- Nem! - léptem hátra. - Ha megtudja, hogy Sofit elvitte a másik kartell, nem hogy segíteni nem fog, talán még örülni is!

- Linda, nézd! Sofit akkor fogod visszakapni, ha ők megkapják, amit akarnak. Azt viszont csak Ádám tudja nekik megadni.

- Mert mi az? Pénz? - kérdeztem indulatosan. - Az nekem is van!

- Az nem lesz elég. - csóválta a fejét. Láttam a szemében a komolyságot, és az aggódást is. Többről tudd mint én,  muszáj voltam hinni neki.

- Nekem végem! - fogtam a fejem. - Jól van. - nyeltem egyet. - Akkor irány az apja. - bólintottam elmerengve, hogy ennek vajon mi lesz a vége.

Szerencsére odáig Szabri vezetett -végre meglett a jogsija-  én képtelen lettem volna rá ebben az állapotban. Egész úton csak érte imádkoztam, és azért, hogy megtudjam győzni Ádámot segítsen nekem.

Késő éjjel érkeztünk meg a villához, ahol majd egy éve jártam, és valaha az otthonomnak tekintettem.

- Szerinted fenn van még? - csuktam be a kocsija ajtaját.

- Ég a villany. - mutatott fel.

- Istenem, segíts! - suttogtam halkan, majd remegő gyomorral, és lábakkal indultam fel a lépcsőn. Kezem a kilincsre helyeztem, vettem egy mély levegőt, majd benyitottam, és egyenesen az irodája felé mentem.

Mikor megpillantottam úgy érzetem elszorul a torkom. Teljesen megváltozott. Izmosabb lett, borostát növesztett, ráadásul a haját is másképp viseli, de ami számomra a legszembetűnőbb volt az a tekintete. Már nem ugyan az.

- Mit keresel itt? - állt fel. - Minek hoztad ide? - nézett húgára indulatosan, miközben rám mutatott.

- Nyugodj már le! - szólt rá.

- Azért jöttem, hogy a segítséged kérjem! - szedtem össze bátorságom, és oda léptem hozzá, mire kinevetett.

Rápillantott Szabrira, a fejével biccentett neki menjen ki. Csak az ajtó becsukódása után nézett le rám ismét. A pulzusom is egyre csak emelkedett.

- És miben kéred a segítségem? Pontosabban... - emelte fel mutató újat, majd hátat fordított nekem, az íróasztalhoz lépett, ismét szembe fordult velem, megtámasztotta rajta magát és így szólt. - Minek is segítsek neked? - nézett végig rajtam megvetően. Éreztem, ahogy könnyeim utat próbálnak törni, de nem hagytam.

- Mert fontos!

- Azt gondolom, ha elmerészkedtél idáig. - fonta össze maga előtt karjait szórakozottan. Élvezte a helyzetet, miszerint ki vagyok szolgáltatva.

- Sofit elrabolták! - mondtam ki idegesen.

- Ki az a... a kislány? - esett le neki, mire csak bólogattam.

- Szabri szerint a másik kartell volt, mert megszegted az egyességet. - hadartam.

- Ja, igen. - vakargatta meg állat amolyan" basszus ezt elszúrtam" stílusban, persze a legnagyobb cinizmussal. Csak bámult rám, mire teljesen felment bennem a pumpa.

- Még csak hat hetes! És a te szarságaid miatt vitték el! - kiabáltam.

- Elkezdtem kicsit veszélyesebben játszani, ha már úgy sincs mit vesztenem a saját életemen kívül. - vont vállat. - Elvégre... rád már nem kell vigyáznom. Vagy mondjam úgy hogy rátok? Látod, most isteni szerencse hogy tényleg nem az enyém. Nem tudom, ha valaki elrabolná mit tennék.. - mélázott kegyetlen és megvető tekintettel. - A világot fel tudnám égetni - bólogatott elmerengve, de egyszer csak felkapta a tekintetét, majd mosolyogva így szól - Egy gonddal kevesebb.

- Ide figyelj, maffia! - léptem még közelebb hozzá, szinte pár centire. - A te kis játékod miatt egy ártatlan csecsemő élete forog kockán. - mutattam rá fenyegetően. - Hozd vissza a lányom!

- És ha nem?

- Mint anya könyörgöm neked. - léptem egyet vissza - És jelenleg a te kezedben van az élete. - arca mintha kicsit megenyhült volna.

