Fogalmam sincs hány óra lehetett, vagy hogy mennyit aludhattam a Farkas testvérek kanapéján, amikor beszélgetésre ébredtem meg. Felülve kissé megszédültem, ahogy azt mindig is lenni szokott, majd felkászálódtam, és a hang irányába sétáltam. A folyosó legvégéről jött, ahol az ajtó résnyire nyitva állt. Én mindenre számítottam de arra, hogy mariska-palántákat fogok látni, na arra nem.

- Mi a picsa?! - sikkantottam fel, erre mind egy emberként nézték rám fal fehér arccal.

Szarbri volt az egyetlen, aki reagált, és nemes egyszerűséggel kitessékelt a szobából, de mikor nyitásra emelte a száját, a többiek is kirontottak, és fújni kezdték a magukét, kivéve Ádám. Ő csak csendben állt, de láthatólag belül felrobbanhatott.

- Meg ezek amúgy is páfrányok! - hangzott el  egy olyan mondtat Bencéből, amire mind a három elhallgatott

- Ugye ez csak vicc, és tényleg nem hiszed el, hogy ennyire hülye vagyok? - hunyorogtam.

- Linda, nézd. Amit láttál...

- Te jó ég! - akadtam ki, egyben  a hangomat is felemeltem. Reakciómra mind kissé hátra hőkölt. - Fejezzétek ezt be, mert ez már sok! Attól még, hogy a rendőrfőnök lánya vagyok, én magam nem vagyok az! - néztem eközben végig Ádám szemébe, mert ezt neki címkéztem leginkább.
- Plusz attól még, hogy csak rövid ideje ismerjük egymást, eszem ágában sincs titeket beköpni, netán egyenesen az apámhoz rohanni! Mégis mi hasznom lenne nekem ebből az egészből? Hisz egyfolytában veletek logók, és nem azért, mert tégla lennék egyszerűen csak szeretek veletek lenni, és kész! Leszarom, hogy mikbe vagytok benne! - néztem végig a társaság többi tagján. Egy ideig csak csendben álltak, mint a kiskutyák, majd Ferike törte meg a csendet.

- Csoportölelés! - kiáltotta, erre mind össze gyűltünk, ám egy ember hiányzott. Mind Ádám felé fordultunk, aki az ajtófélfának dőlve bámult.

- Gyere már! - szólt rá Bence.

- Én ezt kihagyom. -mormolta, és már indult is a másik irányba, de Szabri visszarángatta egyenesen hozzánk, és ha bár fizikai kontaktus nem volt köztünk, azonnal egymás szemébe néztünk. Tekintetem elveszett az övében, és most olyat éreztem, mint még soha. Pillangókat a hasamban. Jézusom, tehát tényleg léteznek? Várjunk... és ezt pont ő váltotta ki belőlem?

- Gyerünk, meghívok mindenkit egy körre! -csapta össze tenyerét Bence.

- Az rám férne! - jelentette ki Szabri.

- Én passzolnám, edzenem kéne. - szólt Ádám szokásos mély hangján

- Ugyan már, gyere el akkor csak egy fél órára! - bokszolt a vállába. - Biztos van ott neked való málnaszörp is. - erre Ferike felnevetett, Ádám meg egy középsőujjal jutalmazta Bence beszólását.

Így hát meg is vettük az irányt Bence nagybátyának bárja felé. Nem volt túl nagy, de pofás, meg kell hagyni. A padló fekete volt a falak fehérek legalábbis ott, ahol éppen nem kő díszítette. A pult mögött végig húzódó tükör díszelgett, ami előtt a megvilágított polcokon tömérdeknyi alkohol pihent. Akadt még két játékgép hátul a sarokban, négy biliárdasztal, és piros kis asztalok fekete székekkel.

- Csá! - intett Bence a pult mögött levő férfinak, aki éppen egy pohár törölgetésével ügyeskedett. Olyan negyvenöt körül lehetett, haja fekete volt, de már megcsillant benne jó pár ősz hajszál. Borostája erős volt az arcán. Bal felkarján tetoválás, és meg kell hagyni nem volt kis darab.

- Sziasztok! - mosolygott kedvesen. - Nicsak, egy újonc! - akadt meg kék szeme rajtam

- Ő itt Linda.  - mutatott be Bence

- Linda vagyok. -erősítettem meg.

- Laci. - mutatkozott be ő is - Isten hozott. - üdvözölt- Mit isztok?

