Z. O. M. B. I. E. S. - My Year

Sziasztok!

Elnézést a hosszas várakozásért, de sajnos időhiány és egyéb okok miatt nem nagyon tudtam írni. De most végre meghoztam az új részt.

Nem is akarok sokat mondani, sőt, igazából csak két dolog miatt van ez a kis fekete szöveg itt.

Az első: A fejezetek - ennek a kivételével - mind Rave szemszögével fognak kezdődni, majd áttérnek a címben szereplő Roxforti szemszögére, onnan pedig vissza Ravéra. Ezeket a szemszögváltásokat mindig ez fogja jelölni: ⓇⓇⓇⓇ.

A második pedig az, hogy mint ahogy azt írtam is, ez a fejezet egy kivétel, ugyanis Martina szemszögével kezdődik. Ha ilyen máskor elő fog fordulni, akkor azt mindenképp kiírom ide előre.

Most pedig már nem is maradt más, mint:

Jó szórakozást! A véleményeket várom kommentben!

Rave

2015. szeptember 1.

Amikor a fejem mellett elkezdett pittyegni a karórám, amit a 11. szülinapomra kaptam, azt hittem, agybajt kapok. Miért kell ilyen korán kelni, ha? Csak tízre kell menni a suliba... Várjunk csak... suli.... szeptember elseje... tizenegy.... levél.... Roxfort!

Szinte kipattantam az ágyból, ami meglehetősen ritka látvány volt az esetemben, főleg szeptember elsején - de az idei év más. Hiszen megyek a Roxfortba!

A Roxfortba menni: ez olyan dolog volt, amire már azóta vágytam, hogy volt tudatom. Ami pedig meglehetősen régóta van, minden egózás nélkül. Tényleg.

Ám ezúttal nem volt időm reggeli filozófálgatásra, igyekeznem kellett. Cromer-ben lakunk, egy kisvárosban, Anglia keleti partjainál és az út Londonba egy kicsivel több, mint három óra. És tizenegy előtt kint kell lennünk a pályaudvaron!

A már tegnap kikészített ruháimmal bevágtattam a fürdőbe, majd nem sokkal később ki is jöttem, felöltözve, megfésülködve, hajamat a szokásos fonott copfba fogva.

Na jó, fél óra kellet. De hé, a hajamnak jó kell lennie és nem én tehetek róla, hogy a póló, amit kivettem, nem állt olyan jól, mint hittem.

Nos igen, kicsit hiú vagyok a kinézetemre, de hát mit csináljak? Ez van. Ezt kell szeretni. Amúgy is csak akkor viselkedem így, ha valami fontos fog történni. A rendes napokon szarok arra, hogy hogy nézek ki. Mármint, nem szarok, csak... nem érdekel ennyire.

- Martina? Ébren vagy már, kicsim? - hallotam meg anya hangját a konyhából.

- Igen! - kiabáltam és felrángattam a zoknim, majd lebattyogtam a lépcsőn.

Anya szokás szerint a konyhapultnál állt, kezében az elmaradhatatlan serpenyővel. Tisztára, mintha ő lenne Aranyhaj és azzal pofozná fel az embereket.

Apa már az asztalnál ült, előtte egy érintetlen tányér rántotta, kezében Napi Próféta. A látvány olyan szokványosnak bizonyult, hogy szinte már azt hittem, hogy egy átlagos hétköznap van. De a helyemen álló palacsintahalomból mindenképp rájöttem volna, hogy nem.

- Izgulsz? - kérdezte apa, miután leültem és nekiálltam megkenni a palacsintáimat a nagyi házi készítésű csokikrémével.

- Kissé - vallottam be. - De tudom, hogy nem fogtok haragudni, akárhová kerülök is. És amúgy se hiszem, hogy nem a Griffendélbe kerülök. Ahogy Harry bá is mondta: Martina csakis griffendéles lehet, vagy ha nem, megeszem a Teszlek Süveget.

Anya elnevette magát, de apa szokás szerint nem bírta megállni, hogy ne javítson ki.

- Hányszor mondjam még el neked Martina, hogy az Mr. Potter, és nem Harry bá! Vagy legalább Harry bácsi.

- De Harry bá megengedte!

- Attól még ez az illedelmes.

Pf! Illedelem. Csak tudnám, hogy apa miért jön mindig ezzel. Illedelem így, illedelem úgy... Mintha valami kis rablóporonty lennék! Pedig én igazán illedelmes vagyok. Köszönök, magázom a felnőtteket, amíg meg nem engedik, hogy tegezzem őket (és néha azután is), "mi?" helyett azt kérdezem "tessék?", nem kötök bele másokba minden apróságért, satöbbi.

Anya, látva, hogy a hangulat fél pillanat alatt leromlott, mentőakcióba kezdett:

- Ki kér narancslevet?

Apával mindketten rajongtunk a narancsléért, így okos ötlet volt anyától, hogy ezt vesse fel. Néha nem is értem, miért nem hollóhátasak voltak a szüleim.

A reggeli többi része nyugodtan telt, kviddicsről, a mágikus haverjaim lehetséges házairól és titkos helyekről a Roxfortban beszélgettünk. Anya nagy mesternek bizonyult az elsőben, apa pedig az utolsóról adott át hasznos dolgokat. Legszívesebben jegyzeteltem volna.

Reggeli után már nem kellett sok és útrakeltünk a King's Cross pályaudvar felé. A nadrágom zsebében ott pihent a Roxfort Expresszre szóló jegyem és a ládám a csomagtartómban zötyögött. A macskám, Leo, a kosarában szundikált, anyuék pedig elöl beszélgettek. Nem igazán figyeltem oda, inkább az elsuhanó tájat bámultam és a sok kalandon gondolkoztam, amin keresztül fogok menni.

Ám arra rohadtul nem számítottam, ami ténylegesen történni fog!

De ne haladjunk enniyre előre.

Háromnegyed tizenegyre értünk a King's Crossra és rögtön belefutottunk a Potter famíliába. Mind az öten kivonultak legidősebb fiuk tiszteletére.