Félre nézett, majd idegesen fújtatott.  Ellökte magát az asztaltól, mögé sétált és kinyitotta a titkos ajtót, ami egy fal, ahol pénz és egyéb értékek vannak.

- Adj egy táskát a szekrényből! - mutatott az irányba hátra sem fordulva, én pedig tettem amit kért és oda nyújtottam neki, aki kikapta a kezemből és random telepakolta pénzzel, amik szépen be voltak kötegelve.

Mikor megtelt a zsák, behúzta a cipzárt, vissza zárta az ajtót, és az asztalon pihent fegyverét hátra dugta a nadrágjához.

- Nem mentek sehova, míg vissza nem jövök! - állt meg előttem, komolyan a szemembe nézve, de nem bírtam a tekintetét állni, csak a földet pásztázva bólintottam, ahova egy könnycsepp eset. Eztán egy szó nélkül kisétált, és már csak azt hallottam, ahogy lenn beindul egy autó, és elhajt.

Ádám

Egyáltalán nem akartam neki segíteni, de igaza volt. Az a kislány nem tehet semmiről, pláne nem az én hülyeségeim miatt, így hát győzött az önismeret, bármennyire is utálom.
Pontosan tudtam, kinél lehet, és azt is hogy miért cserébe "válthatom" ki a babát, akit amúgy Sofinak hívnak. Elmosolyodtam magamban vezetés közben, hogy milyen szép nevet kapott, aztán én idióta megint elkezdtem fantáziálgatni, hogy talán  mégis az én lányom, de vissza kellet térnem a valóságba.

- Ádám, térj már észhez! - motyogtam magamnak, miközben a villa elé parkoltam a kocsit, megragadtam a táskát, és kipattantam.

Az ajtó előtt két őr is állt.

- Óh, Ádám! - tettetett boldog vigyort. - Csak nem Istvánhoz? A főnök már vár. - lökte ki előttem az ajtót viccsorral az arcán.
Nem mutattam, de gyomorideggel léptem be ide. Egy magam vagyok, ezek meg több tucatnyian, és valljuk be azok után, hogy megszegtem az egyességet, és amit tettem, mind a vérem akarja, de erősnek kellett mutatom magam.

- Hol a gyerek? - löktem ki egy ajtót, ahol a fiúk épp  poker-estet tartottak.
A csend hatalmas volt, a fény homályos, és semmi mást nem lehetett érezni a cigarettafüstön kívül, ami belepte az egész helyet.

- Neked is jó estét, zöldfülű! - nézett rám mosolyogva István, a másik kartell feje. Olyan negyven körül lehet, haja már lassan teljesen átmegy őszbe, ahogyan pár ránc is mutatja már, van pár sztori a háta mögött, mint például az a vágás az arcán, ami már csak egy heg.
- Csatlakozol?

- Nem bájcsevegni jöttem. - húztam szám gúnyos grimaszra.

- A lányodért vagy itt, tudom. - bólintott, mire felnevettem.

- Benézted, nem az enyém.

- Mi az, hogy nem a tied? - hökkent meg.

- Nem az. DNS-vizsgálat is van róla, három hónapja csináltattam.

- Pedig a szeme a tied. - nevettek fel.

- Nézd. - dobtam le a táska pénzt egyenesen az asztal közepére. - Vedd el, add ide a gyereket, had vigyem vissza az anyjának, és legyen mindneki boldog. - mondtam fáradtan.

- Megszegted az egyességet, ez nem megy csak így! Azt hiszed - dőlt előre ujjait összekulcsolva. - Azt hiszed szükségem van erre? - nevetett ki -De lásd, kivel van dolgod, gyere játszunk egyet. - invitált be kártyázni. - Ha nyersz, tied a pénz, és a gyerek is. Ha nem, mindkettő nálam marad. - minden szem rám szegeződött. Szívem a torkomban dobogott, gyorsan átfutott az agyamon a lehetőség, miszerint megpróbálom mindet leszedni, de heten voltak ellenem, plusz még a kintiek. Semmi esélyem nem volt. - Félsz? - vonta fel a szemöldökét. - Hisz úgyse a tied, szóval max a pénzt tudod elbukni. - mondta rekedtes hangján.

- Legyen! - ültem le minden mindegy alapon, hisz ez volt Sofi egyetlen esélye, hogy megnyerek-e egy kártya partit, vagy sem.  Talán nem baj, hogy így alakult, miszerint mégsem az én lányom. Nem én lennék az év apja.

