért kénytelen voltam cselekedni.

- Üljetek már le, idióták! Mindjárt felborul a csónakom miattatok és én nem akarok a vízben landolni! - szóltam rájuk és legnagyobb meglepetésemre különösebb nehézségek nélkül ment az egoista, okoskodós hangnem. Lehet, hogy tényleg ilyen lennék?

Hát inkább ilyen, mint olyan idióta, amilyenek ezek a lányok!

A két lány rám nézett, szemükben egy pillanatra ott ült a meglepetés, de a következő pillanatban megjelent a már megszokott düh, ami most kettős erővel irányult ellenem.

- Fogd be, okostóni! - hangzott a mondat - méghozzá mindkettőjük szájából egyszerre.

Olyan volt, mintha megállt volna a világ egy pillanatra és csak mi négyen lettünk volna: én, a két lány és a szőke srác. És igen: egy pillanatra elmosolyodtam. Az egész helyzet rettentő vicces volt valahol.

De a pillanat hamar elmúlt és a helyét átvette a sértődöttség. Milyen jogon oltogatnak ezek engem? Én ezerszer jobb vagyok náluk mindenben!

Sértődötten félrefordultam. Csináljanak, amit akarnak! De szemmel láthatóan egyiküknek sem volt kedve tovább vitatkozni. Mindketten némán leültek a helyükre, csak a szemeik villámlottak - már persze ha tényleg villámlás volt, amit a barna és zöld szempárakban láttam.

Az út többi része némán telt. Kerültem a többiek tekintetét, és inkább a tükörképemet bámultam a vízben. Ragyogó kék szemek, kicsit göndör, hollófekete haj, világos bőr, a sértődöttség miatt egy vékony vonallá préselt száj. Ez vagyok én. Egy egoista zseni.

Legalábbis mindenki más számára biztosan...

A csónakunk halkan nekiütődött a partnak, ahogy megérkezdtünk. A vöröske szinte azonnal kipattant mellőlem, én pedig követtem a példáját.

Hagrid, a vadőr, kettes sorba rendezett minket és így vágtunk neki a hosszú lépcsősornak a szikla oldalában.

Bár a csónakút alatt kipihentem a túrát a tóig, és sosem voltam rossz kondiban, az oldalam mégis szúrt, mire felértünk a Roxfort bejárati csarnokába.

A figyelmemet azonnal egy hatalmas, barna faajtó vonta magára, amely mögül meleg fény és beszédfoszlányok szűrődtek ki. Abból, amit Ramon mesélt nekem, azt gyanítottam, hogy ez lehet a Nagyterem - a hely, ahol mindjárt be leszünk osztva.

-... a Beosztási Ceremónia nem fájdalmas és mindenki megtalálja a neki való házat, ahol csodálatos hét évet tölt el - annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem az ajtó előtt álló nőt. Gyanítottam, hogy ő Sondra professzor, az igazgatóhelyesttes és hogy épp most tartotta meg a szokásos eligazítását - amiről én sikeresen lemaradtam.

No, nem mintha nagyon aggasztott volna a dolog: Ramon már mindent elmondott a suliról és a Beosztási Ceremóniáról.

Ahogy körbenéztem, megállapíthattam, hogy a barna hajú lány a csónakból, aki eddig mögöttem jött, eltűnt. Ugyanez vonatkozott a szőke hajú fiúra is, aki a lány "párja" volt a kettes sorban. Egyedül a vörös hajú lány állt még mellettem, de a sértődöttségem megakadályozta, hogy hozzászóljak.

A következő pillanatban Sondra professzor kitárta az ajtót és beléptünk a Nagyterembe.

Bár már sokat hallottam és olvastam róla, a terem méretei mégis lenyűgöztek. Egyszerűen óriási volt! Elfért benne öt asztal, négy függőlegesen, egy rájuk merőlegesen: ez volt a tanároké.

Éreztem, ahogy az izgalom eluralkodik rajtam. Alig vártam már, hogy mindent megtanulhassak! A varázsigét, amivel a gyertyákat lebegtették (gondolom, egy szimpla Vingardium Leviosa, de azért kíváncsi vagyok), a bájitalokat, a pajzsbűbájt, hogy távol tartsam az embereket, és mindent, mindent, amit csak tudok!

Miközben én a jövőbeli tanulmányaimon gondolkoztam, addig Sondra professzor felállított minket egy egyes sorban, a tanári asztalnak háttal, a Teszlek Süveg - egy kalap, ami eldönti, hogy melyik házba kerülsz - elénekelte a dalát és megkezdődött a beosztás.