- Sziasztok! - integettek és mi odamentünk hozzájuk. Ki tudja, hogy milyen mágikus úton, de két kuli volt náluk, amiből az egyiket odaadták nekem.

- Sziasztok Potterek! - köszönt anya mosolyogva és megölelte Ginnyt, akivel egykor egy évfolyamba jártak és meglehetősen jóba voltak.

- Szia Martina! - köszönt James és pacsira tartotta a kezét, amibe én persze belecsaptam. Albus kissé feszengve, de ugyanezt tette, Lily pedig megölelt.

- Izgulsz? - kérdezte Harry bá és zöld szemei csillogtak kerek lencséjű szemüvege mögött. Arcán már nem egy ránc látszott, de még így is hasonlított arra a gyerekkori képére, amit egyszer anyuék mutattak nekem.

- Kicsit. De nem történhet semmi, szóval annyira nem - feleltem.

James a fejét csóválta.

- Csak tudnám, hogy maradsz ennyire nyugodt. Én személy szerint rohadtul izgulok, de ezt ne mondd meg a többieknek - a végét már csak suttogta, attól tartva, hogy valaki meghallja.

- Nyugi, nálam biztonságban van a titkod - mosolyogtam rá.

- Na, elég a csevegésből! Irány a 9 és 3/4 - ik vágány! - adta ki a parancsot apa és a két család nevetve indult el a vágány felé.

Jamesszel mi mentünk elöl és a fiú a legújabb csínyötletéről mesélt. Bár nem voltam az a nagyon bajba keveredős, attól még szívesen hallgattam a Potter gyerek ötleteit és néha hajlandó voltam segíteni is.

Miután nekiszaladtunk a falnak, elértünk a Roxfort Expressszhez és bepakoltuk a ládáinkat egy kupéba. Majd visszamentünk a szüleinkhez és könnyes búcsút vettünk. Mármint, ők sírdogáltak, James szerintem alig várta, hogy megszabaduljon tőlük, én pedig.... nem is tudom. Egyszerre voltam izgatott és kissé ijedt. Tudtam, hogy nagyszerű időszakom lesz a Roxfortban, de hogy több hónapig nem látom a szüleimet... a tudat megijesztett. Nem is kicsit.

- Na, gyerünk, menjetek - ölelt át utoljára anya. - Mindjárt indul a vonat.

- Okés - mosolyogtam rá utoljára. - Majd írok.

- Mindenképp - mosolygott ő is.

- Martina! Egy pillanatra - szólt apa. Kíváncsian néztem rá, de szokás szerint nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.

- Szeretném ha nagyon vigyáznál magadra és nem keverednél bajba - nézett rám komolyan.

- Igyekezni fogok - mondtam és komolyan is gondoltam, amit mondtam. Én nem vagyok James, hogy két percenként borsot törjek mások orra alá. Persze, ha felhúzzák az agyam, az nem valami kellemes - meglehetősen temperamentumos vagyok, és bár igyekszem nem felidegelni magam az apró dolgokon, ha egyszer feldühítenek, akkor robbanok, de jó nagyot. Tisztára, mint a Vezúv.

- Tudom. Nem is rólad van szó, hanem.... A családunk, tudod... - sóhajtotta apa és tizenegy életévem ideje alatt először nem találta a szavakat, ami megdöbbentett. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy megszelídítettél egy sárkányt. Rettentő ritka, de nem lehetetlen.

- Martina! Gyere már! Le fogod késni a vonatot! - kiabálta James a vonatajtóból és most vettem csak észre, hogy a peronon már csak felnőttek és tizenegy éven alattiak maradtak. Az óra tíz ötvennyolcat mutatott.

- Menj! - mosolygott rám apa és én futásnak eredtem a vonathoz. A sípok felhangzottak és a mozdony kiköpte az első adagnyi füstöt.

Pont abban a pillanatban, amikor odaértem, indult el a vonat. James kinyújtotta a kezét és felugrottam, ő pedig berántott maga mellé. Az ajtók becsukódtak, anyuék integettek, mi pedig visszafelé kezdtünk szaladni, a kupénkba. Amikor bezuhantunk az ajtón, még épp el tudtuk kapni anyáék látványát.

- Sziasztok, sziasztok! - kiabáltunk ki az ablakon, amit James lerántott.

- Jó utat! - kiabáltak utánunk és integettünk egymásnak. A többi kupéból is a miénkhez hasonlatos kiáltások harsantak és a peron egy hatalmas, integető tengerré változott.

Amikor a pályaudvar végül eltűnt a kanyarban, Jamesszel lerogytunk az ülésekre, majd indokolatlanul tört ki belőlünk a nevetés. Ott nevettünk mind a ketten, teljesen ok nélkül.

- Megvagy? - kérdezte aztán, barna szemei engem kutattak.

- Meg - mosolyogtam rá. - Köszi a segítséget.

- Szívesen - viszonozta a vigyoromat a Potter srác, majd - tipikusan James módra - beletúrt a hajába, közben az arcomat figyelve, gondolom valami elolvadós reakciót várva, amit kb minden lány leadott, aki eddig találkozott vele és a tökéletes hajával.

Csakhogy én nem vagyok minden lány.

Megforgattam a szememet - nem szó szerint persze - és elővéve a lehető leggúnyosabb hangom, ezt kérdeztem: - Hány órát töltöttél ma reggel a hajaddal? Hármat, négyet? Ó, ja várj. James Potterről beszélünk. Akkor valószínűleg az egész tegnapi napodat ezzel töltötted.

James csak vigyorgott. - Aranyos vagy, amikor oltogatni próbálsz.

Azért dicsérjen már meg valaki, hogy nem pirultam el. Halál komolyan! Lehet, hogy a többi lány olvadozik ettől a mindig bajba keveredő piperkőctől és a csodálatos hajától (köhögszarkazmusköhög), de én nem vagyok a többi lány. Amúgy meg tizenegy évesek vagyunk, a francba is! Nem akarok még barátot, főleg ha az agyi szintje Jamesével egyenlő.

- Martina? - kérdezte James, én pedig megráztam a fejem. - Ne haragudjatok rá, előszeretettel mászkál el gondolatban.

