The Chainsmokers - Sick Boy

Sziasztok!

Valószínűleg nyolcvanszor is elmondhatnám, hogy "sajnálom, hogy nem volt rész", de mivel nem változtatna semmin, így nem mondom el, úgyis tudjátok már jól.

Szóval most inkább a jó hírre koncentrálok: itt az "A Roxfortiak Krónikái" újabb része! Remélem, örültök, én mindenképp, ugyanis jól esett megint írni, és érezni az írói szikrát.

Sajnos viszont be kell hogy valljam, hogy fogalmam sincs arról, hogy mikor lesz folytatás. Az idő egy értékes dolog, mint ahogy azt mind tudjuk, és nekem sosem volt sok belőle. 

De azért igyekezni fogok!

Ismét találtok majd egy kérdést a fejezet végén, remélem, megválaszoljátok!

Rave

A hétvége sajnos gyorsan eltelt, és elérkezett a hétfő, ami a legutáltabb napom lett volna, ha nem aznap lett volna a kviddicsedzés.

Most is épp oda igyekeztem, szokás szerint késésben. Szerencsére már a toronyban felöltöztem, így csak a seprűmet és a táskámat kellett cipelnem - amiben a normál ruháim mellett, állandó kiegészítőként, ott lapult az "A Roxfortiak Krónikái".

- Bocsi a késésért, srácok! - robbantam be az öltözőbe. Dave egy megrovó pillantás után az órájára nézett, majd intett.

- Tedd le cuccod, Rave, majd menjünk!

Követtem a csapatkapitány utasítását, majd csatlakoztam a csapat többi tagjához a pályán.

- Jólvan csapat! - kezdte a szokásos edzés előtti beszédét Dave. - Ma rendhagyó edzést fogunk tartani! Mivel csak egy pótemberünk van - itt Darwin Midweatherre mutatott -, ezért fontos, hogy jól ismerjük a másik munkáját. Ezért ma mindenki egy, az övétől eltérő posztot fog kipróbálni.

Izgatottan néztünk össze. Dave tavaly is tartott ilyen edzést, és meg is volt az eredménye: amikor a Hollóhát ellen játszottunk, a kapitányunkat eltalálta egy gurkó, aminek következtében ki kellett állnia. A helyettesítéssel Greg lett megbízva, aki a "csereedzésen" - így hívtuk ezeket a posztcserélős alkalmakat - Dave posztját próbálta ki. Bár sem az edzésen, sem a meccsen nem volt olyan jó, mint Dave, de nálunk mindenesetre jobb volt, és így sikerült megnyerni a meccset - na meg persze a kviddicskupát is.

- És ki mit fog csinálni? - tette fel a kérdést csapatunk őrzője, Hunter Whig. Bár kissé nagydarab és testes, Hunter szíve vajból van, és a légynek se tudna ártani. Mindig ő az, aki felszól a klubteremben tanyázó pókok érdekében, és ki is menti őket.

- Jó, hogy kérdezted, ugyanis pont most akartam elmondani - halászott elő egy papírt Dave a zsebéből. - Úgy csináltam, hogy párokba osztottam magunkat. A pár egyik fele az edzés első felében fogja kipróbálni a másik posztját, aztán cseréltek. A párokat különböző szempontok alapján állítottam össze: teljesítmény, érdeklődés, illetve, hogy mit csinált és kivel tavaly.

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ez mit jelenthet számomra. Tavaly az akkori őrzővel, Scott Watersszel dolgoztam együtt, aki elballagott. Ebből következtetve lehetek a jelenlegi őrzővel, Hunterrel is, bár nem tartottam valószínűnek.

- Akkor a párok. Akit először mondok, az próbálja ki magát a másik munkájában az első félidőben. Akinek mondom a nevét, rögtön kezdheti a gyakorlást a párjával. Első pár: Darwin Gray és Holly Rogers.

A két említett - a pótemberünk és az egyik hajtó - összevigyorogtak, majd felpattantak a seprűjeikre, és felszálltak.

- Második pár: July Dedham és Greg Germain.

A két említett lepacsizott, majd le is léptek - vagy inkább fel is szálltak.

- Harmadik pár: Flo Sylvan és Rave Clifford.

- Ezaz! - vigyorogtam a csapatunk hatodéves fogójára, Flora, akit valójában Florence-nek hívtak, de utálta a hosszú nevét.

- Most nekem örülsz, vagy annak, hogy fogó lehetsz? - kérdezte tőlem kíváncsian a srác.

- Öhmm... Mindkettőnek? - feleltem, bár inkább kérdésnek hangzott, mint válasznak.

Flo elröhögte magát.

- Na gyerünk Rave, vezess be a terelőség rejtelmeibe! - szállt fel a seprűjére és felemelkedett a levegőbe.

Követtem a példáját, kezemben az én, illetve Greg ütőjével, aki a csapat másik terelője volt. Dave szerencsére úgy állította össze a párokat, hogy elég volt két ütőt használnunk.

- Ahogy a fiatalúr akarja! - nevettem el magam, és átadtam neki Greg ütőjét. Ezz pedig hivatalosan is elkezdődött az edzés.

Az első egy órában én tanítgattam Flot a terelősködésre, a következő egy órában pedig ő mutatta meg a fogóság csínját-bínját. Bár nem volt egyszerű emlékeztetnem magam arra, hogy ezúttal nem elűzöm, hanem megszerzem a labdát, de azért nem egyszer sikerrel jártam.

Az edzés végeztével mind átöltöztünk, majd egy közös beszélgetés alatt megtárgyaltuk a mai edzést.

- Na jó, nekem mennem kell, tanulnom kell a vizsgáimra - állt fel a helyéről July. Hetedévesként nem egy nehézség előtt állt.

- Nekem pedig randim lesz! - közölte izgatottan Holly, és a két lány távozott.