Az első pár emberre nem igazán figyeltem, egyedül a velem egy csónakban utazó, szőke hajú srácra figyeltem fel - azt hiszem, Justus Bergyonnak hívják - akit a Süveg extragyorsan beosztott. Abban sem voltam biztos, hogy hozzáért a fejéhez, máris elkiáltotta magát - HUGRABUG! - és Justus már ment is a háza asztalához.

Bár egy szót sem beszéltem vele, mégis tisztában voltam azzal, hogy Justus csak is hugrabugos lehetett. Egyszerűen sütött róla.

A Ceremónia folytatódott - bár még mindig nem figyeltem rá. Egyszerűen nem izgatott. Mások ügyei sosem érdekeltek.

Csak akkor kaptam fel a fejem ismét, amikor hirtelen meghallottam a "Potter" nevet. A Nagyterem szinte azonnal meg is telt suttogással, és minden szem a Süveg felé tartó, sötétbarba hajú, barna szemű srácra szegeződött. Őt mindez szemmel láthatóan nem nagyon izgatta: lehuppant a székre, és hagyta, hogy a fejébe csússzon a süveg.

Nem ülhetett ott tovább egy percnél, amikor:

- GRIFFENDÉL!

A vörös - arany asztal azonnal tapsviharban tört ki, a srác pedig jókedvűen szaladt oda.

Sokáig mégsem örömködtek, ugyanis Sondra professzor felolvasta a következő nevet a listáján:

- Rubon, Martina!

Legnagyobb meglepetésemre a csónakból megismert barna hajú lány szaladt ki a székhez és ült le rá. Még nagyobb meglepetésemre nála is pontosan ugyanaz volt, mint a Justus nevű fiúnál: szinte hozzá sem ért a Teszlek Süveg a fejéhez, máris elkiáltotta magát:

- GRIFFENDÉL!

A Griffendél asztala ismét hangos ovációban tört ki, én pedig nem tudtam nem megforgatni a szemem. Komolyan, mintha ez a lány valami prominens személyiség lenne. Pedig csak egy idióta.

Sikerült annyira elmerülnöm a gondolataimban, hogy csak arra kaptam fel a fejem, amikor az én nevemet mondták:

- Terkis, Raymond!

A "Raymond" szóra akaratlanul is kirázott a hideg. Mindig is utáltam a teljes keresztnevemet. Miért nem lehettem csak simán Ray? Az még egész jól is hangzik. De a Raymond... Pff, na persze.

Vetettem még egy utolsó pillantást Ramonra, aki a Hollóhát asztalánál ült és engem figyelt, majd kimentem a sámlihoz és leültem rá. Nem nagyon izgultam, inkább kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani nekem a Süveg. Bár még nem volt a fejemen, már hallottam is a hangját:

- Ó, te jó ég... Négy egy évben? Remélem, ez nem úgy fog elsülni mint legutóbb...

Aztán a következő pillanatban:

- HOLLÓHÁT!

Négy? Egy évben? Legutolsó alkalom? Mi van?!

Zúgó fejjel botorkáltam a Hollóhát asztalához. Fejemben zsongtak a szavak, amiket a Süvegtől hallottam - vagy csak hallani véltem?

- Hé, Raymond, jól vagy?

Dühösen fordultam a hang irányába, eltökélten, hogy jól összeszidom azt, aki a teljes nevemen mert szólítani és megzavarta a gondolatmenetemet - ám ahelyett, hogy egy gúnyosan vigyorgó valakit pillantottam volna meg, egy aggódó szürkés - kékes szempárral találtam szembe magam.

- Hogy mi? - kérdeztem meglepve. Szinte biztos voltam abban, hogy a kérdező gúnyolódni akart rajtam, de a fiú - merthogy fiú volt az illető - szemmel láthatóan tényleg aggódott.

- Azt kérdeztem, hogy jól vagy - e - ismételte meg a mondatot lassan és tagoltan, majd lehúzott a maga melletti üres helyre.

- Aha, igen - feleltem és alaposan szemügyre vettem a srácot. Vörös haja és szürkéskék szemei voltak. Arcán milliónyi szeplő virított, nyakában pedig ott lógott a Hollóhátas nyakkendő. Nem elsőéves volt, talán a második vagy harmadik évét tölthette itt.

