La La Land - Another day of sun

Sziasztok!
Mint ahogy azt ígértem, itt is van a Roxfortiak átírt változata. Jó szórakozást!
Illetve még annyi, hogy ezentúl itt fent ⬆️ olyan zenék lesznek, amik szerintem passzolnak a fejezetekhez. Szóval hallgassátok meg őket!

- Gyere már! - sziszegte Ronnie és a karomat megragadva rángatott maga után. - Vagy talán azt akarod, hogy Alfikóék utolérjenek?

Megráztam a fejem és kitörtem gobdolataim hálójából, amik egy olyan varázsige körül forogtak, ami segíthetne nekünk kiszabadulni szorult helyzetünkből. Vagy egy tucat keringett az agyamban, ám mivel nem állt szándékomban ismét a gyengélkedőn landolni, mindet elvetettem és most én kezdtem el rángatni Ronniet magam után.

Félreértés ne essék: nem vagyok egy gyáva nyúl és általában nem szoktam megfutamodni bármi elől - legyen az Alfikó, vagy egy felém száguldó Gyurkó - akarom mondani, gurkó. Általában. De most Ronnie is velem volt és nem állt szándékomban bajba keverni.

Vagy legalábbis még nagyobb bajba, mint amiben most van.

Pedig hé: nem én tehetek róla! Ha Alfonz Summerson (alias Alfikó) végre elfogadná, hogy a házak közötti rivalizálásnak több, mint száz éve vége és nem tömködné a tuskó barátai - vagy méginkább csicskái - fejét idegesítő aranyvérmániás eszmékkel, akkor most nem lennénk itt. De sajnos a dolgok jelenlegi állása szerint Alfikó még mindig a múltban él és hiába ő meg a bandája az egyetlenek, akik ezt teszik, nem enged a negyvennyolcból.

Vissza a valóságba: még mindig itt rohangáltunk a Roxfort folyósoinak labirintusában, a nyomunkban Alfikóval és az Eiffel - torony magasságú haverjaival. (Csak magasságú. Szépségű nem. Annál a két tuskónál még egy troll is szebb. )

Időközben megelőztem Ronniet, aki most mögöttem futott és hangosan lihegett. A bűntudat újult erővel mart belém: hisz Ronnienak fáj a hasa! És mindezek ellenére itt lohol mögöttem, menekülve a baj elől, amit - szokás szerint - én hoztam a nyakára.

Egy pillanatra megálltam és bevártam barátnőmet, majd amikor utolért, megragadtam a kezét és elkezdtem magam után rángatni.

A folyósó véget ért és elkanyarodtunk jobbra. Majd balra. Balra megint. Jobbra. Jobbra. Balra. Tovább egyenesen. Jobbra. Remélem, nem körbe megyünk...

Üldözőink léptei elhalkultak, mi pedig lassítottunk a tempón.

- Megvagy? - néztem Ronniera, és mardekáros barátnőm bólintott.

Mondtam már, hogy Ronnie mardekáros, ugye? Ha nem, akkor most mondom. Ronnie mardekáros. (És lány, de ez remélem mindenkinek leesett.) Emelett ő a legkedvesebb, legjobbszívű, legnagylelkűbb ember, akit ismerek. Ha nincs valamid, neki biztos van kettő, de még ha csak egy is van neki, akkor is megosztja veled. És ha most azt mondjátok, hogy ez nem igazán mardekáros jellemző, akkor közlöm veletek, hogy Ronnie a legigazibb mardekáros, igazibb, mint Alfikó. És hogy örülök, hogy vége a rivalizálásnak a házak között, mert különben nem biztos, hogy összebarátkozunk.

Erről jut eszembe: bemutatkoztam már egyáltalán? Nem? Hát akkor most megteszem. Raven Clifford vagyok, mindenkinek szigorúan csak Rave (és a félreértések elkerülése végett mondom, hogy én is a női nem képviselője vagyok). Egyszer hívsz Ravennek, utána soha, vagy ha mégis, akkor annak gyengélkedő lesz a vége! (Megtörtént.) 15 éves vagyok, ötödéves griffendéles és a csapatunk büszke terelője. Munkakörömbe tartozik még a könyvmolykodás, az ötletelés és a kalandozás.

Meg persze mások bajba keverése.