Kinek kéne haragudnia kire? De ekkor feltűnt, hogy kis társaságunkhoz még három ember csatlakozott: két fiú és egy lány. A lány és az egyik fiú nagyon hasonlítottak, amiből arra következtettem, hogy tesók, talán ikrek.

- Na, most hogy visszatértél a földre, hadd mutassam be új kupétársainkat: Sophie és Marc Deller, ikrek, illetve Kim Limt, az unokatesójuk. Mind elsőévesek, mint mi. Srácok, ez itt Martina Rubon.

- Sziasztok - mosolyogtam rájuk. Mind egyből szimpatikusnak tűntek.

Sophie visszmosolygott és lehuppant mellém. A tejfölszőke hajával és a ragyogó kék szemével olyasvalakinek tűnt, aki könnyen barátkozik.

Az ikertestvérének, Marcnak pontosan ugyanolyan tejfölszőke haja és kék szeme volt, mint a húgának. Előre láttam már a jövőt: Jamesszel közösen mennek majd meghódítani a csajokat az addigra biztosan rohadt jó képükkel. Csak azt remélem, hogy én és Sophie mentesek maradunk a bájaiktól. Mármint, ha benő addigra a fejük lágya, akkor azt hiszem, lesz esélyük...

Az ikrekhez képest Kim nem volt valami nagy szám. Neki is szőke haja volt, de egy sokkal sötétebb árnyalatú, a szemei sem kékek voltak, hanem inkább zöldesek - no nem olyan ragyogók, mint Harryé és persze James öccséé, Albusé -, de azért ő sem panaszkodhatott.

Kivételesen kicsinek és átlagosnak éreztem magam az egyszerű, copfba font barna hajammal és a barna szemeimmel.

- Ti szerintetek melyik házba fogtok kerülni? - tette fel a kérdést Kim.

Az ikrek összenéztek, mintha már sokat tárgyaltak volna a témáról - mert nyilván így is volt, majd Sophie válaszolt.

- Nem tudom. Apu griffendéles volt, anyu hollóhátas. Nem hinném, hogy hollóhátas leszek, talán griffendéles vagy hugrabugos.

- És mi van a Mardekárral?

- Na, oda biztos hogy nem fogok kerülni - mondta Sophie. - Ez az egész aranyvérmánia meg felsőbbrendűség olyan távol áll tőlem, mint a fekete haj.

- Szintúgy - bólogatott Marc is. Én személy szerint igazságtalannak éreztem a Mardekárosok efajta megítélését. Persze, volt valami a dologban, de hogy csak ezek alapján ítéljünk meg egy házat... ez nem igazságos.

- És veletek mi van? - nézett most ránk Kim. - Szerintetek ti hova kerültök?

- Egyértelműen a Griffendélbe. Családi örökség - vigyorgott James, majd döbbent fejet vágott, amikor leesett neki, hogy mit is mondott.

- Hogy érted azt, hogy családi örökség? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Kim.

James vetett rám egy ijedt pillantást. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam, hogy nem mondta el ezeknek a srácoknak, hogy ki is az apja. De ezt meg tudtam érteni. Attól félt, hogy Harry alapján ítélnék meg és ezt nem akarta. Én se akartam volna.

- Úgy érti, hogy a családja már generációk óta griffendéles, pont mint az enyém - segítettem ki a fiút. - Amúgy meg visszatérve az eredeti kérdésre, fogalmam sincs. Szerintem griffendéles leszek, de... - egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy miért is kerülhetnék bármelyik másik házba. Nem voltam egy nagy tanulós típus és szerintem hiányzott belőlem az a fajta kreativitás, ami a Hollóhátasoknak volt. Kedvesnek kedves voltam és lojális is, de a kemény munkát nem szívleltem. Ráadásul nem igazán hittem, hogy a heves vérmérsékletemmel igazán a Hugrabugba illenék. Mardekárosnak pedig nem voltam elég "sötét" és szarkasztikus. Vagy mi alapján is definiáljuk őket. - Nincs de. Szinte tuti, hogy Griffedéles leszek.

- És nálad mi a helyzet, Kim? - kérdezte James és a zöld szemű elgondolkozott egy pillanatra, majd válaszolt:

- Szerintem én is griffendéles leszek, de nem kizárt, hogy mardekáros. Kicsit szarkasztikus és gyanakvó vagyok néha.

- Attól még nem leszel aranyvérmániás seggfej - mondta Sophie és ismét sajnálni kezdtem a Mardekárosokat. Nem hiszem, hogy megérdemlik, hogy így általánosítsunk.

- Mindegy is. Jé, nézzétek, itt a Büfés Boszorkány! - tereltem el a témát és az ajtónk előtt parkírozó, kajával megrakott kocsi és tulajdonosa hasznosnak bizonyult ebből a szempontból - meg persze sok másból is.

Miután feltankoltunk édességekkel, folytatódott a beszélgetés olyan dolgokról, mint például a kviddics és a rosszcsontkodás. Az előzőről az ikrek és én beszélgettünk, az utóbbiról pedig - ki gondolta volna - James és Kim. A fiú szemmel láthatóan jó társaságnak bizonyult.

Ahogy a vonat haladt, úgy repült az idő is és a táj is egyre vadabbá vált. Mindannyian egyre izgatottabbak lettünk, a tájat varázslatos nyomok után kutatva.

Hirtelen nyílt az ajtó és egy magas, fekete hajú, szemüveges, kék szemű, hollóhátas prefektus lépett be. Hogy prefektus volt, ezt a kitűzőjéről olvastam le. Azt, hogy hollóhátas, azt a nyakkendőjéből állapítottam meg.

- Hamarosan megérkezünk, öltözzetek át! - mondta és kiment.

- Látom, a jó modor nem a te fádon terem - motyogta Sophie, majd a fiúkhoz fordult: - Menjetek ki!

A fiúk engedelmeskedtek a parancsnak, bár nem kételkedtem abban, hogy megpróbálnak majd lesni. Szerencsére Sophieval volt annyi eszünk, hogy lehúzzuk az ajtón lévő függyönyt. Az ablakoknál is behúztuk, bár nem igazán hittem, hogy valaki ott próbálkozna.