- Nekem a szokásos, Ádámnak meg valami gyümölcslevet. - biccentett az említett fiú felé, aki csak a szemét forgatta

- Edzésed lesz? - kérdezte, miközben elé tett egy Redbull-t. Szóval ő már tudja a dörgést.

- Ja, hétvégén meg nagy meccs. - bontotta ki. Erről nem is tudtam, hogy meccsekre is jár.

- Szurkolok. - mosolygott biztatóan. -Ferike, neked is jöhet a szokásos? - a fiú bólintott - És ti lányok?

- Nekem egy mojito-t légyszi.

- Kettőt. - ült le Szabri is.

- Ja, amúgy. - szólt Bence halkan. - A kicsikék jól vannak. - erre Laci egyből rám nézett, mire Bence bólintott jelezve, hogy nyugi van, tudom miről van szó. Ekkor bele kezdtek egy kis csevelybe, amibe jobbnak láttam nem belefolyni, így nem hallgatóztam.

- Kimegyek rágyújtok addig, jössz velem?

- Persze. - ugrottam le a székről. Kint megálltunk a bár előtt, ahol még fedett volt, hisz már megint esett. Míg Szabri elszívta a cigit, igazából mindenféle csajos dolgokról beszéltünk. Most épp azt zsíroztuk le, mikor kéne már elmenni kicsit vásárolgatni, mikor Ádám lépett ki.

- Már mész is? - lepődött meg Szabri

- Ja, az edző hívott, hogy ha tudok menjek korábban.

- Mikor érsz haza?

- Passz. Biztos el tart egy darabig. - vont vállat, azzal elköszönt, fel csapta a kapucniját és már itt sem volt. Én meg csak mint valami béna filmben bámultam utána 

- Mi az? - rántott vissza  bámulásomból.

- Semmi. - ráztam meg a fejem. - Be megyünk? - a kérdésére most valóban nem tudtam válaszolni. Nem tudtam mi volt a bajom. Talán a lány, aki kiosont a szobájából? Vagy az, amit Szabri mesélt mégsem volt igaz? Netán, hogy még mindig nem bízik bennem? Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést, hisz ilyen furcsa kapcsolatot kialakítani, mint vele még senkivel sem sikerült. Olyan, mintha elkezdenénk végre felépíteni egy kis barátságot, erre amikor egyáltalán nem számít rá az ember, egyszer csak fogja magát és porba hullik az egész Ádám kezeinek köszönhetően.

Mikor a ház elé léptem, végre megláttam apu kocsiját a feljárón, aki már több mint egy hete elment.

- Végre! - szóltam, ahogyan beléptem a házba és megláttam a kanapén. - Azt hittem azért ennél korábban fogsz jönni. - ültem le mellé

- Én is. - nézett rám kissé fáradt mosollyal.

- Sikerült?

- Sikerült.  - bólintott

- Mikor értél haza?

- Nem olyan rég. Te merre jártál?

- Csak pár barátommal a suliból.

- Jól eláztál. - nézett végig rajtam.

- Ja, már lassan kezdek hozzászokni. - sóhajtottam.

- Gyere. -csapott a térdére, majd felállt, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá

- Hova?

- Gyere már! Mutatok valamit! - nézett rám kedves mosollyal. Tényleg nem értettem mit szeretett volna mutatni. Utunk ismét ki a kertbe vezetett, egyenesen a garázs elé.

- Tudom azt mondtam, mielőtt veszek neked egy kocsit majd elmegyünk gyakorolni, de beláttam én is, hogy sajnos nincs időm. Úgyhogy remélem azért óvatos leszel, és egyedül is menni fog. - nyomta meg a kis távirányító gombját kulcsán, a garázs ajtó pedig szépen lassan kinyílt. Nem hittem a szememnek. Azt hittem ez valami vicc, és apu szivatni akar.

- Ez... ez komolyan az enyém? - mutattam a fehér  Audi A5-re.

- Bizony! - nyújtotta felém kulcsait.

- Úr isten! - sikoltottam, azzal a nyakába vetettem magam, aki csak nevetve átölelt. - Nem hiszem el! - bontakoztam ki öleléséből - Nagyon szépen köszönöm! - néztem rá hálásan, és sokkos állapotban.

- Szívesen! Na mi van? Be se akarsz szállni? - biccentett a szépség felé.

