Törésvonal

Kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem fel. Még az a csepp kis részegség is kiment belőlem. A fejemet és a gondolataimat teljesen más részegítette meg.

Felérve a folyosóra kapkodva kerestem Őket. Összevissza forgattam a fejem, hátha meglátom valamelyiket.
Egy kis időbe telt, mire végre kiszúrtam a velem szemben a folyosó legvégén álló lányt. A lábam egyből megindult felé, mire Olivia  fogta magát és bement egy másik helyiségbe.
Lábaimat gyorsabb tempóra kapcsoltam, de így se sokkal jobban tudtam kikerülgetni a részeg idegeneket, akik mindenhol ott voltak. Elállva az utamat.

Így hát elég lassan értem el oda, ahol legutóbb láttam Oliviat. De habozás nélkül léptám át a küszöböt, ahová bement. Egy normális méretű helyiség volt, egy dolgozószoba lehetett, ahonnan egy fal választott el a szemem elől egy újabb kisebb részt a szobából. Valószínűleg egy kisebb raktár vagy ilyesmi lehetett. Arra gondoltam, biztos ott tárolják a különböző dokumentumokat. Ezen méláztam, mikor megpillantottam a csillogó ruhában álló gyönyörű lányt, mire egyből megtorpantam a küszöbnél és egyszerűen lefagytam. A szemem érzékelte a látottakat, de olyan volt az egész, mintha az agyam viszont nem lenne képes mindezt befogadni. Vagy legalábbis nagyon nehezen feldolgozni.

Olivia ott állt a fal sarkánál és egy fiúba kapaszkodva csókolózott, aki kísértetiesen hasonlított valakire, akit nagyon nem akartam ott látni. A fiú bár a fal takarásában állt, a lány arcába logó kósza barna tincseit ezer közül felismertem volna.
Amint beléptem a szobába Olivia egyből eltolta magától a fiút, és ártatlanul nézett rám.

-Jaj.-lehelte, mikor észre vett engem.

-Olivia, mi a...-szólalt meg Mark felháborodva, de elakadt a szava, mikor kibujt a fal mögül és észre vett engem. A fiúnak elkerekedett a szeme, és egyből elsápadt, ahogy a rám nézett-Vicy...-lehelte kétségbeesetten, miközben én csak ott álltam, mint egy idióta és csak néztem. Néztem a fiút aki annyira boldoggá tett, most pedig egyszerűen megcsalt, azzal a lánnyal, akiről szentül állította, hogy már végzet. Egyszerűen leblokkoltam. Nem bírtam semmit sem csinálni, csak nézni. Az agyam kisült. Akkor tértem magamhoz, mikor a fiú elindult felém, és a karomért nyúlt.
Undorral az arcomon léptem el előle.

-Ne merészelj hozzám érni!-szolaltam meg kimérten, viszont a hangom nem volt több egy suttogásnál. Nem bírtam nagyobb hangot kiadni magamból, mert azt hittem menten összeesek.

-Vicy! Kérlek Vic, hallgass meg! Ez...-könyörgött a fiú az arcán, olyan kétségbeeséssel, hogy majdnem megsajnáltam. De nem érdemelte meg.

Figyelmeztetően felemelve a karomat kényszerítettem, hogy hagyja abba.

-Vége.-nyögtem ki elszoruló torokkal, majd hátat fordulva neki elakartam menni innen. Minél előbb. Nem akartam, hogy lássa a szememből kicsorduló könnyeket.

-Nem mondhatod ezt.-szolt utánam elgyötrötten-Nem mondhatod ezt.-ismételte meg, mintha nem hinne a fülének.-Csak hadd magyarázzam meg!-könyörgött, mire a könnyáztatta arcommal ismét felé fordultam.