Miután ezzel megvoltunk, gyorsan átvedlettünk a talárjainkba, hasznosítva minden módszert arra, hogy minél kevesebbet mutassunk meg azoknak, akik esetleg leskelődnek.

- Jöhettek - nyitotta ki az ajtót Sophie és a fiúk betódultak. James mondott valamit a sötétítésről, de mi addigra már kimentünk és becsuktuk magunk mögött az ajtót.

- Nem tudod, hogy merre van itt a WC? - kérdezte Sophie. - Sürgősen meg kéne látogatnom.

- Arra - mutattam a hátam mögé, a folyóso végére. Én már meglátogattam mindenki legjobb barátját és ismertem a járást.

- Köszi - mondta és futólépésben távozott.

Szőke hajú barátnőm épphogy lelépett, amikor kinyílt a szomszéd kupé ajtaja és egy nem épp alacsony srác lépett ki rajta. A fiúnak szőke haja volt, de nem az a fajta tejfölszőke, mint az ikreknek és nem is az a fajta világosszőke, mint Kimnek. Nem, a fiúnak erőteljes szőke haja volt, olyan, amire simán rávágod, hogy sárga. Nem láttam még ilyen hajat, de kétségkívül jól állt neki.

A legkülönösebb a fiúban azonban a szemei voltak: borostyánszínben popmáztak. És most nem viccelek. A fiúnak borostyánsárga szemei voltak. Sosem találkoztam még ilyen emberrel.

- Heló - mosolygott rám és vagy nem vette észre, vagy nem vette zokon, hogy őt bámulom. - Justus Bergyon, elsőéves - mutatkozott be.

Ez visszahozta a kommunikációs képességeimet és a jólneveltségemet, amit a Jamesszel való hosszú együttlét folyamán elhagytam és én is bemutatkoztam: - Martina Rubon. Szintén elsőéves. Hallod, jó magas vagy egy elsőéveshez képest.

Justus elnevette magát. - Hát igen, a többség mindig ezt mondja. És? Szerinted melyik házba kerülsz?

- Szerintem a Griffendélbe - feleltem, ám legnagyobb meglepetésemre a fiú arca elkomorult.

- Hát, az kár.

- Mert?

- Mert én tuti nem leszek Griffendéles és jó lett volna valaki veled egy házba kerülni.

Erre elpirultam. - Honnan tudod, hogy nem leszel Griffendéles?

- Mert nem vagyok bátor is vakmerő, sokkal inkább kedves, keményen dolgozó és hűséges.

- Akkor Hugrabug? - tippeltem.

- Remélhetőleg igen - bólintott a srác, a mosoly még mindig ott pihent az arcán. De Jamesével ellentétben, ez nem az bárgyú, csínytevő mosoly volt, hanem inkább csak egy kedves mosoly. Ebből a srácból tutira Hugrabugos lesz.

- Hé Jus, bejössz? - hangzott fel a fiú háta mögül, a kupéból, ahonnan kijött.

- Aha - szólt vissza, majd intett egyet. - Asszem, jobb ha megyek. Remélem, még találkozunk.

- Biztosan - mosolyogtam rá és a fiú visszament a kupéjába.

- Kivel beszélgettél? - kérdezte Sophie, aki épp visszatért a vécéről.

- Egy sráccal - adtam meg a választ

- Na ne mondd - forgatta a szemét, de nem mondott többet, hanem bekopogott az ajtón. - Jöhetünk már?

- Ha félmeztelenül akarjátok látni Jamest, akkor igen! - hangzott a válasz.

- Mi tart ilyen sokáig? Mi fele ennyi idő alatt kész voltunk! - jegyeztem meg. - És még azt mondják, hogy a lányoknak sok idő kell, míg elkészülnek.

Ez hathatott, mert két másodperccel később kicsapódott az ajtó és egy talárba bújtatott James dugta ki a fejét rajta:

- Gyertek.

Azt hittem, a fiúk szétszedték a kupét amíg öltöztek, de legnagyobb meglepetésemre egészen rendben volt.

Mivel már nem volt sok hátra a leszállásig, így össszepakoltunk mindent, hogy kb rendet hagyjunk, majd kitódultunk a folyósora. Mások is így tettek, rendes kis dugó alakult ki. Egy pillanatra észrevettem Justust és integettem neki. A srác visszaintett, majd a tömeg elkavarta a látomezőmből.

Hirtelen egy rántást éreztem, majd megállt a vonat. A távolban fények látszódtak és az izgatottságom vagy az ezerszeresére nőtt.

A tömeg megindult és ki tudja, hogyan, de elértük az ajtókat. Végre kint, szippantottam egyet az esti levegőből és nekiálltam kitalálni, hogy mi merre. Anya azt mondta, hogy csónakokon fogunk menni és hogy a Kulcsok aktuális őre fog minket kísérni - aki jelenleg is Hagrid -de hogy ez hogy fog történni, azt nem magyarázta el.

Szerencsére a választ hamar megkaptam a kérdésemre.

- Elsőévesek, elsőévesek, ide hozzám! - hangzott a fejünk fölül és egy óriási alakot vettem észre a sötétben, kezében egy szintén hatalmas lámpással.

Sophieval, Marckal, Kimmel és Jamesszel arrafelé mentünk és nem kellett sok idő, hogy egy csapat elsőévesre bukkanjunk Előttük pedig ott állt egy hatalmas férfi, óriási szakállal és kedvesen mosolyogva. Minden bizonnyal ő volt Hagrid.

- Úgy tűnik, mindenki itt van - állapította meg a peront kémlelve, ami időközben teljesen kiürült. - Nos, akkor induljunk is!

Hagrid egyes sorba állított be minket és ki tudja, hogy hogyan, de elkeveredtem a barátaimtól, két ismeretlen közé. Majd elindultunk valamerre.

Egy hosszas séta után - ha ezt tudom, bakancsot veszek - végre elértük a Tó partját. De nagy csalódásomra a Roxfort még mindig nem látszott.

