Miután betakartam fel szerettem volna egyenesedni, de egy hirtelen mozdulattal hátra nyúlt és megragadta a karom.

- Ne menj ki! - motyogta. Szemembe hulló hajam fülem mögé tűrtem, ezt követően lefeküdtem vele szemben az ágyon. - Ne aggódj, Báránykám...- motyogta. - Már mindent tudok.

- Ezt hogy érted?

- Mindenki a markomban van. Nem figyeltek én meg kihasználtam. - folytatta csukott szemmel. Inkább nem tulajdonítottam túl sok figyelmet mondandójának, hisz atom részeg.

Kora reggel az ő telefonja csörgése vert fel. Mellkasa nagyot emelkedett, ahogy mély levegőt vett, megnyújtózott, és ezzel a mozdulattal már a telefonjáért is nyúlt, amit csukott szemmel csak felvett és a fülére helyezett.

- Igen? - mormolta fél arccal a párnában. - Jó. - és bontotta is a vonalat, majd végre valahára a szemét is kinyitotta. Megpillantva engem, első reakciója egy aprócska mosoly volt, majd gondolom fejen vágta a felismerés és azonnal magára nézett a takaró alatt. Egyszerűen nem bírtam ki, elnevettem magam.

- Nyugi, szépfiú! Nem molesztáltalak az éjjel. - álltam fel.

- Kár. - nézett rám piszkos mosollyal, miközben egy újat nyújtóztatott karjain. - Amúgy... hogy jöttem ide. - miközben felület az ágyon, észre vettem, kezd hasogatni a feje.
  Egy szó nélkül indultam a konyhába és megkerestem az aszpirint, amit egy pohár víz társaságában szervíroztam vissza neki a hálómba.

- Én hoztalak ide. - feleltem előző kérdésére.

- Egyébként Krisztián hívott, hogy mennünk kéne hozzá, új meló van. - tette le a vizes poharat az éjjeli szekrényre, azzal felállt és felkapta a ruháit amit még én tettem neki a fotelbe tegnap éjjel, ugyanis szanaszét hagyta őket a fürdőben. Tipikus férfiak, nem igaz?

Ahogy oda értünk Bencén kívűl mindenki ott volt már.

- Madár csicsergős szép jó reggelt! - vágta ki az ajtót Krisztián is utolsóként, miközben megigazította sötétkék zakóját.

Hányingerem van ettől a tagtól.

- Mindenki jól van? - csapta össze tenyerét.

- Bence? - súgtam oda Szabrinak, aki csak vállat vont.

- Reggel óta nem veszi fel. - súgta vissza miközben a fegyvereket fogdosgatta amik egy sötétzöld sporttáskában pihentek előttünk a kopott asztalon.

- A lányok jó helyen tapogatóznak! - mutatott ránk vigyorral a képen. - Ugyanis azokat a táskákat kell ma szépen elvinni őket a gazdájukhoz.

- Hová? - lépett mellém Ádám, aki kifogott magának egy ezüst borítású darabot. Kicsit sem értek a fegyverekhez, de ez maradjon is így.

- Csehbe. És csak hogy lássatok jó fej vagyok... - mutatott magára elégedetten. - Lesz a kocsiban egy cím. Pontosabban egy szállodáé, ahol megszállhattok estére. A foglalás már el van intézve. Szívesen! - hajolt meg

- Hol van Bence? - érdeklődtem.

- Hmm... - nevetett.  - Ő már nincs. - vont vállat.

- Tessék? - léptem egyet előre, majd Szabrira néztem, akinek tátva maradt a szája és azonnal falfehér lett. Eztán a bátyára kaptam a tekintetem aki megfeszült állkapoccsal figyelte ezt a férget.

- Elmondtam az elején a szabályokat. - nézett értetlenül. - Ha bárkinek is köptök, a játéknak vége! A barátotok meg elfecsegett egy s mást a nagybátyának. Ja, igen! Őt se keressétek. - a következő perc mintha lassított felvételben játszódott volna le előttem.

