- Tessék? - pattant fel villámgyorsan. - Mit keres itt ilyenkor? Honnan tudja a címem? - fogta fejèt. - Bassza meg, bassza meg, bassza meg!- rontott ki idegesen.

- Tényleg itt van? - sokkoltam le én is.

- Itt, cseszd meg. Ádám azt kamuztam neki, hogy jól megy a boksz, és mi négyen kibéreltünk egy kisebb házat.

- Boksz? Kisebb ház? - ismételtem magamnak, hogy eljusson az agyamig. - Inkább mondta volna, hogy nyert a lottón, az is hihetőbb lenne- csattogtam.

- Ja, és Sofiról sem tud.

- De szerintem rólam se. - indultunk meg lefelé a lépcsőn.

A halban lenn állt egy negyven év körüli nő, aki majd hogy nem  úgy nézett ki, mint Szabri, csak alacsonyabb volt, na meg ő nem viselt brutál fekete szemfestéket, és nincs tele mindenféle kiegészítőkkel.
Egy sima szürke ceruzaszoknyát viselt fekete cipővel, és egy bordó blúzt, haja szépen kontyba volt fogva. Táskáját maga előtt fogva csak forgolódott, lesokkolt tekintettel.

- Szia, anyu! - lépett oda hozzá a fia, majd megölelte. - Hát te? - nagyon feszült volt.

- Gondoltam megleplek, de most te leptél meg engem! - nézett körül. - Azt mondtad, egy kis lakást béreltek... - értetlenkedett.

- Jaj, hát ismerni tetszik Ádámot! - villantotta meg hófehér fogait Ferike. - Mindig is szerény volt. - erre a tekintete rám szegeződött.

- Jó estét, Linda vagyok! - nyújtottam jobbom.

- Zsuzsa. És te vagy... - áh, csak az unokája anyja. Nem tudtam erre mit mondani, így Ádámra néztem.

- A barátnőm. - végülis jobb nem bonyolítani.

- Anya? - toppant be Szabri megtámaszkodva a teraszajtónak. Ő már nem lefeküdt? Mit keresett kinn? - Anya! - esett le neki, azzal oda botorkált hozzá, és szorosan átölelt. - Mit csinálsz itt? - tekintet totál ködös volt.

- Meglátogatom a gyerekeim. Te részeg vagy? - simította el haját a szeméből.

- Atom részeg, anyukám! - kapaszkodott meg a vállába.

- Jól van, asszem ideje aludni menni! - ragadta meg karját Ferike.

- Anya, alszol velem? - kérdezte, miközben a lépcsőn botorkált fel Ferike segítségével.

- Persze, szívem! - sóhajtott.

- De lehet hányni fogok! - kiáltott le fentről.

- Ádám, mégis mi folyik itt? Honnan van ennyi pénzetek? - erre felsírt Sofi, ami teljesen le hallatszott. A szívem is kihagyott egy ütemet, Ádámmal egymásra néztünk, és nem tudtuk mi legyen, vagy mit mondjunk. - Ugye nem? - rökönyödött meg.

- De igen... - vakargatta a tarkóját, én meg jobbnak láttam felmenni hozzá, hogy visszaaltassam, amúgy is túl kínos volt oda lenn.

- Most először örülök annak, hogy felsírtál. - csuktam be magam mögött az ajtót. - Itt van a nagyanyád! - ringattam. - Még én sem találkoztam vele, és te már meg is születtél.

Már percek teltek el, de Sofi még mindig sírt, és hiába próbáltam én itt mindent, tudtam őt most csak egy valaki fogja tudni lenyugtatni, mégpedig az apja.
Kiléptem az ajtón, ahogy velem egy időben Ferike is.

- Szólj kérlek Ádámnak, hogy jöjjön fel! - néztem rá könyörögve. - Nem tudom megnyugtatni!

- Hallod ti most rendesen beletrafáltok! - nevetett. - A fia maffiózó és apuka lett, de még a barátnőjével sem találkozott.

- Ne élvezd ennyire a helyzetet, jó? Hívd ide Ádámot! - gurultam be.

- Jól van na! - tette fel a kezét nevetve.

- Sajnálom, de nem bírok vele! - néztem rá, mikor bejött.

- Semmi gond. - vette át tőlem, ekkor megláttam Zsuzsát az ajtóban, aki szó szerint lefagyott. Fia háttal volt neki, szóval talán ő nem is tudta, hogy az anyja figyeli, miközben Sofit altatja vissza.