Fogd be, te kis fejbéli hangocska! Igazán nem én tehetek róla, hogy Alfonz Summerson létezik és hogy idióta módon a barátaimat cseszteti. (Soha. Ne. Tedd. Egy rossz szó a barátaimra és irány a gyengélkedő, haver! Mint láthatod, a velem való kapcsolat eredménye a sok idő a gyengélkedőn. )

- Rave! - hasított a fejembe Ronnie hangja. Ismét megelőzött és egy kövér emberkét ábrázoló festmény előtt álldogált. Ez már ismerős terep volt: még kétszer balra, fel a lépcsőn és elérjük a Griffendél klubszobáját, ahová Alfikóék biztos nem mernek majd utánunk jönni.

És igen, tudom, hogy Ronnie mardekáros és hogy igen, a Griffendél klubszobájáról beszélünk, de változik a világ, oké? Most már bárki bejöhet hozzánk, csak meg kell engednünk neki. Én is jártam már a Mardekár klubszobájában, sőt a Hugrabugéban és a Hollóhátéban is - nem is egyszer.

- Ra-ave! - siettetett Ronnie én pedig megszaporáztam a lépteimet és fezárkóztam mellé.

Ám amikor kikanyarodtunk a folyósóról balra, egy kellemetlen meglepetéssel találtuk magunkat szembe.

- Petrificus Totalus! - kiáltotta Alfikó, kiugorva a következő jobb kanyarból.

A testem és az agyam gyorsabban reagált, mint én.

- Protego! - hangzott a számból és a következő pillanatban egy láthatatlan fal feszült közöttünk. Alfikó varázslata pedig lepattant róla. Kivételesen áldottam azon képességemet, hogy általában gondolkodás nélkül reagálok a dolgokra. Kivételesen, mivel a legtöbb esetben ez a képességem kevert bajba.

- Gyere már! - ordítottam rá Ronniera, akinek nem volt szüksége Petrificus Totalusra, hogy lefagyjon. Megragadtam a barátnőm karját, majd elindultam visszafelé. Ám ahelyett, hogy vissszakanyarodtam volna a folyósora, ahonnan jöttünk, folytattam az utam tovább egyenesen, eltávolodva a biztonságot jelentő klubszobától.

Épphogy elkanyarodtunk balra a folyóso végén, amikor a pajzsbűbáj megszűnt és felhangzott Alfikó kiáltása, ahogy utánunk eredt.

Ez Ronniet is kirázta a sokkból és - hasznosítva a két lábát - nekiállt futni.

- Erre! - mondta és mutatva az utat, elkanyarodott balra. Én igyekeztem a nyomában maradni, ám a biztonság kedvéért elmondtam még egy pajzsbűbájt.

Mire végeztem, Ronnie már a folyósó végén járt. Nem állt meg, mert tudta, hogy követni fogom.

Csak az a baj, hogy rosszul tudta.

Én ugyanis a sasszememmel kiszúrtam egy ajtót, elrejtve a folyósó falában.

- Ronnie! - kiáltottam a barátnőm után, ám nem hallotta meg - egyrészt, mivel már bekanyarodott, másrészt, mivel nem kiáltottam valami hangosan, nehogy Alfikóék meghallják.

Egy pillanatra megfontoltam annak a lehetőségét, hogy utána szaladok, majd elvetettem. Az túl sok időt vett volna igénybe, ráadásul Alfikóék az én nyomomban vannak, nem az övében. Ha szétválunk, azzal megnehezítjük a dolgukat.

Miután ezt így megtárgyaltam magammal, odamentem az ajtóhoz és megrángattam a kilincset. Ami, tekintettel a nagy mértékű rozsdára, nem volt egy okos ötlet. (Itt láthatjátok, hogy miért rossz az, ha gondolkodás nélkül cselekszel.)

Nagy szerencsémre a kilincs nem esett le, azt viszont megtudtam, hogy az ajtó zárva van. Ígyhát előkaptam a varázspálcámat (cédrus, főnixtoll maggal, 12 és 1/2 hüvelyk, kellemesen hajlékony és rugalmas, ha érdekel valakit) és egy gyors Alohomora bűbájjal kinyitottam az ajtót.

Amint beléptem a terembe, rögtön be is csuktam az ajtót, majd elvégeztem az Alohomora ellenvarázslatát:
- Colloportus!

Épp időben. A folyósón léptek hangzottak fel, ám szerencsére elhaladtak az ajtó előtt és amennyire meg tudtam állapítani, a folyósó végén jobbra kanyarodtak - tehát pont az ellenkező irányba, mint amerre Ronnie ment.

Hangosan kifújtam a levegőmet, amit egészen eddig benntartottam, majd lerogytam a földre és a hátamat az ajtónak döntöttem.

A következő pillanatban úgy pattantam fel, mint aki kutyaszarba ült - no nem mintha ez történt volna, de az agyam emlékeztetett arra az aprócska tényre, hogy jelenleg egy ismeretlen és teljesen sötét teremben állok.