Az egyik már osztani is kezdte a lapokat, igyekeztem tipikus pókerarcot vágni.

- És mi a biztosíték arra, hogy ha nyerek, megtartod az ígéreted? - helyeztem el a lapokat a kezembe, mire ő letett egyet.

- A szavam. - felelte, mire én is ezt tettem.

- Honnan tudtad, hol van Linda? - tettünk le ismét egy-egy lapot.

- Én mindent tudok, Zöldfülű. - mosolygott kaján 

- Akkor hozasd ki, mert haza viszem! - dobtam le az ászt, így megnyerve az egészet. Idegesen dobta el ő is a lapjait, majd intett az egyik kurvának, aki épp a vállat masszírozta, hogy tegye, amit kérek.

- Ugye tudod, hogy attól még rajtad tartom a szemem, kölyök?

- Hogyne tudnám. - mosolyogtam pimaszul, majd megpillantottam a nő karjában a babát, aki átadta nekem. - Azt meg tartsd meg. - biccentettem a táska pénzre, és már itt sem voltam.

Mikor kiértem, és biztos voltam benne, hogy nem lát senki, kifújtam az eddig benn tartott levegőt.

- Basszus. - dőltem neki a kocsinak, és az ég felé néztem, majd Sofira, aki tök csendben bámult ki a fejéből és cumizott.  - Meg vagy...- mondtam neki vállat vonva. - Kicsit azért fostam, hogy őszinte legyek veled. Te jól vagy? - néztem végig rajta, de okénak tűnt.   - Sajnálom, hogy miattam kerültél ebbe a helyzetbe. - nyitottam ki az ajtót, majd letettem az anyós ülésre.  - Remélem nem fogsz leesni. Egybékent, én Ádám vagyok! - fogtam meg a kezét, mire azonnal az ujjamra kulcsolta. Annyira pici volt, hogy át sem érte.  - Tiszta anyád vagy. - mosolyogtam el halványan.  - Na jól van, menjünk, mert biztos aggódik érted. - csuktam be az ajtót, majd a kocsit elölről megkerülve beszálltam, és végre elhúzhattunk innen.

Kicsit több, mint fel óra út után ismét hazaértem. Sofira néztem, aki idő közben szerencsére el is aludt, így óvatosan vettem a karomba, nehogy felkeljen.

- Főnök! - rohant felém Kígyó.

- Shh! Alszik a gyerek!

- Bocs, főnök nem láttam. - nézet rá. - Honnan van? - pillantott rám bugyután.

- Kártyán nyertem, mi van? - biccentettem.

- Itt van Linda! - mondta hevesen.

- Kígyó, hagyjál jó? Menj és feküdj le!

- De ma én ügyelek éjszaka! - szólt utánam, ahogy befelé haladtam.

- Majd én fenn maradok! - löktem ki az ajtót, és a könyökömmel felkapcsoltam a villanyt, így végre láttam valamit, hogy felmenjek az emeletre. Lentről már kiszúrtam, hogy a hálóból ég a lámpa, szóval oda vettem az irányt.
Halkan benyitottam, így Linda meg sem hallott. Az ágyon kuporgott, és pityergett.

- Hé... - szóltam halkan, mire villám gyorsan felpattant. 

- Sofi! - rohant felé, majd kivette a karomból, és szorosan magához ölelte. - Istenem... - adott puszit az arcára. - Annyira féltem! - hullottak könnyei, majd rám nézett. - Köszönöm! - nem mondtam semmit, nem tudtam. Így csak bólintottam egyet. - Te jól vagy? - nézet végig rajtam.

- Kutya bajom. - tártam szét karjaim, majd hagytam hogy oldalamon csapódjanak.

- Kimegyek, meg kell etetnem. - tűrte egy tincsét a füle mögé zavartan.

- Maradjatok itt, én még úgyis fenn leszek egy darabig. Meg amúgy is, ez a legcsendesebb szoba. - néztem körül benne.

- Nem. Megetetem, és indulunk vissza. Tudom, hogy nem akarsz itt látni.

- Linda, erről majd holnap beszélünk. Maradj itt, nyugodj meg, pihend ki magad először is. Nézz magadra, hogy akarsz így visszamenni? - néztem végig rajta. - Senki nem fog zavarni. - egy ideig habozott, végül rábólintott.

Örültem, hogy sikerült meggyőznöm, így ismét kimentem, becsuktam magam mögött az ajtót, magukra hagyva őket.