- De igen! - tettem fülem mögé a hajam, majd a kulcsokat elvéve kinyitottam az autót, aminek felkapcsolódtak a lámpái. Hogy lehet ennyire gyönyörű valami? - Ezt én tényleg nem hiszem el. - tettem kezem a kormányra, amint csillogó szemekkel néztem végig a műszerfalon, és a vörös bőrbelsőn. Hogy lehetek én ennyire szerencsés? Az már biztos, nekem van a legjobb apukám a világon.

Reggel már a telefonom ébresztője előtt kipattant a szemem, ugyanis valahol a közelben építkezések folytak, amivel nem is lenne baj, de könyörgöm, mért ilyen korán?

A suli előtt tettem egy kis kitérőt pontosabban az ikrek lakása előtt, akik pont akkor sétáltak ki, amikor lehúzódtam. Először mind ketten kicsit furcsán nézték, majd lehúztam a jobb oldali ablakot és csak vigyorogtam.

- Azt a picsa! - képedt el Szarbi teljesen, és csak tátott szájjal nézett. - Nem mondod?!

- Deeee! - bólogattam. - Na, jöttök vagy sem? - kérdésemre mind a ketten megindultak, és bepattantak.

- Ezt nem hiszem el. - nevetett Szabri - Honnan van neked ilyen kocsid?

- Könnyű, ha apuci megvesz mindent. - hallottam meg Ádámot, majd a visszapillantóból rá néztem.

- Neked is jó reggelt! - fordultam hátra hozzá
- Tudod, csak jó fej akartam lenni, és elvinni titeket suliba, de ha zavar, hogy a saját apám vesz nekem egy kocsit, és ezzel kell suliba menned, akkor akár ki is lehet szállni, és sétálhatsz az esőben, de mellőzd az e féle megjegyzéseket! - néztem mélyen a szemébe, mire elhallgatott.
- Mindjárt gondoltam. - tudta, hogy igazam volt.

- Meg tudnánk állni a sarki kisboltban, please? - törte meg Szabri a csendet, miközben a tükröt lehajtva tett fel egy kis szájfényt.

- Persze. - tettem sebességbe az autót, majd a főútra kanyarodtam. Eközben még hátra néztem Ádámra a tükörből, aki mind végig engem figyelt.

-  Nektek kell valami? - nézett ránk Szabri, de mind ketten nemleges válasszal illettük. És igen, beállt  az a kínos csend köztünk

- Sajnálom az előbbit. - szólalt meg kis idő után.
- Nem kellett volna ezt mondanom. Nem az én dolgom, ha apád vesz neked egy autót. Nyilván minden szülő ezt tenné, ha lenne rá lehetőségük.

- Semmi gond. - néztem rá hátra, mire eleresztett egy mosolyt. Óhjaj! Már megint a pillangók! Jézusom, hisz csak egy mosolyog volt! Oké, egy nagyon édes mosoly...

- Itt vagyok! - szállt be ismét a szőkeség. - Ezt neked. - dobott hátra Ádámnak egy redbull-t - Ezt meg neked. - tett egyet nekem is a pohártartóba.

- Köszi. - mosolyogtam rá.

- Az ott nem Bence és Ferike? - hunyorított Szabri, mikor meglátott két alakot elsétálni a járdán.

- Asszem' - erre áthajolt, és mint az őrült nyomni kezdte a dudát. Mondanom sem kell, hogy mindenki oda nézett. Elég kínos volt, de elérte a célját, hisz a srácok is oda kapták a tekintetük. Szarbi vigyorogva hajolt ki az ablakon, és széttárta karjait, mire jót nevettem, velem együtt Ádám is.

- Mi van, csírák? - szólt oda nekik, akik a kocsihoz rohantak.

- Beszarok! - kezdte el fogdosni(?) Bence az autót. - Béreltétek, vagy mi van? - képedt el

- Nem, az enyém. Tegnap kaptam aputól. - nevettem.

- Vezethetem?

- Oda na add neki, nincs jogsija! - szólt közbe azonnal Ádám.

- Akkor viszont most hátra kell ülnöd. - biggyesztettem le a szám, a fiúk pedig szófogadóan be is szálltak végre.

- Nem is tudtam, hogy van jogsid. - nézett rám Ferike.  - Valami Nótár Mary-t tegyél már be!