- Asszem ideje nekem is mennem - tápászkodott fel a helyéről Hunter. - Fogadok, hogy a többiek megint találtak egy pókot a klubszobában.

- Nekem pedig még dolgoznom kell a bájitaltan házimon. Három tekercs a bezoárokról, el tudjátok ezt képzelni?! - panaszkodott Darwin, de a válaszunkat meg sem várva lelépett.

- Hát ez kész - csóválta a fejét Flo. - Na, én is léptem, emberek, büntetőmunkára megyek O'Neil professzorassz.. akarom mondani, professzornőhöz.

Erre mind a négyen elvigyorodtunk. O'Neil tanárnő tanította a számmisztikát, és utálta, ha a diákjai professzorasszonynak hívták. Így lett belőle professzornő. Engem szerencsére nem tanított, csak a folyósón és helyettesítésekkor találkoztam vele.

- Lassan nekünk is mennünk kéne - állt fel Dave, és Greg is követte a példáját. Már épp én is csatlakoztam volna hozzájuk, amikor támadt egy zseniális ötletem.

Úgy tettem, mintha követném őket, majd egy óvatlan pillanatban ijedten a fülemhez kaptam, kivettem belőle a fülbevalómat, belesüllyesztettem a zsebem mélyére, leguggoltam, és ijedt arcot vágva úgy tettem, mintha keresném a földön.

- Rave? - fordultak vissza az ajtóból a fiúk. - Minden rendben?

- Persze, csak - itt a hatás kedvéért vettem egy nagy levegőt - eltűnt a fülbevalóm.

- Ó! Akkor segítünk megkeresni - ajánlották fel, de én megráztam a fejem.

-Nem kell. Menjetek csak, egyedül is megleszek.

Dave vállat vont.

- Hát jó, de ha kellünk, csak kiálts utánunk.

- Meglesz - feleltem,majd visszatértem a "kereséshez".

Abban a pillanatban, hogy a fiúk mögött becsukódott az öltöző ajtaja, felpattantam. Villámgyorsan lekaptam magamról a táskámat, kivettem belőle az "A Roxfortiak Krónikái" - t, elhelyezkedtem a padon, és olvasni kezdtem.

®®®®

- Hé, Jus, ébredj! Reggel van, fel kell kelni!

- Anya, hagyj - nyögtem, még 90 százalékig reggeli kómában. - Még aludni akarok!

- Tudom, hogy rokonok vagyunk, meg hogy általában én húzom ki a segged a bajból, de attól még nem vagyok az anyukád. Viszont ha nem kelsz fel, leöntelek egy pohár vízzel!

Hát ilyet anya tuti nem mondana.

Lassan kinyitottam a szemem, és a reggeli napfényben hunyorogva belebámultam kegyetlen reggeli felébresztőm arcába.

- Na végre! Azt hittem, már tovább alszol - vigyorgott rám az alak föntről. Ha eddig nem találtam volna ki, hogy ki is az, az arcára telepedő hatalmas vigyorból tuti rájöttem volna.

- Ajj már. Miért nem tudsz egy kicsit még aludni hagyni Jan! - nyögtem, és az oldalamra fordulva a fejemre húztam a takarót.

- Naa! Nehogy visszaaludj! - ellenkezett Jan, és lerántotta a fejemről a takarót. - Vége van a nyári szünetnek, haver! Szeptember elseje van! És megyünk a Roxfortba!

Más alkalommal ez a mondat biztosan hidegen hagy, de ma kiverte a szememből az álmot. Kirúgtam magam az ágyból, és a következő pillanatban már Jan mellett álltam, izgatottan a nap történéseire.

- Na végre! - nézett rám a fejét csóválva Jan. - Azt hittem, már sosem kelsz fel!

- Ismersz jól. Tudod, hogy idő kell, amíg kimászom az ágyból - vontam meg a vállam.

- Vagy valami, ami motivál.

- Vagy - vagy.

- Na gyerünk, ne húzzuk tovább az időt! - kiáltotta Jan, megragadta a karom és berángatott a fürdőszobába.

Egy háromnegyed órával később ismét a fürdőszobában álltunk, felöltözve, bepakolva, megfésülködve, és ami a legfontosabb: teli hassal.

Nyomtam még egy kis fogkrémet a fogkefémre, és csatlakoztam Janhoz a tükör előtt. Ahogy így együtt belebámultunk, habzó szájjal, grimaszokat vágva, ismét tudatosult bennem, hogy mennyi mindenben hasonlítunk és hogy mennyi mindenben különbözünk.

Bár Jannal és a nővérével Brittával gyakran hisznek minket testvéreknek, ugyanakkor nem vagyunk teljesen ugyanolyanok. Míg az én hajam leginkább a sárgára hajaz színben, és többé-kevésbé rendezetten néz ki, addig Jan haja egy sokkal világosabb - hogy úgy mondjam, búzaszőke - árnyalatban pompázik, és mint mindig, rendetlenül meredezik százfelé. De ez utóbbi talán azon is múlik, hogy Jan ritkán nyúl a fésűhöz.

Leginkább az arcberendezésünk hasonlít: mindketten az apáink kissé kerekded, de nem kockaszerű arcformáját örököltük. A szájunk és az orrunk is hasonló, egyedül a szemeink formája különbözik: az én szemeim inkább kerekek, míg az övéi, inkább mandulavágásúak.

Testünk többi részében is hasonlítunk: korunkhoz képest mindketten magasak vagyunk, bár mivel én anyámtól is magasságot örököltem, így egy jó öt - hat centivel lekörözöm az unokatestvéremet.

Nem biztos, hogy a legjelentősebb, de mindenképp a leglátványosabb különbség a szemünk: míg Jan szemei mogyoróbarna színben pompáznak - Nutella színűek, mint ahogy azt mindig mondjuk -, addig az én szemeim arany színűek.