Hagrid végre bemutatkozott és elmondta azt, amit én már tudtam: hogy csónakban fogunk átkelni a Tavon. De nem nyavalyogtam, elvégre voltak itt mugli származású srácok is és ők mit sem tudtak minderről.

Miután ez is megvolt, beszálltunk a csónakokba. Én egy fekete hajú, kék szemű, a hozzánk betévedt prefektusra nagyon emlékeztető fiúval és vörös, százfelé göndörödő hajú, fölöttébb alacsony lánnyal kerültem egy csónakba, akit azonnal el is kereszteltem Vörös Törpének - persze csak magamban.

Ám a csónakban még volt egy hely és nagy örömömre azt az egy helyet mellettem egy ismerős alak foglalta el - Justus Bergyon.

Abban a pillanatban, hogy az utolsó gólya is beült a csónakokba, a csónakok megremegtek és elindultak a vizen.

Az utunk eleinte teljes csöndben telt. A fekete hajú fiúról sütött, hogy magának való alkat, a Vörös Törpe pedig a vizet bámulta, arcán egy különös kifejezéssel.

Mi se nagyon beszéltünk Justusszal, talán mert nem akartuk megzavarni ezt a csendes szemlélődést, vagy talán mert egyszerűen nem volt kedvünk hozzá.

Aztán a csónakok bekanyarodtak és felbukkant előttünk a Roxfort.

Sosem akartam fotós lenni, de legszívesebben megörökítettem volna a látványt. A Roxfort egyszerűen gyönyörű volt. Nem is, több volt mint gyönyörű: olyan volt, mint a csoki, ami szét olvad a nyelveden, mint a ropogó tűz, mint egy kecses kviddicsező, mint a tökéletes. Igen, a Roxfort kívül tökéletesen nézett ki.

És ha ilyen kívül, mi minden lehet belül!

Nem csak én voltam lenyűgözve a látványtól: Justus is nagyon meresztette a szemét és szemmel láthatóan a fekete hajú fiú sem talált szavakat. Egyedül a Vörös Törpe tűnt nyugodtnak, bár azért rajta is láttam, hogy nem hagyja hidegen a látvány.

A többi csónakban is hasonló volt a reakció: ámélkodó kiáltások, hangos "hűha" -k és hasonlók. Leginkább a mugli születésűek tűntek izgatottnak. Azt, hogy mugli születésűek voltak, onnan tudtam, hogy - mint ahogy azt James elmesélte - segítséget kértek Harryéktől a 9 és 3/4 vágányhoz jutásban.

Elmosolyodtam az izgatott látványukon: aranyosnak tűntek.

Ám a következő pillanatban a mosolyom egy riadt arckifejezéssé változott.

A mugli születésűek felálltak a csónakjukban és a csónak felborult. Négy köhögő, riadt kiáltás harsant a vízből.

A többi csónakból pánikoló, riadt kiáltások harsantak. Nálunk senki sem tett ilyet, de azért láttam az aggódást a két fiú arcán (leginkább persze Justusén, de a fekete hajú fiú arcán is valami ilyesmi volt észrevehető). A vörös hajú csaj viszont szemmel láthatóan nem igazán az eseményeket figyelte.

Hagrid odairányította a csónakját a kiborulthoz és egyesével nekiállt kirángatni a gyerekeket. Ebben sokat segített neki a tavi óriáspolip, aki a hatalmas karjaival felemelte őket és visszafordította a csónakjukat. Csakhogy oda nem ülhettek visza: hiszen tiszta víz volt!

Így nem maradt más megoldás, minthogy Hagrid elhelyezze a négy vacogó kölyköt különböző csónakokban. Hozzánk egy se jutott, ahhoz túl messze voltunk.

Végül aztán elindultunk és már azt hittem, hogy vége a mai napi kellemetlenségeknek.

Hát egy nagyot tévedtem.

Abban a pillanatban, hogy elindultunk, a vörös hajú lány megszólalt:

- Szerencsétlen sárvérűek!

Szemmel láthatóan folytatta volna a mondatot, de én előbb reagáltam.

- Ó, igen? Szerencsétlen sárvérűek? Tudod, ki a szerencsétlen! - köptem a szavakat, majd a következő pillanatban már talpon voltam, kezemben a pálcámmal. A csónak vészesen megingott.

- Mondjuk te - sziszegte a lány és a következő pillanatban már ő is talpon volt, a kezében a pálcájával. A zöld szemeiben mintha hullámok csaptak volna át, de ez rohadtul nem érdekelt. Nem az a lényeg, hogy a szeme mit mutat, hanem hogy mit tud. Ami valószínűleg kevés. Pont, mint az én tudásom.

De innen nem volt már meghátrálás: a büszkeségem nem engedte volna. Agyam egyik sarka azt skandálta: hagyd abba, vond vissza, látod, hogy nem úgy értette, be se fejezhette a mondatot. Ám kizártam az agyam ezen sarkát.

Ám mielőtt a Vörös Törpével egymásnak mehettünk volna, a fekete hajú fiú közbeszólt.

- Üljetek már le, idióták! Mindjárt felborul a csónakom miattatok és én nem akarok a vízben landolni!

A fiú hangneméből annyira sütött a felsőbbrendűség és az okostojásság, hogy egy pillanatra megakadtam. De csak egy pillanatra.

- Fogd be, okostóni! - szóltam vissza neki, de nem csak az én számból hangzott el ez a mondat.

A vörös hajú lánnyal egy pillanatra összenéztünk és nem tudtam nem elvigyorodni egy pillanatra. Ám a következő pillanatban visszatért a düh.

De miután így beoltottuk a fekete hajú fiút, aki szemmel láthatóan megsértődött - meg is érdemli, ne lenne annyira okoskodó - , nem igazán volt kedvünk tovább vitatkozni, így mindaketten visszaültünk a padokra, tudván, hogy a dolognak még nincs vége.

Justus se nagyon szólt hozzám, csak vetett rám egy megrovó pillantást. Mintha az én hibám lenne az egész!