-Hagyj békén.-közöltem vele az összes erőmet összeszedve, majd kirohantam a helyiségből. Még épp csak hallottam, ahogy Mark még egyszer utánam kiabált, de a fülemben doboló vér hatására szinte nem is hallottam. Plusz nem is érdekelt.
A záporozó könnyeimtől alig látva botorkáltam visszafelé a folyosón, majd az első bezárt ajtót kinyitva bementem egy szobába. Azt se tudtam hol vagyok, csak halványan azt érzékeltem, higy nincs bent senki. Magamra zártam az ajtó zárját és egyszerűen lerogytam a földre. A lábam nem volt képes tovább magával vinni. Eddig bírtam tovább. Feltört belőlem a keservesebbnél is keservesebb zokogás, miközben újra és újra lejátszódott bennem az a csók jelenet.
-Istenem!-suttogtam magam elé zokogva, és összegörnyedve temettem arcomat a kezeim közé-Istenem...-suttogtam elhalóan. Hogy lehettem ennyire idióta? Hogy nem vettem észre? Hogy hihettem Mark csaló szavainak? Hogy lehettem ennyire naiv? Megcsalt! Képes volt a szemembe hazudni, és ezt tenni velem. Az egész csak egy színjáték volt. A becsületes, udvarias, kedves fiú, akit ismertem csak egy álca volt. Átvert engem. Elérte, hogy szerel...hogy szerelmes legyek belé! Én idióta. Hallgattam Camyre, hogy a szerelem jó, hogy a szerelem szép. Na lám mi lett a vége!
A mellkasom szorított és alig kaptam levegőt, a szívem...a szívem pedig fájt. Fizikai fájdalmat okozott minden egyes gondolatom, ami a fiú felé kalandozott. Üvöltenem kellett, miközben majd megfulladtam saját sós könnyeimben.
A sminkem pedig csípte a szememet, így hogy megszüntessem a kellemetlen érzést a ruhámba töröltem a fekete smink felét.

-Vicy?-szólalt meg hirtelen egy hang, mire annyira megijedtem hogy még a sírást is abba hagytam. Hunyorogva fordítottam a fejem a hang irányába, mire felfedeztem hogy egy könyvtárban vagyok. Innen pedig szintén nyílt egy ajtó egy másik helyiségbe, ahonnan Seb lépett elő. Most először láttam a fiú arcán bármiféle más érzelmet a komorságon kívül. Zavart volt, és mintha kicsit aggódva tekintett volna felém.-Megsérültél vagy...?

-Hagyj békén kérlek.-kezdtem el törölgetni a szememet, miközben szaggatottan tudtam csak venni a levegőt.
Borzalmasan festhettem, ami tükröződött a fiú tekintetében is, de jelen pillanatban teljesen hidegen hagyott. Csak magam akartam lenni, és kiereszteni magamból a fájdalmat, mert úgy éreztem mentén felemészt.
A fiú bizonytalanul bámult, majd elindult felém az ajtóhoz.

-Ne hívjak ide valakit? Valamelyik barátod, vagy megkereshetem Markot?

-Ne!-vágtam rá keservesen a fiú nevét hallva.-Nem akarom látni.-kezdtek el újra hullani a könnyeim. Olyan volt mintha valaki megnyitottam volna a csapot, amit nem lehetett elzárni.

A fiú értette a célzást és a kilincsre téve a kezét távozni akart, de végül habozva visszafordult, és ismét megállt velem szemben.

-Nem maradhatsz így itt. Szólok az egyik barátodnak, hogy vigyen haza.-jelentette ki ellentmondás nem tűrően.

-Nem akarok gyalogolni! Itt akarok maradni.-hisztiztem.
Vajon Mark itt is csókolózott Oliviaval? Vagy talán rosszabb dolgokat is...

-Gyalog jöttetek?

-Igen.-szoltam halkan, miközben még jobban összehúztam magam.
Olivia mivel jobb, mint én? Csak mert gyönyörű...

Seb gondolkozva meredt a lányra, majd egy nagyot sóhajtva körül nézett a szobában.

-Kelj fel!-utasított engem, de én csak bambán néztem rá. Nem is nagyon figyeltem rá. Az járt a fejemben, hogy Mark az ajándékozáskor ezt suttogta a lány fülébe? Hogy titokban találkozzanak itt fent. Ahol senki se látja őket. Ahol én nem látom!-Ahj...gyere!-sóhajtott fel, majd a honaljam alá nyúlva felemelt, és próbált lábra állítani, de azok nem tudtak megtartani. Folyton kibicsaklott alólam. Végül Seb egy fotelbe ültetett le. Leemelt egy baseball sapkát egy fogasról, és a fejemre húzta, úgy, hogy eltakarja a fél arcomat.-Nem tudom mi bajod van, de próbáld meg össze szedni magad. Ki kell jutnunk a házból.

-Hova?