- Ádám te... atya világ! - kapta el a sírás. - Te apa lettél? - lépett közénk, hogy meglesse Sofit.
- Istenem, de gyönyörű! - érintette meg arcát.
- Szabad? - vette át tőle, de nem maradt ott sokáig, megint nyöszörögni kezdett, tehát visszakerült az apukájához, ahol sokkal jobban érezte magát.

- Csak nála nyugszik le. - jegyeztem meg, miközben mind őt néztük.

- Mi a neve?

- Sofi.

- Mért nem szóltál? Képes voltál eltitkolni előlünk a saját unokánkat?

- Nem titkoltam. Csak...- sóhajtott fel.

- Ádámnak nagyon jó oka volt rá, hogy ne mondja el. - szóltam bele. - Ami részben az én hibám is. - tettem kezem a mellkasomra. - Ha szeretné, elmesélek mindent részletesen később.
- próbáltam menteni a menthetőt, mire csak bólintott. - Akkor én magatokra is hagylak titeket, és előkészítek egy szobát.

Megvetettem egy ágyat az egyik vendégszobában, majd egy tea társaságában kimentem a teraszra, és csak bámultam a kertet, miközben pörgött az agyam.

- Mi az, nyugi tea? - cukkolt Ferike, helyet foglalva a kanapén.

- Olyasmi. - nézegettem. - Mégis mért pont most jött? - suttogtam.

- Annyit tudok, mint te. - vont vállat. - Talán hallott ezt azt. - biccentette oldalra a fejét.

- Hogy érted?

- Hát a fiáról. Az egész város tudja kicsoda, szerinted az anyja nem hallott meg valamit, külföld ide vagy oda?

- Az apja hol van?

- Passz, de örülj neki, hogy nem  itt. - megráztam a fejem jelezve, hogy nem értem. - Ő igen csak... hogy is mondjam neked, de konok ember. Meglátta volna ezt a fényűzést, meg Sofit, úgy hogy téged nem is ismernek és házasok sem vagytok... ajjaj. - bólogatott.

- Házasok... - nevettem fel. - Azt sem tudom pontosan ki vagyok én Ádámnak.

- A mindene? - kérdezte vissza csípőből.

- Jó, de..

- Nincs de! Ha most valaki ide állítaná, hogy meg kell érted halnia, gondolkodás nélkül igent mondana, remélem ezt tudod. - nézett rám komolyan. - És ezek az ő szavai, nem az enyémek.

- Mi? - képedtem el. - Mikor mondta ezt?

- Kicsivel azután, hogy visszajöttél.

- De akkor nem is tudta, hogy az övè Sofi. - suttogtam magam elé nézve.

- Bizony. - vette ki kezemből a csészét. Furcsán néztem, hisz sosem láttam teazni. - Jó cucc. Megiszod még?

- Szerintem már nem. - nevettem.

- Szerintem se. - adott puszit fejem búbjára. - Jó éjt!

- Neked is. - mosolyogtam rá hátra.

- Anyu a mosódóban van.... - szaladt ki, mire össze rezzentem. - Ma nálam alszol, nem tudja hogy külön szobánk van, a tiedet bezártam, ha kell valami itt a kulcs. - dobta oda, én meg épp hogy el tudtam kapni, mert már szaladt is.

- Hova mész? - kiabáltam utána.

- El kell dugnom valamit! - kiáltotta vissza már a kertből, mire csak a fejem csóválva nevettem. A nagy maffia... aki az anyja elől dugdos.

- Linda? - ijesztett meg egy újabb Farkas családtag.

- Azt hiszem át kéne fordítanom ezt a fotelt. - sóhajtottam, mert bárki jön ki, mindig megijedek, ugyanis ez a " mélázós" fotelem.

Zsuzsa helyet foglalt velem szemben, és csak kínosan bámultuk egymást.

- És... mióta vagytok együtt? - dobta fel.

- Hát.. - gondolkodtam, hogy akkor most honnantól meddig is számoljam. - Kicsit több, mint két éve. - megteszi...

- És miért nem mondta el nekem, hogy van egy unokám? - láttam a szemében a szomorúságot, mint anya. Ki akartam találni valamit, de rájöttem, nem érdemes.

- Nos... ez egy elég hosszú sztori. - így történt, hogy elmondtam neki mindent, kivéve, hogy Ádám megcsalt, nem akartam rossz fényben feltüntetni a fiát. Azt mondtam nagy veszekedés lett féltékenység miatt, viszont a többi mind igaz volt, amit elmeséltem.

A sztori végére teljesen elsápadt, szóhoz sem jutott. Az egyetlene cselekedete az volt, hogy felállt, és magához ölelt. Nem értettem ezt miért kaptam.

- Sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned ilyen fiatalon, de mégis köszönöm neked! - utalt itt Sofira érzékenyülve. - Tudod, én is pont ennyi voltam, mint te mikor Ádámék megszülettek, és nem volt egyszerű. El sem tudom képzelni te hogy oldottad meg teljesen egyedül.

- A lányom adott erőt.

- Igen, azt gondolom. - mosolyogott el. - De áruld már el, mégis mi folyik itt? - hajolt közelebb. -Ez komolyan a bokszból lett?

- Sosem hitted, hogy megcsinálom.

- Te mindig olyan jól tudsz időzíteni! Vagy hallgatozol , vagy tehetséged van hozzá! - gesztikuláltam, miközben ráült a fotelom kartámlájára.

- A második. - vigyorogott rám idiótán.

Biztosan elbeszélgettünk még így hármasban vagy jó kèt órát, és szerencsére Zsuzsa vagy elhitte, vagy csak ránk hagyta az egészet, hogy mégis miből telik mind erre a luxusra. Én a másodikra tippelek.

- Te jó isten! - csukta be maga mögött a hálószoba ajtaját. - Esküszöm leizzadtam. - sóhajtott fel.

- Nyugi, nem vett be semmit abból, amit mondtál. - "nyugtattam", miközben levettem a melltartóm a pólóm alatt. Néha teljesen elfelejtem, hogy mi nem vagyunk "official" együtt.

- Ezt hogy érted? Úgy tűnik elhitte. - túrt hajába.

- Mert azt akarta, hogy úgy tűnjön! Sejt valamit... - mentem szekrényéhez, hogy kivegyek egy felsőt amiben aludni tudok, tekintve hogy én ma estére ki vagyok zárva a saját szobámból.

- Mért vagyunk mi még mindig külön szobában? - megálltam a mozdulatomban, miközben egy fekete póló után nyúltam.

- Mert Sofival nekünk úgy kényelmesebb. - vágtam rá valamit.

- Most komolyan...

- Ádám... nem tudom nem is gondoltam erre, de én nem szívesen alszok ebben az ágyban. - mutattam rá.

- Ha nem tűnt volna még fel, ez nem ugyan az. - és tényleg... - Azt az nap kidobattam. - vallotta be.

- Mert az én, vagy az ő illata volt benne?

- Az én bűnöm volt benne.

- Ádám, ne beszéljünk erről, jó?

- Mikor beszélünk róla? Rólunk? A családunkról? Mert ha nem tűnt fel, az vagyunk. - mutatott hármunkra, ugyanis Bubika az ágyon kiterülve aludt. Család... - Nekem ez így nem elég! Az, hogy hazudok anyámnak, miből van pénz, az egy dolog. De az, hogy kérdően nézel rám, miközben felteszik a kérdést ki vagy te nekem, azt nem tudom megemészteni.

- Ki vagyok én neked? - tettem hát fel a nagy kérdést.

- Első sorban a gyerekem anyja. A legjobb barátom, a nő akit szeretek, és az egyetlen jó dolog, ami valaha történt velem, a lányunkat leszámítva. Az, aki ma vagyok nagy részben neked köszönhető. Linda... - sóhajtott fel. - Hidd el nekem, úgy érzem annyi erő van bennem, hogy egy házat le tudnék bontani a két kezemmel, és mégis nélküled megfulladok! - tette kezét torka elé. - Levegő... asszem ez a legjobb szó. Kellesz ahhoz, hogy életben maradjak. Fogalmam sincs, mit csináltál velem, de... ez van. - vont vállat.

Teljesen a padlóhoz ragadtam, én mindenre számítottam, de ilyen szavakra nem, amiktől könny szökik a szemembe.

Épp, hogy  mind a ketten le tudtunk tusolni, és végre bebújtunk az ágyba, a lányunk sírni kezdett. Mit ne mondjak, nem volt valami pihentető az éjjel.

- Na, még mindig egy szobát akarsz velünk? - ringattam  hajnali negyed ötkor a síró kisbabámat.

- De még mennyire! - mosolygott álmosan.

- Jó reggelt! - köszönt ránk Zsuzsa, aki már lenn volt. Én még kissé kómásan, Ádám meg Sofival a karjában. Így battyogtunk le a lépcsőn.

- Jó reggelt! - köszöntünk vissza, ezzel egy időben már léptem is a kávéfőzőhöz, hogy lefőzzek kettőt, de mikor megláttam Szabrit jönni, elgondolkodtam a hármon.