Végül aztán sikerült elérnünk a partot egyéb incidensek nélkül és elindultunk felfelé a hosszú lépcsőn.

Fogalmam sincs, hogy mennyit mehettünk. Senki sem szólt egy szót se, csak lihegve kaptattunk. A Vörös Törpe és a fekete hajú okostojás előttem baktattak, Justus mellettem. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon érdemes lenne - e hátulról megátkozni a csajt, de ez egyrészt igazságtalannak tűnt volna, másrészt meg egy hasznos átkot nem tudtam.

Végül aztán elértük a lépcső tetejét és beléptünk a Roxfort épületébe és mindenki kíváncsian nézett körül. No, nem mintha olyan sok mindent lehetett volna látni - egy lépcső, termek, egy ajtó.

Hagrid az ajtó elé vezényelt minket, ahol már egy fiatal tanárnő várakozott.

- Köszönöm, Hagrid - mosolygott a vadőrre, aki egy intés kíséretében távozott.

- Üdvözlök mindenkit a Roxfort Boszorkány - és Varázslóképző iskolában! Én Laurel Sondra professzor vagyok, a Hugrabug házvezető tanára és az igazgatóhelyettes. Az elkövetlező néhány percben be fogunk titeket osztani a Roxfort négy házába: a Griffendélbe, a Hugrabugba, a Hollóhátba és a Mardekárba. Min a négy ház egyedi, különleges és a maga dicső múltjával rendelkezik. A házak tanulói egy asztalnál esznek, egy klubszobában tanulnak és egy helyen alszanak, illetve az egy évfolyamba járók együtt mennek az órákra. Illetve minden évben megrendezzük a házkupát, amit a legtöbb ponttal rendelkező ház nyer meg. A pontokat az órán való jó részvétellel és plusz feladatok teljsesítésével lehet szerezni, míg a kihágásokért pontlevonás jár. Mindenki megértette? - nézett ránk komoly arccal a tanárnő, majd elmosolyodott. - Nem kell megijedni, a Beosztási Ceremónia nem fájdalmas és mindenki megtalálja a neki való házat, ahol csodálatos hét évet tölt el.

Némán bólintottunk és Sondra professzor kettes sorba rendezett minket. Némi ügyeskedés után sikerült elkeverednem a csónakbeli társaimtól és visszajutnom James mellé.

- Hát te meg hol voltál? - szűrte a foga között a szavakat a fiú. - Égen - földön kerestünk.

- Hosszú sztori - válaszoltam suttogva, ugyanis Sondra professzor kinyitotta az ajtót. Már épp folytattam volna valamivel, de akkor beléptünk a Nagyterembe és tátva maradt a szám.

A Terem óriási volt. Elfért benne öt asztal, négy függőlegesen, egy rájuk merőlegesen (ez volt a tanároké). De a leglátványosabb a plafon volt - vagyis inkább annak a hiánya: ha felnéztem, akkor a csillagos, tiszta eget láttam.

- Ez tényleg az igazi ég? - kérdeztem Jamest suttogva. A fiú megrázta a fejét.

- Nem. Hermione azt mondta, hogy meg van bűvölve, hogy úgy nézzen ki.

Hermione Granger James nagynénje volt és mindenki szerint az egyik legokosabb boszorkány. Azok alapján, amiket hallottam róla, egyet kellett értenem mindenkivel.

Mindeközben odaértünk a tanári asztal elé és Sondra professzor egyes sorba rendezett minket, a tanári asztalnak háttal, a diákokkal szemben.

Őszintén szólva, úgy éreztem, mintha egy marhavásáron lennék - de nem mint vásárló, hanem mint marha. (Bizonyos emberek esetében - köhögJamesköhög - ez igaz is.) A diákok suttogva vizsgáltak minket, nyilván azt latolgatták, hogy ki hova fog kerülni. Egy kék hajú, idős diák odaintegetett Jamesnek és a Potter fiú visszaintegetett.

- Ez ki? - kérdeztem tőle suttogva.

- Teddy Lupin, apu kereszfia.

Aha. Rémlett valami metamorfmágiáról, vérfarkasokról, egy kisbabáról, keresztapaságról, a Főnix Rendjéről, meg a Hugrabugról, amiről egyszer Harry bá mesélt, de nem tudtam részleteket felidézni.

A suttogás hirtelen elcsendesedett és mindenki valahova elénk nézett. Követtem a pillantásokat és észrevettem a legkülönösebb süveget, amit eddigi életemben láttam.

Egy kis sámlin pihent, a maga rettentő szakadt valójában. Szemmel láthatóan többször is meg kellett varrni, amit nem igazán értettem. Miért nem dobták már ki és vettek egy új süveget?

A választ a következő pillanatban kaptam meg, amikor az egyik varrás felszakadt és a süveg beszélni - nem is, énekelni kezdett.

Talán nem vagyok szép - valljuk be: csúnya vagyok
Ki kéne dobni, mondják kicsik s nagyok.
De hé, ne kövess el nagy hibát,
Ki roxforti, mind értem kiált:
Hisz ha én nem leszek,
Ki határozza meg helyüket?
Igen, én vagyok a Teszlek Süveg
A fejed nekem áttetszőbb, mint az üveg.
Látom mit rejt a szív s az agy
Hát rajta, mutasd magad!
Négy nemes múltú házat rejt ez épület
De vajon hol van a te helyed?
Netalántán a Griffendélben,
Tűz - örvényben,
Vörös ragyogásban, aranyban,
hol a bátrak s vakmerők helye van?
Vagy Hollóhátba húz a szíved
Hol az elméd fényezheted,
Kék s bronz, szélörvény,
Itt más világot lelsz majd még.
Vagy Hugrabugot diktál tán az ész
Ha igen, a kedvesség példaképe kész.
Feketén sárgállik a föld,
Kemény munka hűséggel tölt.
De Mardekárba is keveredhetsz talán,
S étkezhetsz ezüst - zöld asztalán.
A ravaszság s a fortély ambíció, nagy erő,
Hatalmas vizeket megrengető.
Gyere hát gyorsan, s sorsod megnyílik előttem,
Hidd el, mellé még sosem lőttem.
Az utat, a sorsot én mutatom,
Döntésemmel vezetlek utadon.