-Haza.-felelte Seb, majd felhúzva a fotelból átkarolta a derekamat, és úgy támogatva, elindult velem az ajtó felé. Szipogva koncentráltam, hogy a fiú szavát követve figyeljek oda a lábaimra. Viszont a küszöbbe így is belebotlott a lábam, és el is estem volna, ha Seb nem tart meg. Ezek után félve az eleséstől, belekapaszkodtam a fiúba és az oldalának döntöttem a fejemet, miközben lefelé néztem.
Lassan haladva el is jutottunk a lépcsőig, ami olyan meredek volt, hogy beleszédültem. Seb meg se próbált így  elindulni velem. A lábamhoz nyúlva felkapott, és menyasszony pózban lecipelt. Ezek után Seb már nem próbálkozott, hogy le tegyen és a saját lábamon menjünk tovább. Gyorsan végig sietett velem a tánctéren és kivitt az udvarba. Ahogy megcsapott a hideg éjszakai levegő egyből megborzongtam, és fázni kezdtem ahogy a vizes arcomat fújta a szél.
-Basszus a kabátok.-kezdett el mérgelődni, és gyorsabbra vette a tempót, miközben a hátsó zsebében turkált, hogy elővegye a kulcsát. Egy fekete Audi előtt álltunk meg, ami kattanva egyet kinyílt. Seb gyorsan kinyitotta az ajtót és beültetett a kocsiba. Magamat összehúzva dörzsölgettem a kezeimet a hideg ellen.
-Mindjárt jövök, te maradj itt!-utasított, majd rám csapva az ajtót elfutott. A kocsiban egy fokkal jobb idő volt, de ezt sem lehetett kellemesnek mondani. Inkább az ragadta meg a figyelmemet, hogy áradt az autóban egyfajta citrusos illat, amit a fiú is hordozott magán. Pár perc múlva ismét megjelent, és beült mellém a kocsiba.
-Tessék, vedd fel!-dobott oda nekem egy hatalmas fekete szövet kabátot.

-Ez nem az enyém.-feleltem, de azért elkezdtem belebújni az anyagba.

-Nem jöttem rá melyik a tiéd, úgyhogy bekell érned az enyémmel.-morogta a fiú, miközben bedugta a kulcsot és izzítást adott a kocsira.

-Így viszont te fogsz megfázni.-szipogtam továbbra is, elkezdve levetni a kabátját, bár a könnyeim már nem folytak, de ettől ugyanúgy egy mosott szarnak éreztem magam.

-Ne vedd le! Neked jobban kell.-pillantott oldalra Seb rám. Úgy tűnt mintha sajnálna. De ez gyorsan eltűnt a szeméből és ismét előre fordult.-Amúgy mindjárt meleg lesz a fűtéstől.-indult el az autóval.

Az út további része csendben telt. Én halkan kinézve az ablakon szipogtam, míg Seb meg nem unta, és előszedve egy zsebkendőt a kezembe nem nyomta.

Észre se vettem hogy az ismerős utcában járunk. Már csak arra lettem figyelmes, hogy Seb megállította a kocsit a házunk előtt. Egyből kiszállt a kocsiból, így hát én is követtem a példáját. Mire becsuktam magam mögött az ajtót a fiú már ott állt mellettem és készségesen a kezét nyújtotta.

-Nem kel.-utasítottam el a segítségét, és egyedül indultam meg a veranda felé. Kissé bizonytalanok voltak a lépéseim, amit Seb is érzékelt, így szorosan mögöttem haladva figyelt engem. Az ajtó elé lépve álltam meg hogy szembe forduljak a fiúval. Köszönetet akartam mondani, de valami teljesen más jött ki a számon.-Miért vagy velem most ilyen kedves?-kérdeztem, amivel látszólag megleptem a fiút.-Hisz gyűlölsz.

-Nem gyűlöllek.

-De kedvelni sem kedvelsz. Már az első perctől fogva.-nevettem fel keserűen.

-Mindenkivel ilyen vagyok.-vont vállat.

-Ez nem igaz, és nem válaszoltál a kérdésemre.-emlékeztetettem.

-Mert...mert annyira gyámoltalan voltál. Segítségre volt szükséged.-felelte őszintén, mire ha nem lettem volna ilyen szarul elmosolyodtam volna.

-Köszönök mindent Seb!-adtam vissza a kabátját, mire a fiú bólintott és indulni készült, de én még utána szóltam.-Seb!-kiáltottam, mire kíváncsian fordult vissza hozzám-Ne szólj semmit erről neki.-mondtam halkan, és ügyeltem, hogy ne mondjam ki a fiú nevét. Láttam Seben, hogy érti a célzást, így megfordult és beülve a kocsijába elhajtott.

Én pedig becsoszogtam a házba és keserűen vettem észre mennyire magányos vagyok és hogy ilyen pillanatokban milyen szar ha az ember szívét összetörték. Legszívesebben Seb után mentem volna. Még az ő társasága is jobb lett volna, mint a fájdalmas gondolatok a fejemben.

-------
Huh micsoda rész!

Mi a véleményetek Mark tettéről és Sebről?