És most nem arról beszélek, hogy van benne néhány arany pötty, vagy hogy oldalról úgy néz ki, mintha sárgás lenne, nem. Az én szemeim teljes mértékben aranyak, bár mindig mindenki másképp írta le őket.

Azok az emberek, akik nem kedveltek annyira, azok általában pisiszínűnek vagy arany libafosnak titulálják a szememet. Sőt, egyszer valaki azt állította, hogy olyan a színe, mint az új magyar ötezer forintosnak, bár hogy egy angol ember hol és milyen körülmények között találkozott magyar ötezressel, arról sejtelmem sincs.

Aki nem igazán ismernek, azok elintézik egy sárgával, vagy egy macskaszemmel.

Azok, akik igazán jól ismernek és szeretnek is, sokkal jobban írják le a szememet. Apu szerint olyan a színe, mint a borostyánkőnek, az egyik húgom, Paula szerint olyan, mint a méz, a másik húgom, Giselle szerint az aranypénzre emlékeztet. Britta, Jan nővére és a másik unokatesóm szerint a Hugrabug klubszobájának színére hasonlít, Jan pedig megrögződve állítja, hogy olyan, mint a rántottás palacsinta. (Justusnak nagyon fura az ízlése, szóval ne kérdezzétek. Bár az kétségkívüli, hogy a rántottás palacsinta tényleg finom.)

Én azonban mindig is anya leírását szerettem a legjobban: szerinte a szemem olyan, mint a felkelő nap, ami végigragyogja a világot.

"A te szemedben ott van az ígéret, hogy egy jobb világ virrad ránk, Justus. Ott van benne a remény, hogy a holnap jobb lesz", ezt mondta mindig anya.

- Jus? Jus! Nehogy visszaaludj! - hozott vissza a valóságba Jan hangja. Unokatestvérem a kezét az arcom előtt lengette, szájából kilógott a fogkefe, és egy fehér fogkrémből álló folt virított az orrán. Eléggé viccesen festett.

- Bocsesz, csak elgondolkodtam - feleltem, majd folytattam a fogmosást. 

- Te és a gondolkodás - motyogta az unokatesóm, majd - mily meglepő - vigyorogva ő is folytatta a fogmosást.

Tekintve, hogy a családjaink által preferált közlekedési eszköz a hoppanálás volt, így induláskor mind felsorakoztunk, kezeinkben a ládáinkkal.

- Felkészültetek? - kérdezte a nagynéném, Cassy néni.

- Kihányni a reggelimet? Igen - válaszolta Jan, mire Britta belebokszolt a karjába. - Au! Ez fájt!

- Nekem meg a hülye vicceid fájnak - mondta a lány. 

Mielőtt egymás torkának ugorhattak volna, közbeszóltam. 

- Nektek meg az fog fájni, ha folytatjátok egymás agyának húzását.

- Jah, persze. Mintha valami őrjöngő szörnyeteggé tudnál változni, ami kinyír minket... - horkantotta Jan.

Éreztem, ahogy a vörösség felkúszik az arcomba, és ahogy a szívem hevesebben kezd verni. A kezeim ökölbe záródtak, forró borzongás futott végig a testemen, mintha csak lázas lennék. Mélyen beszívtam a levegőt, és lassan kiengedtem a tüdőmből.

A francba, ne most, csak ne most...

Jan valószínűleg észrevehette a jeleket, mert gyorsan kijavította magát.

- Bocsi, tudod, hogy nem úgy értettem. 

Britta a vállamra tette a kezét.

- Minden rendben?

- Igen, persze - feleltem, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a hangom egy adaggal mélyebb lett. Pedig még nem mutálok, legalábbis nem ilyen látványosan. - Csak, azt hiszem... Még gyorsan elszaladok vécére, okés?

- Persze, menj csak.

Sietve beszaladtam a mosdóba, majd bezártam magam mögött az ajtót. A csaphoz léptem, és a felette lógó tükörbe néztem, amit még apró fehér foltok pettyeztek, a fogmosásunk eredményeként.

Az arcom vörös volt, de nem az a szégyenteljes vörösség volt, inkább a dühös fajta. A szemeim szinte izzottak, és az arcom beesett volt. A forróság nem tűnt el a testemből, ráadásul remegtem is és zihálva vettem a levegőt.

- A jó büdös sárkánylehelet vigye el! - motyogtam el apa kedvenc káromkodását, majd megnyitottam a csapot, és jéghideg vízzel megmostam az arcom, ami szerencsére segített. Amikor újra belenéztem a tükörbe, már minden teljesen normális volt.

Egy sóhajtás után kiléptem a folyosóra, majd szinte azonnal meg is álltam. 

Britta, Jan és Cassy néni hangosan beszélgettek. Rólam.

- Igazán abbahagyhatnátok! Tudjátok jól, hogy ettől csak Justusnak lesz rosszabb! Így is elég stresszes a Roxfort, legalább ti ne rontsátok a helyzetet! - mondta a nénikém, és bár nem emelte fel a hangját, tudtam, hogy dühös. Nagyon.

- Akkor ti meg ne adjátok fel a kutatást! - feleselte vissza Jan, és megdöbbentem a bátorságán. Én nem mertem volna kekeckedni Cassy nénivel, amikor dühös. - Ez az egészben a legrosszabb! Elvárjátok tőlünk, hogy viselkedjünk, hogy tegyünk úgy, mintha nem lenne semmi! Pedig ti is tudjátok, hogy nem így van! Justus feladta magát, csak hogy ne legyen több baj! Ti pedig nem is keresitek a megoldást!

- Igen, tényleg! Ti is végre tehetnétek valamit! Nem kellene feladnotok! Biztos, hogy van megoldás! - kapcsolódott most be Britta is, bár egy kétségkívül visszafogottabb hangnemben.