- Kösz, bratyó! - jött ki Szabri a szobájából, majd átölelt. Cselekedete  váratlanul érintett, de viszonoztam.

- Te mit köszönsz?

- Hogy nem hagytad a büszkeséged nyeri. - nézett fel rám, mire csak a szemem forgatva kikerültem, és lementem a konyhába, hogy öntsek magamnak egy pohár whiskyt.

- Mi a szar van itt? - toppan be Ferike is.

- Káosz! - kortyoltam bele italomba.
Ő is öntött magának egyet, és helyet foglalt mellettem.

- Mi történt pontosan?

- István vitte el, én meg visszahoztam. - vontam vállat. Így elmesélve könnyűnek tűnhet.

- Csak úgy visszaadta? - csodálkozott.

- Kártyáznom kellett érte. - néztem rá, majd kis hatásszünet után felnevettünk.

- Te jól vagy?

- Igen... azt hiszem. - néztem le mosolyogva.
- Nem tudom. - vallottam be.

- Most akkor mi lesz veletek?

- Lindával és velem? Passz. Semmi.
- lötyögtettem meg az alján maradt italt a pohárban. - De nem kéne vissza mennie. István azt mondta rajtam tartja a szemét, plusz nem hisz nekem, hogy nem az enyém a gyerek.

- Nekem is furcsa. - húzta a száját.

- Ezt hogy érted? - kaptam rá tekintetem, mert eddig előre bámultam.

- Te beveszed ezt a dumát? - vonta fel szemöldökét - Hogy átment a dokihoz, lefeküdtek, és felszívódott? Mi oka volt bujkálni? Linda már akkor tudta hogy terhes, mielőtt elment Horvátba. Ha viszonya lett volna csak észre vetted volna nem?

- Ne kavard megint össze a fejem, jó? Eleget rágódtam rajta, hidd el! Ott vették le a mintát helyben... nem az én lányom, papír is van róla.

- Nagyon jól tudod, hogy én tíz perc alatt komplett új személyazonosságot szerzek neked, amilyet csak akarsz. Az csak egy papír. - suttogta az utolsó mondatot.  - Egyébként mi van a dokival? Hol a gyerek apja? - erre csak a vállam vontam, mert ez valóban jó kérdés - Na látod. - gurította le a maradékot. - Tartsd nyitva a szemed. - veregette meg a vállam.

Elgondolkodtam Ferike szavain, mert van benne valami, de az képtelenség. Miért hamisították volna meg az eredményt? Nem! El kell fogadnom, hogy nem az enyém, és felhagyni a kiskapuk keresésével. Ilyen az élet, és kész!

Egy ideig még lenn voltam a konyhába, aztán úgy gondoltam jó lenne még most pár dolgot elintézni ha úgyis fenn vagyok, mert az alvás jelenleg nem volt opció számomra. Felindultam a lépcsőn, a kezem már az irodám ajtajának kilincsén volt, mikor hátra pillantottam, pontosabban a háló ajtajára. Vacilláltam be menjek, ne menjek, végül inkább oda nyitottam.

Linda az oldalán aludt, a mögötte levő éjjeli lámpa fel volt kapcsolva, így tisztán láttam, hogy Sofi szeme nyitva van. Talán én ébresztettem fel, ahogy bejöttem. Egy ideig csak az ajtóból figyeltem őket, majd minden mindegy alapon oda léptem az ágyhoz, és leguggoltam.

Állam a karomon támasztottam meg, másik kezem pedig Sofira tettem, aki megismételte amit már a kocsiban is csinált, azaz a kis kezével átfogta a mutató újam. Elmosolyodtam rajta, majd az anyjára néztem. Gyűlölni akartam, és akarom is azért, amit  velem tett, és hogy ez a gyerek nem lehet az enyém, de nem megy. Soha nem is ment, és soha nem is fog.

Gondolatimból Sofi gügyögése rántott vissza.

- Shh! Felvered az anyukádat! - suttogtam, de nem igazán hallgatott rám, egy újabb hangot adott ki. - Szóval a makacsságod tőle örökölted, mi? Meg a szépséged is. - cirógattam meg az arcát, és jobbnak láttam kimenni innen, mielőtt mèg Lindát is felkeltem. - Aludj jól, kislány! - súgtam még neki oda, azzal végleg kimentem, ezúttal tényleg az irodába, viszont az asztal helyet a kanapét választottam, és bár nem akartam, úgy két másodperc alatt elkapott az álom.