A diákok tapsviharban törtek ki és én sem tudtam másképp. Hallottam már a Teszlek Süvegről, anya mesélt róla, de azt hittem, hogy viccelt. Ezek szerint nem.

Sondra professzor a Süveg mellé lépett és kicsavart egy hosszú papírtekercset.

- Allon, Blair!

Egy szőke hajú lány szaladt ki a sámlihoz és ült le rá. Egy percnél nem tarthatott tovább a dolog.

- HOLLÓHÁT!

- Anderint, Matthew!

- HUGRABUG!

- Aves, Rosemary Evelyn!

- GRIFFENDÉL!

- Bergyon, Justus!

Justus kilépett valahonnan a sorból és a székhez ment. A Süveg épp csak a haját érinthette, de már akkor elkiáltotta magát:

- HUGRABUG!

A szőke hajú felpattant a székről és a tapsoló asztalhoz ment. Az előbb beosztott hugrabugos gólya a vállába bokszolt, amiből arra következtettem, hogy jóba vannak.

A Ceremónia folytatódott, de nem igazán figyeltem oda. Csak arra figyeltem fel, amikor a Deller ikreket szólították:

- Deller, Marc!

- GRIFFENDÉL!

- Deller, Sophie!

- GRIFFENDÉL!

Megkönnyebülten mosolyodtam el és együtt tapsoltam a Griffendél asztallal.

Nemsokkal az ikrek után Kim is sorra került és nagy örömömre ő is a Griffendél - ház tagja lett.

Aztán:

- Potter, James Sirius!

A teremben egyszerre indult meg a suttogást. No, nem mintha meg lettem volna lepve. James Sirius Potter olyan a mágia világában, mint a muglik angol királynőjének az unokái - dédunokái?

James magabiztosan sétált ki a sámlihoz és vette fel a Süveget. Nem volt szükség sok időre, amíg:

- GRIFFENDÉL!

A Griffendél asztala hangos ujjongásban tört ki, hangosabbban, mint amiben eddig volt. Ám amikor Sondra professzor megköszörülte a torkát, mind elhallgattak.

- Rubon, Martina!

Az eddigi nyugodtságom egy pillanat alatt elpárolgott. Remegő lábakkal mentem oda a sámlihoz és rogytam le rá.

Éreztem, ahogy Sondra professzor a fejemre ereszti a Teszlek Süveget. Mintha a hangját is hallottam volna:

- Hát persze... Nyilvánvaló volt, hogy te is... Kezdem azt hinni, hogy nyugdíjba kéne mennem... Kettő a négyből.... Merlin szakállára.....

Alig hogy a fejemet érintette a Süveg pereme, máris elkiáltotta magát.

- GRIFFENDÉL!

Zúgó fejjel botorkáltam el a nagyban tapsoló Griffendél asztalához. A Süveg szavai a fejemben visszhangoztak, bár nem igazán voltam biztos abban, hogy tényleg kimondta őket vagy csak képzelődtem.

Még mindig az események hatása alatt rogytam le James és Kim közé. A Potter fiú épp az ikrekkel vitatkozott valamin, Kim csöndben figyelte őkez.

- Még mindig nem értem, hogy miért nem mondtad el nekünk, hogy Harry Potter fia vagy?! - mérgelődött Sophie.

- Mert nem akartam, hogy az apám neve és hírneve alapján ítéljetek meg. És azt se, hogy csak azért barátkozzatok velem, mert a híres Harry Potter fia vagyok.

- Jaj, ne légy idióta. Mégis ki a jó eget érdekli, hogy ki az apád?! Ha valaki tényleg csak az apád miatt akar veled barátkozni, akkor az egy igazi seggfej! - mondta Marc igazi meggyőződéssel.

Ebben a pillanatban a Mardekár asztala hangos tapsban tört ki és én automatikusan odakaptam a fejem. Az elsőéves, akit beosztottak, az nem volt más, mint a Vörös Törpe, akinek a nevéről sajnos lemaradtam.

- Nem tudod, hogy hogy hívják? - böktem oldalba Kimet.

- Linda Louisiana Sharin, ha jól értettem. Hallod, rekordidő alatt osztották be. Alig ért a fejéhez a Teszlek Süveg, máris elkiáltotta, hogy "Mardekár"!

Linda Louisiana Sharin. A Vörös Törpe. Akit hozzám hasonlóan rettentő gyorsan beosztottak. Ezt jó tudni.

Most már figyeltem a beosztásra, ugyanis kíváncsi voltam, hogy a csónakunk negyedik, legokostojásabb tagja hova kerül. No nem mintha nem lett volna egy meglehetősen nagy sejtésem.

Szerencsére - vagy nem - nem kellett sokat várnom, amíg elhangzott a fiú neve.

- Terkis, Raymond!

A fekete hajú fiú kisétált a Süveghez. Mielőtt leült volna, vetett egy pillantást valakire a Hollóhát asztalánál. Mint kiderült, ez a személy a prefektus volt, aki hozzánk is bejött.

Mondanám, hogy a fiú sokat ült a széken, hogy a Süveg nem tudott dönteni, de ez nem volt igaz. Pont az történt vele is, mint velem, a Linda nevezetű Vörös Törpével és Justusszal: épphogy hozzáért a Süveg a fejéhez, máris elkiáltotta magát:

- HOLLÓHÁT!

- Nem vagyok meglepve - motyogtam a (remélhetőleg) nem létező bajuszom alatt.

- Mi? - kérdezte a mellettem ülő Kim.

- Ja, semmi, csak ezzel a sráccal voltam egy csónakban. Igazi okostojás.

Kim bólintott.

- Tudom. Amikor helyet kerestünk, hozzá is betévedtünk, mire közölte, hogy a kupéjába csak azok jöhetnek, akiknek nagyobb az IQ-juk, mint az övé. Azaz senki.

- Idióta seggfej - mondtam erre, de azért magamban el kellett ismernem, hogy nem volt egy rossz oltás - vagy minek is nevezzem.