- Nem, NINCS! - kiáltotta Cassy néni. - Hát nem értitek? Nincs erre megoldás! Mindent megpróbáltunk már! Renée és Jeremy az egész életüket ezzel töltötték! És nem jártak sikerrel! Szerintetek csak úgy feladták volna, ha van valami? A fiukról beszéltek!

- Aki a mi unokatesónk! És mi nem fogjuk feladni! Meg fogjuk találni a megoldás! - kiabálta vissza Justus.

- Valami baj van? Mit kell megtalálni? - szakítottam őket félbe, mintha mit sem sejtve léptem volna ki a fürdőszobából, és nem is hallgattam volna ki a beszélgetésüket. 

- A....a...a...zoknimat! - nyögte ki Justus. - Igen, elhagytam a zoknimat, és anya leszidott érte! 

- Ó, okés. Segítsek megkeresni? - kérdeztem, megpróbálván elhitetni Jannal, hogy bevettem a menthetetlenül gyenge hazugságát. 

És hogy miért is volt menthetetlenül gyenge? Egyrészt azért, mert Cassy néni sosem húzta volna fel magát egy zoknin. Kettő, azért mert Jan nem tudott hazudni. Ha megpróbált hazudni, mindig elvörösödött, kerülte az emberek tekintetét, gyorsabban vette a levegőt, és dadogott.

Harmadrészt pedig azért, mert pontosan tudtam, hogy miről beszéltek. 

- Nem kell, már megtaláltam! - szólt közbe Britta, és felmutatott egy fekete zoknit, amit nem tudom, hogy honnan szedett elő ilyen hamar.

- Nos, akkor ha minden megvan, mehetünk? - kérdezte Cassy néni, mi pedig bólintottunk. - Rendben van. Egyesével fogunk hoppanálni. Mindenki fogja meg a ládáját. Britta, te kezded. 

Az idősebbik unokatesóm bólintott, majd megkapaszkodott Cassy néni karjában, és a következő pillanatban már ott se voltak. 

Jannal kínos csend ereszkedett ránk. El akartam mondani neki, hogy tudok a beszélgetésükről. Meg akartam volna köszönni a felajánlását, hogy meg akarja találni a megoldást, még akkor is, ha mind tudjuk, hogy nem lehet.

De ehelyett csak hallgattam, a gondolataimba merültem.

"Justus feladta önmagát". Az unokatestvérem szavai visszhangoztak az agyamban. 

Valóban feladtam volna magam?

Bár a világért se vallottam volna be, de tudtam a választ a kérdésre. Nagyon is jól tudtam.

- Okés, most te jössz, Jan - jelent meg a semmiből hirtelen Cassy néni, és ugyanaz a jelenet játszódott le, mint az előbb.

Egyedül maradtam a hatalmas lakásban.

A csend mint egy nehéz lepedő ereszkedett rám, szinte meg akart fojtani.

Szerencsére nem kellett sokat várnom, a nénikém szinte azonnal vissza is tért. Megragadtam a ládám fogantyúját, és belekaroltam Cassy nénibe.

- Mehetünk, Justus? - kérdezte.

- Igen - feleltem.

A szokásos gyomorforgató érzés azonnal megragadott, és közel jártam ahhoz, hogy a reggelimet a rossz úton adjam ki magamból.

Szerencsére az egész út csak egy pillanatig tartott, és már ott is álltam az élettel teli 9 és 3/4-ik vágányon. 

- Jan és Britta már felszálltak a vonatra, szóval jobb, ha te is minél hamarabb csatlakozol hozzájuk - nézett a hatalmas órára Cassy néni, ami 10:52-őt mutatott.

- Rendben van - mosolyogtam és átöleltem a nagynénimet. 

- Vigyázz magadra. Na meg persze Janra is - mosolygott rám a nénikém. 

- Mindenképpen - tisztelegtem egyet, majd a ládámat magam után vonszolva felküzdöttem magam a vonatra, és elindultam megkeresni Jant. Mivel Britta prefektus lett az idén, így ő a prefektusi feladatait ment ellátni, de megígérte, hogy majd még bejön hozzánk.

Szerencsémre az unokatesóm épp kint szobrozott a folyosón, rám várva.

- Csakhogy itt vagy! Gyere! - rángatott magával. Végül némi rohanás után benyitott egy kupéba.

- Srácok, ismerjétek meg az unokatesómat, Justus Bergyont! - rikkantotta Jan, és belökdösött a kupéba, ahol már ketten is ültek.

Az egyik egy fiú volt, barna szemekkel, egy vastag, fekete keretű szemüveggel, és kócos, barna hajjal. Testalkatára leginkább a kerekded kifejezést lehetett volna használni.

A másik szinte a pontos ellentéte volt. Egy lány, fekete, raszta tincsekbe fonott fekete hajjal, sötét bőrrel, és fekete szemekkel. Kifejezett karcsú volt. amikor meglátott engem, elmosolyodott.

- Aliyah Jackson vagyok - mondta, valami fura akcentussal, és felém nyújtotta a kezét, amit mosolyogva megráztam.

- Én pedig Matthew Anderint - állt fel a kövérkés fiú az ülésből és szintén a kezét nyújtotta, amit ismét elfogadtam.

Ebben a pillanatban a vonat megrándult alattunk, mi pedig beestünk a kupéba.

- Indulunk! - kiáltotta Jan izgatottan, és felhúzott a földről. Mindketten leültünk az ablak mellé, és lelkes integetésbe kezdtünk. A peronon álló szülők és kistesók visszaintegettek - na, nem nekünk, hanem az összes roxforti diáknak, aki kilógott az ablakból, és lelkesen csapdosott a kezeivel. 

Végül az állomás és rajta a sok ember eltűnt a szemünk elől, és az utunk ténylegesen elkezdődött.