- Biztos? Csak mert úgy néztél ki, mint aki szellemet látott. Mármint, ez persze nem feltétlenül rossz és meg is történhetett, elvégre itt vannak a házak szellemei, de... Érted hogy értem - magyarázta a srác, és egészen elpirult.

- Persze, csak meglepődtem. Az emberek általában "Csodálatos Terkisnek" szólítanak - feleltem, és magam sem tudtam, hogy honnan jött ez a közvetlen hangnem.

- És mi van a barátaiddal? Ők hogy szólítanak? - kérdezte a fiú, arcán egy nagy mosollyal.

Ezen elgondolkodtam. Nem igazán voltak barátaim - és ezen nem is akartam volna változtatni -, de ez a srác szimpatikus volt nekem.

- Raynek - feleltem végül.

- Akkor szia Ray, örülök, hogy megismerhetlek. Én Aaron Lending vagyok, másodéves - köszönt és felém nyújtotta a jobbját.

- Én pedig, mint ahogy azt hallhattad, Raymond Terkis, alias Ray - ráztam meg a kezét és akaratlanul is, de elmosolyodtam.

- Többet kéne mosolyognod, ugyanis jól áll.

Hogy mi?

- Micsoda? - néztem rá értetlenül.

- Többet kellene mosolyognod, mivel jól áll - ismételte meg. - Most pedig együnk, mivel éhes vagyok.

Valóban - ahogy az asztalra néztem, az tele volt különbnél különb ételekkel. A többiek már rég nekiláttak, és a hangosan korgó gyomrom a példájuk követésére bíztatott.

Megpakoltam a tányérom mindenfélével, majd jóízűen nekiláttam. Aaron a melette ülő, fekete hajú lánnyal beszélgetett. Amikor feltűnt neki, hogy figyelem, felém fordult.

- Ray, ez itt a kviddicscsapat kapitánya, Harriet de Lave. Harriet, ez itt Ray Terkis.

- Szia Ray! - köszönt a lány mosolyogva, és a kezét nyújtotta. - Szeretsz kviddicsezni?

Az igazság az volt, hogy bár mindig is ki akartam próbálni, sosem jutottam el odáig. A családunkban nem voltak kviddicsezők - kivéve a nagyapámat, aki viszont négy éves koromban meghalt.

- Még nem repültem - vallottam be végül. Aaron és Harriet meglepve néztek rám.

- Mugli származású vagy? - kérdezte aztán a lány.

Megráztam a fejem.

-Egyszerűen csak sosem jutottam odáig. De már alig várjam, hogy kipróbáljam.

- Ez esetben szerencséd van, mert pénteken lesz az első repülésórátok - mondta Harriet. - Ha ügyes leszel, még akár a csapatba is bekerülhetsz - persze csak jövőre.

- Nyugi, nekem is egy évet kellett várni rá - bíztatott Aaron, bár fogalmam se volt, hogy miért gondolt arra, hogy én be akarok jutni a csapatba.

- Indulsz a válogatáson? - kérdeztem.

- Aha. Őrzőnek - válaszolta meg kimondatlan kérdésemet. - Remélem, elég jó leszek.

- Jaj, ne szerénykedj - bokszolt bele vörös hajú haverom (most tényleg ezt mondtam?) vállába Harriet. Hozzám fordulva ezt mondta: - Igazi őstehetség.

- Akkor majd mindenképp elmegyek szurkolni - vigyorogtam Aaronra. Ő csak hálásan mosolygott rám.

Amikor egy órával később bebújtam a kék baldachinnal ellátott ágyba, arra gondoltam, hogy végül csak sikerült szereznem egy barátot - és ez a gondolat boldogsággal töltött el.

®®®®

Egy hangos sóhajjal becsuktam a könyvet, és a karórámra pillantottam. Alig egy negyed órája indultak el a többiek. Összesen egy olyan fél - háromnegyed órát terveztem a játékra, utána ugyanis Carl akart mutatni nekünk valamit a kastélyban. Egész pontosan a bejutást a konyhába, de psszt, ne mondjátok meg neki, hogy tudom.

Miután sikeresen száműztem a táskám mélyére a könyvet, és kényelmesen elhelyezkedtem, elmerültem a gondolataimban, amik egyre csak a barátaim körül forogtak.

Nem mutattam még be mindenkit, ugye? Nos, akkor nézzük csak!

Kezdjük talán a Griffendélesekkel.