Ádám kibiztosította a kezében szorongatott fegyvert, engem hátra tolva ő lepett előre, és fejbe lőtte Krisztiánt. A mellette álló embere is fegyvert rántott, de lassabb volt, így ő is az ex-maffia mellé terült.  Az ajtó kivágódott a lövöldözésre. Hárman rontottak be rajta, mind fegyverrel a kezükben, így kezdődött meg a tűzharcra.
Szabri gyorsabb volt, mint én. Kikapta az első fegyvert ami a kezébe akadt, és lőni kezdett.
A fegyverek robogtak, a golyók a fejünk felett süvítettek, és nem lehetett tudni éppen melyikünket mikor talál el.

Akár egy gyáva először lebuktam az asztal mögé a fejemet fogva, aztán kapcsoltam csak, hogy most jött el az idő! Felnyúltam és én is kikaptam a táskából egy darabot, és lőni kezdtem, remélve, hogy nem Ádámot találom el, aki elől volt a kanapé mögött, ahol ez az egész elkezdődött.

A lövések egyszerre csak megszűntek, a csend fájt a fülemnek. Lassan kidugtam fejem az asztal mögül, és egyenesen Ádámra néztem.
A már szétlőtt kanapé mellett állt, kezében szorongatott fegyverének csöve füstölt, ami lassan csúszott ki kezéből, majd ő is térdre rogyott, és egy hatalmasat ordított, amiben több fájdalom volt, mint akármiben, amit eddig bármikor láthattam vagy hallhattam volna.

- Ádám... - lépett hozzá Szabri remegő lábakkal.

- Kifelé! - kiáltott. - Mindenki! Tűnjetek el!

- De...

- Most! - ordította, mire Szabri összerezzent, és a kijárat felé igyekezett, mi pedig utána. Kezem a kilincsen volt, amikor visszanéztem rá. Teljesen kész volt, arcán vércsepp foltok és könnyei keveredtek. Tudtam nem hagyhatom pont most magára.

Ismét felé léptem, mikor felnézett rám.

- Te mit nem értesz? Menj már el! - kiabált velem is, de én csak közeledtem, ő pedig felállt, felkapta a fegyvert és nekem szegezte. A félelem egy halvány szikráját sem éreztem.

Addig haladtam felé, amíg a pisztoly csöve egyenesen a szívemhez nyomódott. Tekintete összezavartnak tűnt.

- Úgyis a tied. Öld meg, ha akarod. - mondtam halkan, mire egy könnycsepp gördült le arcán, én pedig ráhelyeztem kezem, és lassan meg simítottam. - Nem hagylak most egyedül, és nem félek tőled. - mondatomra ledobta a fegyvert, majd szorosan magához ölelt. Tönkre ment.

- Hogy tudsz a legnagyobb mocsokban is ennyire tiszta maradni? - tolt el magától, hogy szemembe nézhessen. - Egy pszichopata vagyok! - ütött mellkasára. - Egy kibaszott pszichopata! - hullt ismét térde,  és én vele együtt. - Megölte! Megölte érted? Nincs többé! Nem volt ehhez joga!  - nézett körbe totálisan kétsége esve - Mi lesz most?

- Takarítunk. - néztem a hullákra.

- De nem mi! Elég volt a piszkos munkánkból! - állt fel a pisztollyal együtt, és a ház felé indult.

Szabri és Ferike kinn álltak, de ahogyan megláttak, hogy befelé igyekszünk ők is csatlakoztak.

Beérve a villába egy lövéssel hívta fel magára a figyelmet, ami sikerült is. A fiúk tekintet azonnal ránk szegeződött.

- Most nyírtam ki a maffia főnököt! Vagyis megint! - helyesbített, hisz az előzőt is ő végezte ki. - Úgyhogy ha tetszik ha nem, én vagyok az új Góré! - lőtt bele a hal közepén álló mellszoborba, aki valami üknagyapát ábrázolt, mire többen is lebuktak.  - És ha bármivel is próbálkoztok, csak hogy tisztázzuk mindent tudok mindenkiről. Te, például! - mutatott az egyikre. - Múlt héten jegyezted el a barátnődet.... mit is hisz? Hogy lakásokat újjítasz fel? - lépett közelebb hozzá.
- Úgyis most fog munka után az anyjához átmenni. - nézett karórájára. - Akar én is csatlakozhatnék, és mesélhetnék neki ezt azt. Hátha akkor meggondolja magát, és mégsem tartja meg a gyereket! - erre a pali falfehér lett.
- Nem tudtad, mi? Szívesen! - hajolt közelebb hozzá. - És te! Neked van két szép ikerlányod, akik minden kedden egy csütörtök franciára járnak ugye? - a tag csak nyelve bólintott egyet. 
- Kurvára nem akarok senkit bántani, pláne nem a családtagjaitokat. - nyugodott le. - Csak elegem lett a folyamatos igazságtalanságokból. Ha nem szívóztok velem, akkor  én sem fogok veletek.