Vagyis, egy majdnem teljesen sötét teremben. Ugyanis a szemközti falon néhán fénycsík látszott, amiből arra következtettem, hogy ott lehetnek az ablakok.

- Lumos! - suttogtam, és a pálcám végén megjelent egy kis fénygömb. - Lumos Maxima! - javítottam ki magam és a fénygömb máris nagyobb lett.

Amennyire a gyér világításban meg tudtam állapítani, a teremben fotelek és asztalok álltak. Tisztára, mint a klubszobákban.

Ám ami igazán felkeltette a figyelmemet, az egy hatalmas kandalló volt, az ajtó jobb oldalán elhelyezkedő fal mentén.

Mivel villanykapcsolót teljesen felesleges lett volna keresni, így egyből arrafelé vettem az irányt.

A kandalló meglehetősen porosnak tűnt - mint minden ebben a teremben. Nagy sajnálatomra fa sem volt benne, és mivel nem állt szándékomban a tankönyveimet tűzre vetni (bár kétségtelen, hogy nem eggyel szívesen megtettem volna), így nekiálltam más tüzelő után nézni.

Szerencsémre találtam a táskámban egy újságot, ami még a nyári magyarországi nyaralásról maradt meg. (A nagyi egyik barátnője magyar és őket látogattuk meg.) Február révén kissé kínosnak éreztem a dolgot, de mivel úgyse volt velem senki, hogy anyát leutánozva közölje velem, hogy többször pakoljam ki a táskámat, így hamar leküzdöttem az érzést és csíkokra tépve betettem a kandallóba.

A tűzgyújtás még ennél is gyerekjátékabbnak bizonyult (van egyáltalán ilyen szó?): egy "Piroinito" varázslat segítségével pár másodperc múlva már vígan lobogott a tűz.

A tűz fényében már jobban szemügyre tudtam venni a termet és mint ahogy azt megállapítottam, az első sejtésem, miszerint fotelek és asztalok vannak a teremben, helyesnek bizonyult. A terem így, a tűz fényében méginkább egy klubszobára emlékeztetett, de hogy melyik házé is lehetett volna... Azt nem tudtam megállapítani.

A kandalló fénye azonban még nem bizonyult elégnek, ugyanis a terem túlsó vége még mindig sötétbe burkolózott.

Ígyhát önkéntes alapon - nem mintha lett volna bárki más, aki tudott volna segíteni - nekiálltam elhúzni a függönyöket.

Ahogy egyre több nappali fény áradt be a terembe, úgy egyre több részlet vált jól láthatóvá, például a sok por. És az is, hogy a fotelek huzatai a négy ház színeiben pompáznak.

Végül elértem a negyedik, egyben utolsó ablakhoz és elhúztam a függönyt. A terem vége pedig végre fényárba borult, ezzel felfedve titkát, amit eddig őrzött.

Azt hiszem, még sosem zuhant ekkorát az állam.

A terem végében ott állt az. A szobor. A szobor, ami sok-sok évvel ezelőtt eltűnt. A szobor, ami elméletileg kívánságokat teljesít. A szobor, ami a Roxfort legnagyobb hőseit ábrázolja. A Roxfortiak szobra.

Igazság szerint nem is szobor volt, hanem szoborcsoport. Mind a négy Roxforti rajta volt, balról jobbra: Raymond Terkis, Hollóháti Hedvig utódja, Martina Rubon, Griffendél Godrik leszármazottja, Linda Louisiana Sharin, Mardekár Maljzár sarja és Justus Bergyon, Hugrabug Helga deszcendense.

Mind a négy Roxforti a "kamerába" nézett, mosolyogtak és egymás vállát karolták át. Vagyis helyesbítek: Ray (ő is allergiás volt a teljes nevére, mint én) Martina derekát karolta át, a lány Linda kezét szorongatta, akinek vállára Justus, a legmagasabb Roxforti tehénkedett. Úgy néztek ki, mint négy tök átlagos tini, mint mi. Pedig nem voltak azok.

Ahogy így elnéztem őket, nem bírtam nem vigyorogni. De ez nem is csoda: megtaláltam a Klubszobát! A Roxfortiak által létre hozott közös szobát, ahol a házak tanulói vegyülhettek egymás között. A Roxfortiak győzelme után még nem volt szabad átmenni egymáshoz a klubszobákba, ezért hozták létre ezt. Később aztán feledésbe merült, amíg én meg nem találtam.