- Aliyah.... te hova valósi vagy? - kérdeztem egy kis idő után, megszakítva a csendet.

- Csak Lia - mosolygott a lány. - És new yorki vagyok. Két évvel ezelőtt költöztünk ide, jelenleg Glasgowban lakunk.

- Ó, akkor jó. Csak az akcentusod miatt kérdeztem - magyaráztam. 

- Ja, ó, igen, persze. Két év nem elég, hogy eltűnjön, pláne, ha annyira vagy szociális, mint én... - a mondata végét már alig értettem.

- Mi? - kérdeztem vissza.

- Semmi, semmi - rázta meg a fejét. A raszta tincsek csak úgy repkedtek. - És ti mit gondoltok? Melyik házba kerültök?

- Én tuti a Hugrabugba - mondta Matthew. 

- Én is. Kizárt, hogy máshova - szólaltam meg én is. 

- Jah, szerintem én is. Mármint, nem tudom, hogy hova máshova... - jegyezte meg Jan.

- Hát én azért kinézek belőled egy Griffendélt, sőt talán még egy Mardekárt is... - feleltem erre.

- A Griffendél tényleg lehet, de a Mardekár tuti nem. Idegesítő talán vagyok, de arrogáns nem. Na meg gonosz sem - reagálta le a megjegyzésemet az uncsitesóm. - Na és te Lia, te hova kerülsz?

- Szerintem én is a Hugrabugba. Nem nagyon látom magam máshol... - válaszolt a kérdésre kis csapatunk egyetlen lány tagja.

- Akkor éljen a HugraGang! - kiáltott fel Jan, és úgy tett, mintha  a poharát emelné.

Elröhögtem magam.

- Ez mégis milyen név?

- Szép - felelte Jan vigyorogva.

Az idő gyorsabban repült, mint ahogy gondoltam volna.

Nemsokára benyitott Britta, és közölte, hogy itt az ideje átöltözni.

Mivel egyedül volt lány, így Lia úgy döntött, elmegy a mosdóba átöltözni, amíg mi kihasználjuk a kupé nyújtotta teret.

Én pillanatok alatt elkészültem, ellenben a másik két fiúval.

- Ha kész vagy, ki is mehetsz - közölte velem Jan, amikor megsürgettem őket két perc után. 

- Jó, nem sürgetlek - adtam meg magam.

- Jó, de akkor is menj ki - nyitotta ki nekem az ajtót az unokatesóm. - Így legalább több helyünk lesz.

Végül megadtam magam, és kiléptem a folyosóra.

Rögtön egy lánnyal találtam magam szemben.

Barna haja volt, amit egy copfba fonva hordott. A szemei melegbarnák voltak, de a pillantása intenzív volt. A korához képes nem lehetett volna alacsonynak nevezni, bár én még mindig egy fejjel magasabb voltam nála.

A lány is végigmért engem, egy kicsit meg is bámult, amit nem vettem magamra. Hozzá szoktam már.

- Heló - köszöntem végül, amikor már kezdett elviselhetetlenné válni számomra a csend. - Justus Bergyon, elsőéves. 

- Martina Rubon, szintén elsőéves - köszönt ő is. - Hallod, jó magas vagy egy elsőéveshez képest.

Erre elnevettem magam, és a lány is elmosolyodott. Meglepődve konstatáltam, hogy máris megkedveltem. 

- Hát igen, a többség ezt mondja - válaszoltam, majd kíváncsian feltettem a kérdést:

- És? Szerinted melyik házba kerülsz?

- Szerintem a Griffendélbe - felelte Martina, én pedig nem tudtam leplezni a csalódottságomat. Pedig nagyon örültem volna, ha Martina Hugrabugos lesz.

- Hát, az kár - nyögtem ki végül.

- Mert?

- Mert én tuti nem leszek Griffendéles és jó lett volna veled egy házba kerülni - mondtam meg az igazat, amire a lány csak elpirult. Remélem, nem vette flörtölésnek, úszott át az agyamon a gondolat. 

- Honnan tudod, hogy nem leszel Griffendéles? - kérdezte kíváncsian.

- Mert nem vagyok bátor meg vakmerő, sokkal inkább kedves, keményen dolgozó és hűséges.

- Akkor Hugrabug?

- Remélhetőleg igen - feleltem mosolyogva.

Ebben a pillanatban kinyílt a kupénk ajtaja.

- Hé, Jus, bejössz? - hallottam meg Jan hangját.

- Aha - feleltem, majd Martinához fordultam. - Asszem, jobb ha megyek. Remélem, még talákozunk.

- Biztosan - mosolygott rám biztatóan, mire én egy bólintás kíséretében visszamentem a kupémba.

Végül sikeresen megérkeztünk a roxmortsi vasútállomásra.

- És most? - kérdezte Jan. Ám mielőtt válaszolhattam volna, egy hangot hallottunk meg.

- Elsőévesek, elsőévesek, ide hozzám! 

Követtük a hangot, ami egy hatalmas alakhoz vezetett minket, kezében egy szintén nagy lámpással. Arcán hatalmas szakáll virított, és az alak jókedvűen mosolygott. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ki is lehet.

- Ez tuti Hagrid - súgtam oda a mellettem álló Jannak, aki erre csak bólintott. A szüleink sokat meséltek már a Roxfort háztáj-és kulcsőréről, aki nem mellesleg a Mágikus Lények Gondozása tanár is. 

Amikor már kiürült a peron, és csak mi, az elsőévesek csapata álltunk rajta, Hagrid belekezdett a mondókájába.

- Sziasztok! Én Rubeus Hagrid vagyok, a Roxfort kulcs - és háztájőrzője, illetve a Mágikus Lények Gondozása tanárotok is. Most sétálunk egy kicsit, utána pedig... nos, az legyen meglepetés!