Első óránk  irodalom volt, ahol minden ment a jól megszokott kerékvágásban. Gergő és Ákos az első padban olvastak. Botika és Dávid valami videón röhögtek, aztán Botika elkezdte veregeti Dávid hátat, mert félre nyelte a rántott húst a nagy vihorászás közepette. Bence lazán az ajtófélfának dőlve fűzögetett egy lány a C osztályból, de majdnem el is esett, ahogyan Ferike rontott be hatalmas telefonálgatásokban. Szabri körmöt festett, Ádám pedig valami videót nézett a telefonján. És mind ez 8:13-kor.  Ja igen, a tanár megint késik, amit már szokhattunk. Egyszer bejött tíz perccel az óra vége előtt és meg is kérdezte, hogy velünk van e most órája. Nem tudom kinek van kevesebb kedve neki, vagy nekünk. Mindenesetre tíz perccel később ő is megérkezett.

- Jó reggelt osztály! - igyekezett sietős léptekkel a tanári asztal felé. - Elnézést a késésért, szörnyű a forgalom. - szabadkozott sálja levétele közben.
- Remélem mindnekinek jól telt a hétvége, és megtanultátok a verset. - nézett végig rajtuk mosolyogva. Nos, az osztály már nem volt ennyire vidám a hír hallatán.

- Mégis milyen vers? - döbbent le Szabri.

- Az első felelőnk legyen...- pasztázta végig tekintetét rajtunk.  - Farkas Ádám! Állj fel kérlek. Kérném a címet és a szerzőt is. - biccentett, majd karját maga előtt összefonva figyelte a fiút, aki unottan kapta ki a fülest, majd egy sóhaj közepette fel is állt.

- Petőfi Sándor, Anyám tyúkja. - kezdett bele, de erre a legtöbben csak a röhögést fojtották vissza, hisz...

- Nem ez a vers volt feladva!

- Az szívás, mert én csak ezt ismerem. - legalább őszinte

- Ülj le! Csak gratulálni tudok, hogy az első jegyed az évben máris egy egyet lett. - firkantotta be. Ádámra néztem, aki totál érzelemmentes arckifejezéssel foglalt ismét helyet, és hallhatta tovább a zenét.

Vajon miért ilyen? Tényleg ennyire nem izgatja semmi ami az iskolával kapcsolatos?

- Tanárnő! Kérem had feleljek én! - Ákos hangja szinte már könyörgő volt. Oké, most papoltam itt, hogy tanulni kell, de amit ők csinálnak az már nem egészséges.

Egy dupla matek, angol, rajz és tesi után jöhetett az utolsó óra, a fizika. Ez a legutáltabb tantárgy számomra, és ha ez nem lenne elég így hétfő utolsó órájának, még dolgozatot is fogunk írni

- Mit olvasol annyira? - kérdezte Ádám, aki helyet foglalt mellettem. Ez az egyetlen terem, ahol kétszemélyes padok vannak, nekünk pedig pont úgy kell ülni, mint ahogy azt az ülésrend megkívánja. Így történt az, hogy minden egyes fizika órán Ádám a padtársam.

- Átnézem az anyagot. - vettem be egy rágót, majd őt is megkínáltam.

- Ebből is felelünk vagy mi? - húzta a száját.

- Nem. Dolgozat lesz. - próbáltam utalgatni, hátha rémlik neki, de semmi. - Istenem, Ádám! - néztem felfelé. - Oké, legalább ezt olvasd itt át. - toltam elé a füzetem, de késő volt. A következő pillanatban csapódott a hatalmas fehérre mázolt faajtó.

- Semmit sem szeretnék az asztalon látni egy tollon kívül! - ja, magának is jó napot!

- Túl késő, Báránykám. - súgta fülembe. Mért csinálja folyton ezt? Minden egyes alkalommal elvesztem a fejem, és szerintem ez ő pontosan tudja.

Az osztály nyöszörgött egy sort, és amikor már senki előtt nem maradt semmi csak egy író eszköz, a tanár elkezdte kiosztani a lapokat. Szabrira pillantottam, aki olyan fejet vágott, mintha ez kínaiul lenne, majd a mellettem ülő szépfiúra, aki egyszerűen karjára hajtotta a fejét és pihent.

