Baklövés

A napok csak teltek én pedig otthon ültem, és magamba fordulva néztem ki a fejemből.

Az első két napom többnyire sírással telt, és a történeken bánkódtam.
Utána viszont, mintha elfogytak volna a könnyeim, nem voltam képes többet sírni. Ennek helyére jött a mély szomorúság és magány érzése, ami talán rosszabb volt, mintha egész nap bőgtem volna. Nem volt semmihez sem kedvem, eluralkodott rajtam egyfajta mély üresség, amit semmihez se tudtam volna viszonyítani.

Anya megengedte hogy ne kelljen mennem hétfőn suliba, hisz nem bírtam volna látni Mark arcát, és egy egész napot eltölteni a suliban. Így felhívta az orvosom, és betegségre utalva megkérte, hogy írjon nekem kikérőt két napra. Az orvos szerencsére jófej volt és hitt anyának, még ha hazudott is arról hogy csúnyán megfáztam. Hisz végülis beteg voltam én, csak inkább lelkileg.
Éreztem ahogy eluralkodik rajtam a depresszió, ami már betegségnek számít, nem?

De végül a két napból egész hét lett. Nem voltam hajlandó elmenni suliba, anya pedig annyira megsajnált, hogy meg is engedte nekem.
Szóval napokig nem beszéltem senkivel anyán és Camyn kívül, aki minden egyes délután átjött, hogy készségesen megmutassa mit vettek ma suliba, hogy másnap bepótolhassam. Még az újonnan tanult koreográfiákat is felvette nekem videóra, hogy meg tudjam őket tanulni. De jelen állásban még táncolni se volt kedvem. Ez volt a legborzasztóbb az egészben.

A telefonomat is elrejtettem, nem voltam hajlandó belenézni, mert féltem, hogy az ott kapott üzenetek teljesen felkavarnának. Erre semmi szükségem nem volt. Ezt Camy is tudta, ugyanis minden témát került, ami Markhoz és a fiúkhoz kapcsolódott. Tehát nem tudtam, hogy mennyit tudnak a többiek a történtekről, vagy hogy Mark hogy van. Összeölelkezve járkálnak-e a folyosón Oliviaval, most hogy kiváltam a képből? Nem tudtam semmiről, és ez így volt rendjén.

Szóval az volt a napjaim fénypontja, mikor Camy átjött hozzánk és elvonta a figyelmemet a kusza gondolataimról.

Épp szombat volt, mikor Camy ismét nálunk volt. A szobámban loptuk a napot és egy hülye kártyajátékkal játszottunk, mikor anya benyitott.

-Elintéztem, keddig nem kell menned, de ennyi volt. Nincs több nap haladék!-közölte anyai szigorúan, majd már ki is ment.

-Még nem jössz suliba?-kérdezte meglepetten Camy, a hangjában mintha érezni lehetett volna egy kis neheztelést.

-Igen, mondtam anyának, hogy kérjen a dokitól még igazolást. Eléggé kiborult rám, de végül megengedte. Ezért nézett az előbb olyan morcosan.-mosolyodtam el-Te jössz.-szoltam rá, mivel nem rakott lapot.

-Nem lóghatsz el még egy fél hetet!-dobta le a lapokat elém Camy.

-Úgy beszélsz mint az anyám.-nevettem fel rajta.

-De ha egyszer igaza van! Mégis meddig akarsz búskomoran itthon üldögélni? Megértem, hogy fáj ami történt, de nem bújhatsz el örökre előre. Engem is megcsalt Will, mégis mentem utána suliba. - háborodott fel, ami nem kicsit meglepett.

-Te aztán könnyen beszélsz.-szúrtam oda undokul-Te nem egy osztályba jársz Willel, és nem közös a baráti társaságotok!-közöltem mérgesen-Nekem még ő a táncpartnerem is! Oda kell mennem hozzá közel, és hozzá kell érnem.

-Tudom, de mégis meddig akarsz itthon lenni? Amíg le nem érettségizik? Vicy nem  csinálhatod ezt tovább, te nem ilyen vagy. Pont te vagy az aki mindennel bátran szembeszáll. Hova lett ez belőled? Mark megcsalt. Ő baja! Mutasd meg neki, hogy bánhatja, hogy ezt tette veled, mert egy jó csaj vagy. Ezzel csak azt mutatod mennyire megalázott.

-De ez is történt...-suttogtam.

-De ne tégy úgy mintha igaz lenne! Mutasd meg, hogy nem érdekel, hogy ez téged egy kicsit sem zavar, hogy ettől az élet megy tovább. Nélküle is.

-De ez nem olyan egyszerű.-motyogtam.

-Tudom, de itt nem csak róla van szó, hanem a suliról is. Igy is levagy maradva a koreokkal, ez a suli nem csak a lecke másolásról szól. Itt gyakorlati órák is vannak, amiket követni kell. Ha most visszajössz suliba senki se fog veled külön foglalkozni, hogy megtanuld azokat amiknél hiányoztál. Megyünk tovább és teljesen lefogsz maradni, ami ciki lesz.-ismerte be, és igaza volt. De még mennyire.-Szedd össze magad. Holnap tanuld meg a koreokat, ha kell átjövök segíteni, de gyere hétfőn suliba. Ígérem el se mozdulok majd mellőled, és egy percre se hagylak magadra. Ha meg Mark próbálkozna elhajtom.-hadarta el, mire nagyot sóhajtottam.

-Rendben.-feleltem beleegyezve abba, hogy hétfőn mégis suliba menjek.