Legidősebb, szeptember harmadikán született, haverom Dave Smith, a kviddicscsapat egyik hajtója és egyben kapitánya. Néha kissé túl komoly, de ugyanekkor jófej és segítőkész, és ha akar, vicces. A lányok többsége odáig van érte, bár néha nem értem, miért.

Davevel harmadikban barátkoztunk össze, amikor bevettek a kviddicscsapatba. Azóta ő is a csapatunk törzsgyökeres tagja, és szinte mindig számíthatok rá.

A következő emberke a gyerekkori barátnőm, Bronte Bellington. Általánosban ismerkedtünk össze, és nagy örömünkre mindkettőnket felvettek. Bár Bronte néha kicsit túlságosan is függ a mugli kütyüktől, ugyanakkor nagyon lelkes és segítőkész. Ő a mi évfolyamunk griffendéles prefektusa.

Harmadik és egyben utolsó griffendéles haverom a fogadott öcsém, Greg Germain. Vele első év második félévében haverkodtam össze, amikor egy csak elsőéveseknek szóló versenyen egy csapatba kerültünk és közösen dolgoztunk. (Amúgy azt a versenyt mi nyertük.)
Greg néha kicsit fárasztó és túl komolytalan, de nagyon kreatív és lelkes is. Akármit is csinálok, rá mindig lehet számítani. A griffendél ötödéves fiú prefektusa.

Idősebbik hollóhátas haverom, Carl Windler, egy igazi zseni. Meglehetősen introvertált - rajtunk kívül kábé senkivel sem beszél - és érdekes humora van. A társaság másik nagy beszélője. (Az egyik én vagyok.) Annyi sztorija van, hogy azzal Temzét lehetne rekeszteni. A hollóhátas ötödéves prefektus.

Másik hollóhátas barátom Basil Bailey, a csapatunk talán legfárasztóbb tagja. Basil sokat okoskodik és nagyon fárasztó tud lenni, főleg, amikor főnökösködik - de ennek ellenére szeretjük. Vele, Carlhoz hasonlóan, második év elején ismerkedtem meg egy közös Bűbájtan projektnél.

Hugrabugos barátnőm Dorothea Amok, aki Rayhez hasonlóan utálja a teljes nevét. Ezért lett belőle Thea, illetve Manócska, bár az utóbbit az alacsony termete miatt kapta. (Állítása szerint 153 - ja, nem is, most már 154 centi.) Kedves, segítőkész és kiváló hallgatóság. Bár néha - főleg esténként - ő is rettentően fárasztó tud lenni. Vele is másodikban ismerkedtem meg, összeütköztünk Repüléstan órán és kénytelenek voltunk a délutánt a gyengélkedőn tölteni, ahol rajtunk kívül nem volt senki. Szintén prefektus.

Idősebbik mardekáros barátnőm Veronica Salter, alias Ronnie. Róla már nem keveset meséltem. A megismerkedésünkről pedig annyit, hogy ő segített végül elérni, hogy jó legyek Bájitaltanból. Mindez második elején történt, azóta vagyunk barátok.

Csapatunk legfiatalabb - és legszókimondóbb - tagja Angela Shale, becenevén Angely. Ez onnan jött, hogy nem tetszett neki az Angie, az Angelt pedig nem találtuk passzolónak. Így lett Angely. "Miss Shale" meglehetősen szókimondó, és előszeretettel tréfál meg embereket - főbb célpontjai Carl, néha Greg, illetve a hímnem egyéb tagjai, bármilyen korosztályban. (Nem akarjátok tudni, hogy milyen viszonyban van a mugliismeret tanárunkkal, Mr. Doverrel. Bár ez az utobbin is múlik, aki megrögzött humorista.)

Angelyvel - találóan - egy mugliismeret órán ismerkedtem meg, amikor Mr. Dover lelocsolta az első padsorban ülőket - közöttük persze Angelyt -, akik aztán a többi gyerek talárjában ülték végig az órát - ráadásul olyan talárokban, amik nem feltétlenül tükrözték a házaikat: Angely az én griffendéles taláromban, a szintén első padsoros Greg Carléban.

Ha most figyeltetek és számoltatok, akkor nyilván feltűnt nektek, hogy a kilenc haveromból csak nyolcat soroltam fel. Ennek van egy nagyon jó oka, amire - szerintem - nem nehéz rájönni.