Ezek után elindultunk Hagrid vezetésével a sötétben.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, szóval nem tudom, hogy meddig gyalogoltunk, de az biztos, hogy amikor megálltunk, mindenki boldogan fújta ki a levegőjét. Hiába, a talárjaink nem kirándulásra valók.

- Na, gyerünk, már nincs sok hátra! - biztatott minket Hagrid. A társaság egy emberként hördült fel. 

- Ez most komoly? - motyogta valaki a környékemen. Egy vörös hajú lány volt az. Egy pillanatra ránéztem, ő pedig elkapta a fejét. Biztos szégyenlős.

Végül továbbmentünk, de szerencsére Hagridnak igaza volt: alig léptünk kettőt, máris a roxforti birtokon található Tó partján álltunk.

A víz sötét tükrén négyfős csónakok sorakoztak, amikbe örömmel másztunk be. Én a barátaimmal szerettem volna lenni, ám a tömegben elsodródtam tőlük. 

Szerencsére ekkor észrevettem Martinát, ahogy bemászik egy csónakba, egy fekete hajú fiú, és egy vörös hajú lány mellé.

Tekintve, hogy volt még egy hely Martina mellett, így kihasználtam a lehetőséget, és leültem a lány mellé.

Végül minden csónak megtelt gyerekekkel, és elindultunk.

A csónakutunk eleje csendesen telt. A velünk szemben ülő vörös hajú, kissé alacsony lány a víz tükrét bámulta, Martina a többi csónakot figyelte, és a fekete hajú fiú is a gondolataiba mélyedt. 

A terep alkalmasnak tűnt arra, hogy alaposabban megfigyeljem útitársainkat.

A fiú nem volt se magas, se alacsony.Fekete haja rendezetlenül meredt a szélrózsa minden irányába, bár azért látni lehetett, hogy próbálkozott a fésülködéssel. Égkék szemei a távolt pásztázták.

A lány egyértelműen alacsony volt a korához képest. Vörös haja talán a válláig ért, és kicsit göndör volt. Nagyon zöld színű szemei voltak, amik a víztükröt figyelték, mintha csak azt várná, hogy kiugorjon belőle egy szörnyeteg.

Ebben a pillanatban elfordult oldalra a csónakunk és feltárult előttünk a Roxfort képe.

Nem mondom, hogy nem voltam lenyűgözve. Az állam a csónakunk alján hevert, annyira csodálatos volt a látvány. A sok fénylő ablak, mint gyertyalángok, a tornyok, hidak, átjárók... Döbbenetes volt.

Gyönyörködésünket egy hangos kiáltás szakította meg, amit több csobbanás követett. Egyszerre kaptuk a hangok irányába a fejünket.

Egy hajó, amiben néhány mugli származású gyerek ült - ezt onnan tudtam, hogy a folyosón hangosan erről beszélgettek leszállás előtt (szerintem az egész évfolyam tudott a származásukról) - felborult, mert a benne ülők felálltak.

Hagrid szerencsére nem kezdett el pánikolni, hanem gyorsan kimentette a gyerekeket, és elhelyezte őket csónakokban.

Az egyikőjüket egy hatalmas polipcsáp emelte ki a vízből.

Ezek szerint tényleg van egy "szörny" a tóban.

Ezek után azt hittem, hogy baj nélkül folytathatjuk az utunkat.

Szokás szerint tévedtem.

Egy kis ideig csendben hajóztunk tovább, ám hirtelen a vörös hajú lány megszólalt:

- Szerencsétlen sárvérűek!

Éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. Mi az, hogy szerencsétlen sárvérűek? Mi az, hogy szerencsétlen sárvérűek?!

Sajnos a dühvel együtt egy másik érzés is megragadott.

Mélyen beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Nyugi, nyugi, mondogattam magamnak. Nyugi.

Talán jobb lett volna, ha Martinának is elmondom ugyanezt.

A lány ugyanis dühösen felpattant, és rászegezte a pálcáját a vörös hajúra.

- Ó, igen? Szerencsétlen sárvérűek? Tudod, ki a szerencsétlen! 

- Mondjuk te - vicsorgott a vörös hajú, és ő is pálcát ragadva felállt, ezzel megrángatva a csónakunkat.

A fekete hajú fiú élesen beszívta a levegőjét.

Végül megszólalt, egy olyan egoista és okostojás hangnemben, amit nem tudom, hogy kinéztem volna-e belőle.

-  Üljetek már le, idióták! Mindjárt felborul a csónakom miattatok és én nem akarok a vízben landolni! 

- Fogd be, okostóni! - kiabáltak rá a lányok - méghozzá teljesen szinkronban.

Egy pillanatra mintha minden megállt volna, és nekem akaratlanul is mosolyognom kellett. És egy pillanatra mintha a többiek arcán is egy mosoly suhant volna át.

Ám ez hamar elmúlt, és visszatért a háborús állapot.

De - hála a jó égnek - a kedélyek szerencsére lenyugodtak, vagy legalábbis valami olyasmi. A két lány visszaült a helyére, és a pálcáikat is eltették. A fiú sértődöttnek látszott, amit egyrészről meg tudtam érteni - senki sem szereti, ha leszólják, főleg ha valahol igaza van -, másrészről viszont úgy éreztem, hogy megérdemelte - kell neki egoistának lenni!

A folytatás közjátékmentesen telt el, és végül sikeresen megérkeztünk a Nagyterem ajtaja elé, ahol egy szőke hajú, szemüveges fiatal nő várt minket, aki minden bizonnyal Sondra professzor lehetett, az igazgatóhelyettes, és a Hugrabug ház házvezetője.