Semmi kedvem nem volt hozzá, és amikor csak rá gondoltam görcsbe állt a hasam, de muszáj volt. Igaza volt Camynek, nem maradhattam itthon örökre. Hogy is gondoltam ezt! Annyira nyápic vagyok. Én sose voltam ilyen. Teljesen megváltoztam. Megváltoztam miatta! Ez pedig így nem volt rendjén. A régi Vicy sose hagyta volna ezt. Hogy egy fiú után sírjak napokig. Ez annyira megalázó, és béna lépés volt a részemről.
Nincs mese, lúzer vagyok. Pedig én nem akarok az lenni. Nem akarok olyan lány lenni, aki egy pasi után sír naphosszat. Bár ezt csináltam, ez nem mehetett így tovább! Nem lehetek ilyen gyenge. Annyira nem ilyen vagyok. Nem is kéne érdekelnie az egésznek. Hisz hogy mondta Camy? "Megcsalt. Ő baja." és teljesen mértékben igaza van. Nem lógathatom tovább az orromat. Jesszusom, komolyam ez miatt estem ilyen mélyre?! Nem éri meg, hogy miatta legyek ilyen életunt. Ettől a világ megy tovább, én pedig élvezni akarom. Suliba akarok járni és azt csinálni amit szeretek. Még ezt is majdnem elvette Mark tőlem... A táncolást.

Gyorsan a szobámba trappoltam és elővettem a telefonomat. Ahogy megnyitottam, egyből felvillant egy csomó üzenet többek között Marktól, de elolvasás nélkül mindet kitöröltem minden egyébbel együtt, ami rá emlékeztetett. A közös képeinket se tartottam meg, rájuk se nézve kitöröltem mindet.

Ezután elhaladtam a tükör előtt és ledöbbentem. Mégis hogy nézek ki! A bőröm sápadt volt, a hajam kócos és zsíros, az arcom be volt esve, a szemem alatt  hatalmas táskák voltak, emellett pedig, ahogy jobban elnéztem magam úgy tűnt mintha ebben az egy hétben fogytam is volna egy két kilót. Láthatóan soványabb voltam.

Mégis hogy juthattam el idáig?

Még a hideg is kirázott mennyire kísértetiesen festettem, így a szekrénybe nyúlva kihúztam egy pulcsit, mikor megpillantottam a ruháimat, és elfintorodtam. Túl színesek voltak. Egyszerűen nem volt semmi harmónia a ruháim között, össze vissza több színű darab is lógott a szekrényben, ugyanis mióta itt laktam a szokásos fekete ruhák mellett beújítottam pár más színű, vidámabb darabokat is. Ez pedig elrontotta a kedvem. Hirtelen felindulásból a vidám színek után kaptam, és mindet kihajítottam a szobám padlójára. Nem volt rájuk szükségem. Többé nem.
Addig addig rendezgettem, míg már csak sötét darabok maradtak a gardróbban, ami megkönnyítette a lelkemet.
A régi Vicy feketéket hordott, én pedig vissza szerettem volna őt kapni.

Így napok múltán végre nyugodtan aludtam.

Másnap korán reggel felkeltem, és el végezve a maradék pótolni valót, végül kimentem a próbaterembe és addig kisem mozdultam onnan, míg meg nem tanultam az összes lépést Camy videói alapján. Jó érzés volt ismét táncolni. Felszabadított.

-Hát te fel vagy? Azt hittem még alszol.-találkoztunk össze anyával az étkezőben, miután végeztem a próbateremben.-Táncolni voltál?-lepődött meg, mikor észrevette az öltőzékem és az izzadt arcomat.

-Igen, megtanultam az e-heti lemaradásaimat.-dicsekedtem.

-Ügyes vagy. Látom jobban vagy.-mosolyodott el.

-Igen-igen, és úgy döntöttem mégis megyek holnap suliba.

-Elmész?! Ott könyörögtél, hogy még itthon maradhass.-értetlenkedett.

-Igen, de beláttam hogy nincs értelme itthon maradni.-mondtam, majd elindultam fel a lépcsőn, de megtorpantam. Visszafordulva anya még mindig engem méregetve ugyanott állt.-Ja, és anya! Kiszedtem pár ruhát amire már nincs szükségem. Gondoltam elvihetnéd valami otthonba vagy olyan helyre, ahol esetleg szükség lehet rá, talán szegényeknek.-vetettem fel.

-Öhm...persze, majd utána nézek.

-Ha nem akarsz vele vesződni akkor csak dobd ki, a lényeg hogy nekem nincs rá szükségem.-közöltem, ismét felindulva.

-Milyen ruhákról van szó?-ráncolta össze a szemöldökét, és fel jött velem a szobámba. Én csak válaszul a hatalmas kukás zsákba helyezett gönceimre mutattam a szoba sarkában, mire anyának elkerekedett a szeme.-Vicy! De hiszen ez a ruháid fele.-sipákolta, majd a zacskóba nyúlt és kiemelt egy sárga felsőt.-De hiszen ezt alig egy hónapja vettük. Imádod ezt a felsőt!

-Hát már nem. Ne nézegesd őket! Nem kellenek és kész.

-Nem dobhatjuk ki így a pénzt az ablakon!-háborodott fel, mire csak vállát vontam.

-Akkor tarts meg, de rajtam többet nem látod ezeket.-mondtam, mire anya dühödten a szekrényemhez trappolt és kitárta. Meglepődve vette észre, hogy csak fekete ruhák maradtak benne.

-Vicy...-kezdte nagyot sóhajtva, de én belé fojtottam a szót.

-Baklövés volt megváltozni, anya. Ez vagyok én.

----------
Helló helló!

❤️Köszönöm a 36.7k-t!❤️
Folytatást?

Ui. : Amúgy legyetek rám büszke!😇 Folyton hozom az új részeket.😂😁