Az a bizonyos személy, akit kihagytam, az nem más, mint a hugrabugos Marty Feld, aki számomra több, mint... Ah, na jó, bele vagyok zúgva. De hé! Ne ítéljetek el! A barna szemeivel, meg a mosolyával, meg a... Jó, abbahagytam. (Amúgy általában nem vagyok ilyen. Eskü.) Mindenesetre a srác nagyon aranyos, és vicces, engem mindig sikerül megnevettetnie. Ráadásul hozzám - meg persze Carlhoz - hasonlóan ő is nagyon szeret beszélni, még ha nem is annyira, mint mi Carllal. Persze azért Marty se tökéletes: ha egyszer zavarba hozzák, még harapófogóval is alig lehet kiszedni belőle a dolgokat. És az se mindig jó, hogyha rájön az ötperc, ugyanis ez végződhet azzal, hogy egy hétig lila a hajad vége (az menő volt), de akár azzal is, hogy három napig nem jutsz be a házad helységeibe, mert áll bennük a víz. (Megtörtént. Ne kérdezzétek.)

Martyval egyébként harmadikban, egy büntetőmunkán ismerkedtem meg - én azért voltam ott, mert megpofoztam Alfikót, ő pedig azért, mert egy "ötperc" keretében eláztatta a Bűbájtan tantermet. (Igen, Marty előszerettel játszik a vízzel, szóval soha ne engedjétek a közelébe!)

Idáig jutottam a gondolataimban, amikor hangos veszekedés és csapkodás ütötte meg a fülemet. A zajok a klubszoba ajtaja felől jöttek, ezért arra kaptam a fejem.

"Legnagyobb örömömre" a haveri köröm verekedett a küszöbön: a Pálca és a Köpeny csapat tagja lökdösték egymást, és próbálkoztak elsőként bejutni.

Egy hatalmasat sóhajtottam. Látjátok, ezért nem mondtam el nekik, hogy van jutalom.

Már épp indultam volna, hogy beszüntessem a versenyt, amikor megláttam a három alakot, akik ügyesen eloldalaztak a veszekedők mellett.

- Egész hamar visszaértetek - vigyorogtam rájuk, amikor a Kő csapat odaért az asztalomhoz.

- Mit is mondjak, igyekeztünk - viszonozta a mosolyomat Marty és letette az asztalra mind a hét borítékot. - Tessék.

- Rave! - bukkantak fel előttem a másik két csapat tagjai. - Nem tudjuk eldönteni, hogy melyikünk nyert, mivel egyszerre értünk a klubszobához.

- Egyikőtök sem. A cél nem a klubszoba volt, hanem a törzshelyünk a klubszobában. Az első, aki ideért, az a Kő csapat volt, azaz Thea, David és Marty. Szóval gratulálok srácok, ti nyertetek!

A csapat tagjai összepacsiztak, én pedig vigyorogva átnyújtottam az ajándékukat, egy doboznyi csokibékát.

- De hisz azt mondtad, hogy nincs ajándék! - nyavalygott Basil.

- Hazudtam - vontam vállat. - Láttátok, hogy mi történt, annak ellenére, hogy nem tudtatok a meglepiről. Akkor vajon mi lett volna, ha tudtok róla?

Egy pár pillanatig csönd volt, amit aztán én törtem meg.

- Azért a második meg harmadik hely is kap valamit - mosolyodtam el és átnyújtottam nekik egy - egy zacskó Bertie Bott's Mindenízű Drazsét.

- Na meg persze a szervező - nyomott a kezembe Thea egy csokibékát. - Na, nyisd ki, látni akarom, hogy melyik kártya van benne!

Megcsóváltam a fejem, de követtem barátnőm utasítását. A lila zacskóból kipottyant a csokibéka az asztalra, de mielőtt elugrált volna, David elkapta nekem.

-  Na? - néztek rám a többiek. - Melyik kártya?

Kihúztam a lapot a csomagolásból. Amikor megláttam, azonnal felkúszott a vigyor az arcomra.

- A Roxfortiak! - mondtam és megmutattam nekik a kártyát, amin négy tinédzser integetett nekünk. A póz, amit felvettek, hasonlított ahhoz, amit a szobraiknál is láttam, és nem lettem volna meglepve, ha arról lett volna mintázva.

- Passzoló - vigyorgott rám Carl.

Ó, de még mennyire!

A kérdés: szerintetek miért ilyen zárkozótt Ray? Mi lehet annak az oka, hogy nem szeretne barátokat?