A Roxfortiak győzelme Harrison felett. Mindenki tud róla, de hogy mi is történt pontosan... Azt senki sem tudja. Ugyanez vonatkozik a Roxfortiak életére. Annyit tudunk csak, hogy a Roxfortba jártak (igazi logikai zseni lehetett, aki erre rájött...), hogy barátok voltak (hát ezt nehéz lehetett kitalálni) és hogy az alapítok leszármazottjai (ha így belegondolok, ez az egyetlen életrajzi adatuk). Ja, és hogy Martina és Ray összeházasodtak (meg előtte valószínűleg jártak is). Meg persze a házaikat is ismerjük. De ennyi. A Roxfort legnagyobb hőseiről összesen öt információnk van. Öt. Nem több.

Ha engem kérdeztek, ez szégyen gyalázat!

De engem senki sem kérdezett.

Kivéve persze önmagamat.

Miután abbahagytam az értelmetlen filozófálgatást, nekiálltam megvizsgálni a szobrokat. Nem mintha valami konkrétat kerestem volna. Csak kíváncsi voltam. De semmit sem találtam.

Egészen addig, amíg meg nem pillantottam az ajtó menti falon álló könyvespolcokat.

Tudvalévő, sőt általános műveltség tudni azt, hogyha egy könyvmoly könyvespolcot lát, (rajta természetesen könyvvel) akkor annak olyan fatális következményei lesznek, mint a fangörcsölés, a sok olvasás és a szociális képességek ideiglenes beszüntetése.

Ráadásul itt nem egy, hanem több könyvespolcról volt szó!

Izgatottan odaléptem a szobrokhoz legközelebb állóhoz és levettem az első könyvet.

A könyv rettentő poros volt és rettentő réginek látszott. De ez nem akadályozott meg abban, hogy megnézzem. Kivettem egyet a mugli zsepik közül, amiket a barátnőmtől, Theától csórtam el és letöröltem vele a könyvem borítóját.

És ekkor éltem át a napom második óriási meglepetését.

A Roxfortiak Krónikái. Ez állt a borítón és nem kellett hollóhátas zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, hogy mit tartalmaz.

A Roxfortiak igaz történetét.

Ezért megérte bajba keverdni, nemde?

Izgatottan léptem a legközelebbi fotelhez, ám szerencsére volt annyi eszem, hogy egy tisztító varázslattal (Suvickus) megtisztítottam a fotelt.

Kezemben a könyvvel, arcomon nagy izgalommal huppantam le a fotelbe (vörös színű volt - a tudatalattim jól döntött). Óvatosan kinyitottam a könyvet és nekiálltam elolvasni.

Kedves jelenlegi vagy volt roxforti diák!

Ha megtaláltad ezt a könyvet, az azt jelenti, hogy megtaláltad a Klubszobát is. Mivel tudjuk, hogy feledésbe fog merülni, ezért hadd gratuláljunk. Az nem lényeges, hogy szándékosan vagy véletlenül történt-e mindez.

Mint ahogy azt nyilván kitaláltad, mi vagyunk a Roxfortiak. Ez a könyv pedig a mi igaz történetünket tartalmazza, általunk megírva. Az első betűtől az utolsóig, minden igaz.

Nyilván most nagyon örülsz és a könyv a világ elé tárásán gondolkodsz. Kérünk téged, hogy ne tedd! Ez a könyv nem véletlenül lett itt elrejtve. Csakis azok találhatják meg, aki méltók rá vagy szükségük van a könyvre. (Esetleg mindkettő.)

Hogy miért is kérjük ezt? Nos, legyen elég annyi, hogy jobb néhány legendának legendának maradni, ahelyett, hogy kiderülne az igazság. De ezt majd te magad is meg fogod tapasztalni.

Természetesen, ha a könyv végére érsz és úgy érzed, hogy van olyan ismerősöd, akinek joga van tudni a könyvről és megbízható, azzal nyugodtan oszd meg, de csak ha te is végigértél a történetünkön.

Ammenyiben nem tudsz ezekkel a feltételekkel együtt élni, annyiban kérünk, hogy tedd vissza a polcra a könyvet és lehetőleg felejtsd el a létezését.

Ha mindez nem bátortalanított el, akkor nyugodtan lapozz tovább és lépj be a Roxfortiak igaz történetébe.

Jó szórakozást!
Martina, Linda, Ray és Justus
A Roxfortiak

Egy pillanatra felemeltem a fejem, hogy feldolgozzam az infókat. Sajnáltam, hogy nem mutathatom meg a könyvet a barátaimnak, de nem voltam hajlandó lemondani róla. Titkoltam már el előlük dolgokat, nem ez lesz az első. Megoldom. Megoldom.

Vettem egy nagy levegőt és továbblapoztam.