-  Üdvözlök mindenkit a Roxfort Boszorkány - és Varázslóképző iskolában! Én Laurel Sondra professzor vagyok, a Hugrabug házvezető tanára és az igazgatóhelyettes. Az elkövetlező néhány percben be fogunk titeket osztani a Roxfort négy házába: a Griffendélbe, a Hugrabugba, a Hollóhátba és a Mardekárba. Min a négy ház egyedi, különleges és a maga dicső múltjával rendelkezik. A házak tanulói egy asztalnál esznek, egy klubszobában tanulnak és egy helyen alszanak, illetve az egy évfolyamba járók együtt mennek az órákra. Illetve minden évben megrendezzük a házkupát, amit a legtöbb ponttal rendelkező ház nyer meg. A pontokat az órán való jó részvétellel és plusz feladatok teljesítésével lehet szerezni, míg a kihágásokért pontlevonás jár. Mindenki megértette? 

Mind nagyban bólogattunk, én pedig magamban azt mondtam: Bingó.

A professzor elmosolyodott.

- Nem kell megijedni, a Beosztási Ceremónia nem fájdalmas és mindenki megtalálja a neki való házat, ahol csodálatos hét évet tölt el.

Ezek után kettes sorba kellett rendeződni, ahol megállapítottam, hogy Martina elkeveredett mellőlem. Szóval úgy döntöttem, hogy én is megkeresem a barátaimat.

Ezt a tervemet Sondra professzor közbehúzta azzal, hogy beállított egy barna hajú fiú mellé.

- Szia, én Jake Clifford vagyok. 

-  Én Justus Bergyon.

- És szerinted hova kerülsz?

- Tutira a Hugrabugba. Na és te?

- Valószínűleg a Griffendélbe, bár a többi ház sem esélytelen...

Ezek után már nem beszéltünk, ugyanis Sondra professzor kinyitotta az ajtót, és beléptünk a Nagyterembe.

A látvány most is lenyűgözött, bár nem volt olyan nagy szám, mint maga a Roxfort. De azért mégis, hiszen az ember nem minden nap találkozik mágikus plafonnal, ami olyan mint az igazi, még a varázsvilágban sem. 

A tanárnő ismét sorba rendezett minket, méghozzá egy egyes sorba, háttal a tanári asztalnak, és szemben a diákokkal és a Teszlek Süveggel.

A Teszlek Süveg. Anya már sokat beszélt róla, egy különös süvegről, ami tud beszélni, és belelát a diákok fejébe, és elhelyezi őket az egyes házakban. 

De, mintha még lett volna valami...

Ebben a pillanatban a Süvegen egy szájra emlékeztető repedés keletkezett, és énekelni kezdett.

Talán nem vagyok szép - valljuk be: csúnya vagyok
Ki kéne dobni, mondják kicsik s nagyok.
De hé, ne kövess el nagy hibát,
Ki roxforti, mind értem kiált:
Hisz ha én nem leszek,
Ki határozza meg helyüket?
Igen, én vagyok a Teszlek Süveg
A fejed nekem áttetszőbb, mint az üveg.
Látom mit rejt a szív s az agy
Hát rajta, mutasd magad!
Négy nemes múltú házat rejt ez épület
De vajon hol van a te helyed?
Netalántán a Griffendélben,
Tűz - örvényben,
Vörös ragyogásban, aranyban,
hol a bátrak s vakmerők helye van?
Vagy Hollóhátba húz a szíved
Hol az elméd fényezheted,
Kék s bronz, szélörvény,
Itt más világot lelsz majd még.
Vagy Hugrabugot diktál tán az ész
Ha igen, a kedvesség példaképe kész.
Feketén sárgállik a föld,
Kemény munka hűséggel tölt.
De Mardekárba is keveredhetsz talán,
S étkezhetsz ezüst - zöld asztalán.
A ravaszság s a fortély ambíció, nagy erő,
Hatalmas vizeket megrengető.
Gyere hát gyorsan, s sorsod megnyílik előttem,
Hidd el, mellé még sosem lőttem.
Az utat, a sorsot én mutatom,
Döntésemmel vezetlek utadon.

Ahogy a diákok serege tapsviharban tört ki, eszembe jutott, hogy mit felejtettem el. Tud énekelni is.

Ezek után Sondra professzor egyesével felolvasta a diákok neveit, akik aztán leültek a sámlira, a fejükre vették a Süveget és be lettek osztva.

Tekintve, hogy a vezetéknevem egy B - betűvel kezdődik, így elég hamar sorra kerültem.

- Bergyon, Justus!

Vettem egy nagy levegőt, majd elindultam a süveg felé, és leültem. A következő pillanatban pedig már meg is hallottam a Süveg hangját, ahogy azt kiáltja:

- HUGRABUG!

Meglepve álltam fel a székről. A Süveg nem is volt a fejemen, jó, ha a hajamat érintette. Akkor mégis honnan tudhatta, hogy a Hugrabugba illek?

De már mindegy volt. A Süveg meghozta az ítéletét - még ha meglepően hamar is -, a házam hangos tapsviharban tört ki, és igazság szerint nagyon örültem annak, hogy a Hugrabugba lettem beosztva. 

Egy elégedett mosollyal huppantam le a helyemre, amit Matthew fenntartott nekem maga mellett.

- Szép volt! - vigyorgott rám vonaton megismert barátom, Britta pedig megölelgetett. - Nagyon ügyes voltál!

Én, őszintén szólva nem nagyon tudtam mit kezdeni a szituációval. Hiszen nem az én érdemem volt, hogy a Hugrabugba lettem beosztva. Mármint: a tulajdonságaink, az értékrendünk, egyszóval a dolgok, amik miatt be leszünk osztva, azok nem igazán az érdemeink. Vagy?

Nagy örömömre nemsokára Lia és Jan is csatlakozott hozzánk, és ezzel teljessé vált a HugraGang, vagy minek is keresztelte el kis társaságunkat az én idióta unokatesóm.