Miközben a válaszokat körmöltem, Ádámon járt a fejem. El kell ismerem kicsit megsajnáltam. Persze az ő hibája, hogy semmit sem tanult, de nem lehet olyan egyszerű neki sem, hisz egyedül van a húgával, a szülei elköltöztek külföldre, hogy jobb megélhetésük legyen. Talán csak hiányoznak neki a szülei, és nem akarja magának sem bevallani, pedig ebbe semmi szégyellni való sincs. Meg ott volt az irodalom is... az első jegye máris egy egyes lett, és ahogy nézem a második is az lesz. Az isten sem tudja milyen ötlet vezérelt, de a nevem helyet az övet írtam a lapra. Eztán kikaptam alóla a papírt, rá írtam a sajátom, majd felálltam.

- Linda, mi a faszt csinálsz? - suttogta idegesen, de nem válaszoltam. A tanárhoz sétáltam, és benyújtottam az üres lapot.

- Linda, ez...

- Sajnálom, nem volt időm tanulni. - rántottam egyet a táskámon, majd amilyen gyorsan csak tudtam kisétáltam a teremből.

Ahogy kiértem az épület elé, vettem egy mély levegőt, majd a hajamba túrtam. Nem tudom miért, de remegett a kezem. Átgondoltam mit is tettem az előbb, és felbukott belőlem egy aprócska kis nevetés. Mégis honnan jött ez? Végülis nem érdekelt. Tettem valami jót Ádámért, hisz nekem ez az egy rossz jegy semmit sem számít, és talán őt majd ösztönözni fogja, vagy ki tudja.

Pár perccel később Ádám lökte ki az ajtót hatalmas erővel, mögötte pedig a többiek igyekeztek. Ahogy néztem nem volt valami boldog.

- Mi volt ez? - lépett közel hozzám. Tekintete el volt borulva, állkapcsa megfeszült.

- Állj már le! - húzta vissza Szabri vállánál fogva, de ő elrántotta.

- Mi? Csak segíteni akartam! - döbbentem le, hisz azt hittem örülni fog.

- Mégis minek? Úgy nézek ki, mint aki rá van szorulva? - lépett egyet hátra. A többiekre pillantottam akik csak csendben figyeltek.

- Én...

- Kurvára nem kell se más, se pedig a te segítséged! - mutatott rám. Hirtelen azt sem tudtam mi a fene folyik itt. Én tényleg csak segíteni akartam, nem volt bennem semmi hátsó szándék, mégis én vagyok a rossz. Éreztem, ahogy könnyeim utat szeretnének törni, aztán arra gondoltam mégis miért sírjak? Egy világi nagy bunkó miatt? Egy beképzelt srác miatt, aki totál össze van zavarodva? Aki folyton elküld, majd visszarángat? Meg a nagy lószart!

- Tudod mit? - léptem ezúttal én közelebb hozzá, tekintetem pedig az övébe véstem. - Bazd meg! - köptem a szavakat, amilyen flegmán tudtam.
- Csak sajnálni tudlak, amiért ennyire elveszett vagy! Azt hiszed ez az egész milyen menő, igaz? - emeltem meg szemöldököm, karjaim pedig széttártam. - Ez a leszarom a világot stílus. - formáltam macskakörmöt újaimból. - De mondok neked valamit. - néztem végig rajta
- Inkább szánalmas. Nem áll jól neked, hisz magad sem tudod mit akarsz, vagy hogy ki vagy, de ha így folytatod tovább, egyedül maradsz. Itt vagyok én, tökéletes példa. Ítélkezel felettem úgy, hogy nem is ismersz, mert még csak meg sem próbálsz megismerni! Csak azért, mert az én apám az aki, és úgy élünk ahogy, te egyből elkönyvelted magadban, én nem vagyok közétek való! Mégis mi ez? Mindenkit megcímkézel, ahogy kedved tartja, vagy mi? Ki vagy te?
- tartottam kis hatás szünetet. Tekintete szilárd maradt, de láttam a felismerést a szemében. - Jó szándék vezérelt, ezért segítettem. Nekem egy rossz jegy nem számít, neked viszont igen. De leesett... azt hiszed kérni fogok ezért cserébe valamit. Ez csupán emberség, amit ma tettem, semmi több. Úgy tűnik, mégis csak rosszul ítéltél meg, nem de? - és ez volt a végszó. Sarkon fordultam, és a kocsim felé igyekeztem. Nem vártam meg Ádám reakcióját, vagy hogy mit mond. Őszintén? Nem is voltam rá kiváncsi. Feladtam ezt a vele való viszonyt.