Túl sok volt ez az egész! Nem értettem semmit... honnan tud Ádám ennyi mindent? Mikor lett ilyen? Most akkor ő az új Maffia főnök vagy mi a szar? Akkor erről hagyvált össze vissza az éjjel...

Azt éreztem fogytán van a levegőm, fojtogatnak. Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam ki innen, szálltam be a kocsimba, majd full gázt adva hagytam el ezt a helyet.

Időközben a telefonom is ki kapcsoltam, mert nem akartam beszélni most senkivel, kivéve egy embert...

- Linda, ma nincs időpontod! - pattant fel a recepciós, mert mint egy őrült rontottam be.

- Muszáj beszélnem Zsolttal! - erősködtem, mit sem foglalkozva most vele.

- De Linda! - késő volt, már benyitottam az irodájába, ahol egy beteggel volt.

- Beszélnünk kell, vagy felrobbanok! - fogtam a fejem.

- Doktor úr, én próbáltam vissza fogni de...

- Semmi gond! - szólt nyugodtan. - Linda, várj kint, öt perc és jövök. - nézett rám megnyugtatóan ami hatott is. Mély levegőt vettem, és levágtam magam a kinti székre.

Idegesen doboltam lábammal, és rossz szokásom is bevetettem, avagy a körömrágást.
  Igaz, Zsolt valóban 5 perc után már be is hívott, de ez az öt perc egy örökké valóságnak tűnt.

- Gyere! - nyitott ki ajtaját.

- Felrobbanok! - szaladt ki belőlem, mikor becsukta maga után az ajtót. - És, nem! Nem akarok le ülni! - fékeztem meg, mert már szólásra nyitotta volna ajkait.

- Ha nem baj, én azért leülnék. - nézett rám bujkáló mosollyal, majd helyet foglalt a foteljában.

- Ádám megölte Krisztiánt! - tártam szét karjaim, eztán hagytam hogy a combomra csapódjanak. Inkább nem írom le, milyen arckifejezéssel nézett rám.

- Ha szeretnéd, ő is jöhet hozzám terápiára. - ajánlotta fel, de ezt most elengedtem a fülem mellett. - Hogyan történt? - hajolt előre, ujjait összekulcsolva.

- Az a seggfej hívott reggel, hogy meló van... mi meg mentünk, de Bence nem volt ott. Krisztián közölte, hogy kinyírta a nagybátyával együtt. - csuklott meg a hangom. - Mert mesélt neki a maffiáról. - tettem hozzá könnyeim visszafojtva. - Ádámnak elkattant az agya, fogott egy stukkert és... - vettem mély levegőt. - De jöttek még hárman, amiből tűzharc keletkezett, viszont valahogy "nyertünk" - formáltam macskakörmöt. - És tudod mi a legviccesebb? - tenyereltem le elé az asztalra. - Ádám az új Góré. - suttogtam az utolsó mondatom hozzá közelebb hajolva majd ellöktem magam az asztaltól és hajamba túrtam.

- Wow! - jött ki ennyi a száján sokkos állapotban. - Benne vagyok a szakmában már pár éve, de eddig te vagy a legkülönlegesebb páciensem. - mélázott el.

- Megtisztelő. - motyogtam félre nézve.

- És akkor most te is maffia vagy?

- Mi? Nem! Vagyis nem tudom... nem! - gondoltam meg magam.

- Hol vannak a többiek?

- Gondolom még ott. Mikor kijelentette, hogy ő az új főnök én léptem. Túl sok volt. Mért nem lehet nekem normális életem? Amióta velük keveredtem...

- És ha csak egyszerűen megszakítanád a kapcsolatot? Olyan fiatal vagy, kezdhetnél egy új életet ahol csak szeretnél! Ugyan ennyi voltam mint te, mikor elhatároztam, hogy orvos leszek, és nézd... eltelt hat év! - dőlt hátra.

- Nem tudom, hogy meg akarom-e szüntetni velük a kapcsolatot. - húztam a szám.