Végül, miután az utolsó gyerek, Zeppelin, Luis, is be lett osztva hozzánk, a Hugrabugba, McGalagony igazgatónő szólásra emelkedett. 

- Kedves új és régi diákok! Szeretettel köszöntök mindenkit egy újabb tanévre itt, a Roxfortban! Remélem, kellőképpen kipihentétek magatokat a nyári szünetben, és friss energiákkal és lelkesedéssel ássátok bele magatokat a tanulmányaitokba. Ám mielőtt átadnánk magunkat az evés gyönyöreinek - csak hogy régi igazgatónkat, Dumbledore professzort idézzem - el kell mondanom néhány fontos dolgot. Elsősorban, a Tiltott Rengeteg - ahogy a neve is mutatja - még mindig tiltott terület. Szeretném, ha ezt mindenki tiszteletben tartaná, és nem az ellenkező eset válna megszokottá. Szintén meg van tiltva a varázslás a Roxfort folyosóin, kivéve persze a felnőtt felügyeletet. Bizony tiltott tárgyaink is vannak, ezeknek a listáját Frics úr irodájában tudják megtekinteni az érdekeltek. Most pedig: jó étvágyat!

Az asztal, ami eddig teljesen üres volt, hirtelen megtelt mindenféle finomsággal, kezdve a pudingtól a vegetáriánus kolbászig. Még rántott hús is volt, aminek főleg Jan örült.

- Te, Jus - szólalt meg mellettem hirtelen Jan. Már alaposan benne jártunk az evésben, én épp akkor szedtem magamnak a második adag repetát.

- Igen?

- Neked feltűnt, hogy néhányan milyen gyorsan be lettek osztva? Például te, de az a barna hajú lány is, akivel együtt jöttetek...

- Martina? - kérdeztem meglepve.

- Igen, igen, ő! Jó, ha annyit ült a széken, mint te. Szinte azonnal beosztotta a Süveg a Griffendélbe.

- A Griffendélbe került? - kérdeztem, és hátrafordultam, hogy megnézzem az oroszlán háznak az asztalát. Valóban, Martina ott ült, egy fiú mellett, akiben Harry Potter legidősebb fiát, James Pottert ismertem fel. Ezek szerint jóba vannak?

- Ezt mondtam, nem? Na mindegy. Mindenesetre volt még egy rekordidejű lány, meg egy fiú is, asszem...

- Hova kerültek? - fordítottam a figyelmemet ismét az unokatesóm felé.

- Az egyik a Mardekárba, a másik a Hollóhátba. Most, hogy így végiggondolom, egész vicces a dolog...

Jannak valóban igaza volt. Elég viccesnek tűnt a dolog..... És kicsit bizarrnak is. 

- Meg tudod mutatni őket látásból? 

- Persze - vigyorgott rám Jan. Végignézett a két ház asztalán, majd rámutatott egy - egy gyerekre. - Ő volt a Mardekáros, ő meg a Hollóhátas.

Az arcomról lassan lefagyott a mosoly, ahogy rájöttem, hogy ki volt a másik két beosztott. A lány és a fiú a csónakból.

- Mi az? - kérdezte Jan, aki észrevette a hangulatom változását.

- Semmi, csak... Ezzel a két gyerekkel és Martinával voltam egy csónakban. 

- És ez miért baj?

- Volt egy kis összetűzésünk az út alatt, hogy így fogalmazzak.

Jan félrenézett egy pillanatra, majd újra rám nézett, kissé ijedten.

- Jus, szerinted.... Ez az egész... Jelent valamit?

- Nem tudom.

  ®®®® 

Kissé sokkos állapotban csuktam be az "A Roxfortiak Krónikái"-t. Bár már harmadszorra olvastam újra ugyanazt a fejezetet, mégis lenyűgözött a dolog valahol. Ráadásul egyre több információt tudtam meg, aminek egyszerre örültem, és egyszerre nagyon zavart. NEm egy dolog volt ugyanis, amit nem igazán tudtam "megmagyarázni". De nyilván mindenre fény derül majd a történet folyamán.

Becsúsztattam a könyvet a táskámba, visszatettem a fülbevalóm a fülembe, összeszedtem a dolgaimat, és sietős léptekkel a fiúk után eredtem.

Végül a klubteremben találkoztunk újra, én épp készültem volna felvinni a cuccomat a szobánkba, amikor a fiúk részlegéről lejött a két griffendéles haverom.

- Na, végül meglett? - kérdezte Greg. 

- Meg bizony! - vigyorogtam rá, és megmutattam neki a fülemet, amiben ott volt az "elveszett" fülbevaló.

- Na, ennek örülök. Egy gonddal kevesebb - mosolygott David.

- Ezt úgy mondod, mintha tele lenne gonddal a világ - cukkoltam.

- Mert tele is van, RBF, kviddicsmeccsek, idegesítő lány problémák...

- Remélem, ezt nem nekem mondod - néztem rá egy "ha-ezt-nekem-címezted-akkor-kinyírlak" pillantással.

David megrázta a fejét. Kérdőn Gregre néztem, aki végül megmagyarázta a dolgot:

- Felfele jövet összefutottunk Caroline-val a Hollóhátból, aki elhívta Davidet randizni. 

- Ez már a tizedik alkalom a héten! - nyögött fel David.

- Akkor miért nem mondasz végre igent? Nem ártana neked is egy randi. És most nehogy azzal gyere, hogy "a tanulás meg a kviddics minden idődet elveszi" - mondtam, ám David csak megrázta a fejét. 

- Nem erről van szó - ezzel a kviddicscsapatunk kapitánya lelépett - hogy hova, lövésem sincs.

- Itt valakinek titkai vannak - jegyezte meg Greg.

És igazság szerint nem ő az egyetlen. 

A kérdés:

Valóban feladta volna magát Justus? És ha igen, vajon miért? Mi a titka?