A Beosztási Ceremónia már nem tartott sokáig. Miután még egy Z -vel kezdődő vezetéknevű gyereket beosztottak a Hugrabugba, McGalagony igazgatónő emelkedett szólásra és elmondta az alapvető szabályokat, mint pl. hogy nem mehetünk a Tiltott Rengetegbe, hogy a folyósokón tilos a varázslás, hogy a tiltott tárgyak listája megtekinthető Friccsnél, bla-bla-bla.

Aztán végre jött a kedvenc részem: a kajálás! Az egész asztal megtelt finomságokkal, alig tudtam eldönteni, hogy mit egyek. Végül zöldborsó és egy szelet Wellington marhahús mellett döntöttem.

A kajálás után a prefektusok - a miénk Lucy Weasley, James unokatesója - elkísértek minket, elsőéveseket a klubszobákhoz és megmutatták az utat a szobáinkhoz.

Mi Sophieval természetesen a lány lakrészbe kerültünk ( a fiúk és a lányok külön laknak), az egy/egy számú szobába. Az első szám az évfolyamunkat jelöli, a második pedig az évfolyamon belüli griffendéles lányszobák sorszámát. Nálunk két szoba van, ugyanis nyolcan vagyunk griffendélbe került lányok. De mivel a maximum fő egy szobában öt, így el vagyunk osztva két szobára. (Ami szerintem tök jó.)

Abban a pillanatban, hogy beléptem a piros és arany díszítésű szobába és megláttam a baldachinos ágyakat, erőt vett rajtam a fáradság. Sophie is hozzám hasonlóan laposakat pislogott és a másik két szobatársunk - a nevüket nem mondták meg - is fölöttébb fáradtnak tűnt. Így gyorsan lezuhanyoztunk és bedőltünk az ágyainkba. Épp arra gondoltam, hogy mindig is egy baldachinos ágyat akartam, amikor elaludtam.

ⓇⓇⓇⓇ

Pislogtam egy párat, hogy visszajussak a valóságba. Martina beszámolója visszaemlékeztetett az én első napomra és a Beosztási Ceremóniára.

Ami azonban még inkább meglepett, az az a tény volt, hogy a Roxfortiak a történetük legeslegelején nem igazán bírták elviselni egymást. Ráadásul kezdtem azt érezni, hogy a történetük nem olyan magasztos és hősies, mint ahogy azt hittem.

Ebben a pillanatban Ronnie hangját hallottam meg:

- Rave! Rave! Merre vagy?

- Ó, a francba - motyogtam és a karórámra pillantottam, ami 17:43 - at mutatott. Legutóbb akkor néztem meg, amikor találkozni indultam Ronnieval és akkor 16:26 - ot mutatott. Maximum egy huszonöt percig voltunk jól el, aztán jöttek Alfikóék és a menekülés. Szóval legalább egy órája már itt vagyok. Ami nem meglepő, ha belegondolok, hogy először rendbe tettem a termet, aztán nekiálltam olvasni, de menet közben egyszer még le is vettem a táskámat meg a taláromat és hogy le tudjam tenni, ahhoz meg kellett tisztítanom egy fotelt.

Villámgyorsan nekiálltam felkapkodni magamra a cuccaimat. Amikor kész voltam, a könyvre nézten, majd egy pillanatnyi gondolkodás után betettem a táskámba. Nem volt olyan opció, amiben itt hagytam volna a leletemet, hiszen ki tudja, mikor jövök vissza. Szóval jobb, ha nem kockáztatok.

Gyorsan ellenőriztem, hogy nem hagyok - e itt semmit, majd eloltottam a tüzet, behúztam a függyönyöket és kinyitottam, majd kiléptem az ajtón.

Alig zártam be az ajtót a hátam mögött, amikor a folyóso végén felbukkant Ronnie, maga mellett Greg Germannel, a Griffendél másik terelőjével, az osztálytársammal és az egyik legjobb barátommal - akire nem mellesleg gyakran öcsémként tekintek.

- Rave! - kiáltott fel Ronnie megkönnyebülten és odaszaladt hozzám, hogy megöleljen. - Hol voltál?

- Jobbnak láttam, ha szétválunk és elbújtam - feleltem, ami igaz is volt. Csak azt nem tettem hozzá, hogy egy a Roxfortiak által alapított, mára elfelejtett közös klubszobában, ahol ráakadtam egy titkos könyvre és aminek bejárata itt van a hátam mögött. - És ezek szerint az ötletem bevált.

Kibontakoztam az ölelésből és megindultam Greg felé. - Hát te meg?

- Összefutottam Ronnieval a klubszobánk előtt és amikor megtudtam, hogy üldöznek Alfikóék, beengedtem. Ott ültünk egy darabig, de amikor vagy fél óra múlva se jelentél meg, nekiálltunk megkeresni. Először a többi klubszobában néztünk körbe, de nem voltál egyikbe sem, ezért Ronnieval visszajöttünk ide, amíg a többiek - Thea, Angely, Basil, Carl és Marty - a kastély többi részét kutatták át. Úgy egyeztünk meg, hogy a Griffendél klubszobája előtt találkozunk, ha megvagy. Már szóltam nekik - magyarázta és megrázta az orrom előtt a TávCsövet, egy kis hengert, aminek a párjai a többieknél voltak és amit akkor tudsz használni, ha házon per Roxforton belül akarsz gyorsan kommunikálni valakivel.

- Akkor menjünk is vissza a klubszobához - javasoltam és mind a hárman arrafelé vettük az irányt.

A Kövér Dáma előtt ott állt a mi kis társaságunk. Még Bronte és David is kidugták az orrukat a klubszobából, pedig ők nem is segítettek.

- Hála a jó égnek, hogy jól vagy! - ölelt át Thea, akit alacsony méretre miatt néha Manócskának neveztünk.

- Hát hálát azért nem adnék érte - jegyezte meg Basil. - Már megint bajba keveredett és fogadok, hogy mindjárt közli, hogy egy újabb kaland következik.

Ó, ha ti azt tudnátok!