- Nekem ez az egész pedig annyira mérgezőnek tűnik. Főleg Ádám. - nevetett fel.

- De hisz nem is ismered.

- Linda, azok alapján amit elmondtál róla nem is szeretném!

- Engem sosem bántana. - védtem meg.

- Fizikailag. - tette hozzá. - De érzelmileg és pszichésen? Mikor volt egy nyugodt éjszakád a tabletták nélkül, amiket felírtam? - erre nem adtam inkább választ. - Pontosan! - mutatott rám tollával. - Nézd, tudom hogy nehéz, de muszáj lesz mérlegelned. Először is, csinálj ma valami olyasmit, amitől kitisztul a fejed. Menj el sétálni, vagy csak kocsikázni, vegyél egy fürdőt, ami jól esik. A lényeg az, hogy próbálj meg kikapcsolni és elképzelni a jövőd mondjuk öt év múlva. Hol látnád magad szívesen, és mi az, ami ehhez szükséges, hogy létre jöjjön? Írj egy pro- kontra listát, és most az egyszer azt mondom neked ne a szívedre vagy másra hallgass, csak a józan eszedre.  - szavai mélyen hatottak, mint mindig. Ezalatt a pár hónap állat Zsolt a barátom is lett, nem csak az orvosom.

Megfogadtam tanácsát, és mielőtt hazamentem volna betértem a kedvenc drogériámba, és mindent összevásároltam, ami egy nyugodt délutánhoz szükséges lehet. Gondolok itt illatos-gyertyára, tusfürdőre és társaikra.

A kocsiban most az először zenét sem hallgattam, mert nem szerettem volna semmivel sem befolyásolni az érzelmeim, gondolataim.

Amíg engedtem a vizet a kádba kimentem a konyhába, és felbontottam egy üveg bort. Mint valami rossz filmben, tele klisékkel, viszont ez tényleg megnyugtatott.

Laza két óráig áztattam magam a vízbe, de gondolkodás helyet egyszerűen kikapcsolt az agyam, szóval ilyen szinten nem jutottam előre, így hát  kikászálódtam, megszárítkoztam, majd egy köntöst felkapva igyekeztem a konyha felé, mivel ő ma még egy falatot sem ettem, és úgy látszik most sem fogok, ugyanis csengettek.

Nem akartam ajtót nyitni, de a tag elaludt a csengőn, így ideges léptekkel mentem a bejárati ajtóhoz, és feltéptem azt.

- Kellek, vagy nem?

- Mi van? - álltam értetlenül, mire bentebb tolt, befáradt és becsukta maga után az ajtót.

- Nézd, elegem van... mindenből! - hadonászott kezeivel, én meg mint valami csapdába szorított őz húztam össze magamon a köntösöm még jobban. - Elegem van az életünkből, amiben élünk, de legfőbbképp belőlünk! - mutatott magára és rám. Elképedve néztem, egy szó sem jött ki a számon. - Mi a faszt csinálunk már több, mint egy éve? Húzzuk egymás agyát a semmiért? Vagy csak félünk lépni? - bombázott kérdésekkel. - Már egy éve megmondtam neked, hogy beléd estem, és mint egy idióta kissrác azóta is várok rád, de többé nem megy, és nem is fogok! - dőlt neki az ajtónak.  - Te ismersz a legjobban, mert túlságosan megnyíltam neked. Ráadásul ma láttál úgy ahogy... - utalt a reggeli kis "jelenetre"
- Innentől te döntesz... szóval... kellek, vagy sem, mert ha... - mondatát már nem tudta befejezni, mert  beléfojtottam azt egy hirtelen csókkal. Váratlanul érte, de viszonozta azt.

- Persze, hogy kellesz! - suttogtam homlokom az övének támasztva, mire egy megkönnyebbült nevetés szaladt ki belőle, és újból megcsókolt. Felkapott, én lábaim a dereka köré kulcsoltam, ő pedig a hálóba sétált, miközben még mindig csókokat váltottunk.

Lassan letett az ágyra, de ajkaimtól még most sem szakadt el.
Ezek a csókok most mások voltak, mint azon az éjjelen több, mint egy éve.
Sokkal finomabbak voltak, mégis erősebbek, ahogy az érzelmeim is egész éjjel vele pirkadatig, amikor már a fáradtságtól hulltunk egymás karjaiba, és szenderedtünk álomba.