- De kurva szarul vagyok... - vágta le magát keresztben a kanapén.

- Minek ittál ennyit? - nézett rá a bátyja, aki épp ott ücsörgött.

- Jaj, te beszélsz?

- Én legalább bírom.

- Mit bírsz te?

- Elég! - szólt rájuk az anyjuk.

- Kávé? - fordultam a másnaposhoz.

- Nem... - nyöszörgött. - Kóla nincs? - kérdezte, mire kivettem egy üveggel a hűtőből és Ferikének dobtam, hogy adja oda neki. - Linda, csinálsz nekem levest? - nyöszörgött.

- Gyakran vannak ilyen bulik? - kérdezte Zsuzsa, mire csak a fejünk ráztuk. Mi számít gyakorinak? Mármint mindennap azért nincs buli.

Zsuzsával ebédkészítés közben jól elbeszélgettünk, olyan volt mintha mindig is ismertük volna egymást.

- És a te szüleid? - dobta fel a bennem mélyen őrzött témát.

- Hát, anyu kicsi koromban meghalt rákban... - vágtam fel a sárgarépát. - Apu nevelt, de volt egy nagy vitánk pár évvel ezelőtt. Kitagadott és azóta nem beszéltünk.

- Sajnálom, ha tudtam volna nem kérdezem.

- Semmi baj, már annyira nem érint meg. Viszont pont tegnap mondtam Ádámnak, hogy talán fel kéne keresnem az apámat... annyival mégis csak tartozom neki, hogy lássa Sofit.

- És mit mondott?

- Nem tartja túl jó ötletnek, de nem is tart vissza. Fél, hogy felszakítom a régi sebeket.

- Kétlem, hogy még mindig haragszik rád. És majd ha meglátja Sofit, úgyis el fog tőle olvadni. - mosolygott rám. - Hisz olyan elragadó és gyönyörű kislányt hoztatok össze, ráadásul nagyon barátságos.

- Örülök, hogy ilyen lazán fogadod. - nevettem fel. - És köszönjük.

- Mint anya mondom neked, hogy keresd fel az apádat. Ha mégis visszautasít, akkor tudod, hogy valóban nem érdemes ezért fájjon a fejed életed hátralevő részében. Mármint, akármit csinálnak a gyerekeim csak az enyémek!

Teljesen igaza volt. Most, hogy már én is anya vagyok, tudom, mindegy Sofi mibe keveredne bele később, sosem tudnám magára hagyni, és nem segíteni neki.

A délutánt Zsuzsa nagy részben Sofival és Szabrival töltötte benn a házban, Ferike lement vidékre, én pedig kinn voltam Ádámmal a garázsban, aki valamit az egyik kocsin bütykölt.

- Segítsek, főnök? - lépett oda Kígyó.

- Nem, kösz! Megoldom. - matatott a motorháztető alatt.

- Igazából kérdezni akartam valamit. - motyogta a földet bámulva.

Ádám kiegyenesedett, én pedig odaadtam neki egy rongyot, amiben megtörölhette a kezét. Most komolyan, ő hogy a faszomba lehet valóság? Annyira tökéletes!

- Mi a baj? - és figyel az emberekre.

- Hát a lánnyal kapcsolatban. - suttogta, én meg úgy tettem, mint aki nem figyel és a telefonom kezdtem nyomkodni.

- Őt is elijesztetted?

- Nem, épp ellenkezőleg! Totál be volt indulva az este!

- Akkor?

- Asszem' haragszik rám.

- Miért?

- Mert bepánikoztam, és... - súgott valamit a fülébe, mire Ádám elmosolyodott.

- És ezt mondtad neki?

- Csak annyit, hogy nem érzem jól magam.

- Pedig az igazság sokkal jobb lett volna.

- Nem akarom, hogy megtudja! Tiszta gáz!

- Dehogy! Mért lenne az? - csóválta meg a fejét.
- Menj be, hívd fel és mondd el neki, hidd el meg fogja érteni. - tette kezét a vállára.

- Ha te mondod, főnök. - vette elő sóhajtva a telefonját, majd elsétált.

- Mi történt? - kérdeztem, mikor már elment.

- Nem állt fel neki este, mert túlságosan izgult. Ez lett volna az első alkalma. - mondta ki egyenesen.

- De hát folyton csajokat szédít - pislogtam értetlenül.

- Igen, de te is láttad az este hogyan csinálja... - sóhajtott. - Nem csoda, hogy eddig még egy sem jött neki össze. - fordult ismét a kocsihoz. Szinte már nyáladzva bámultam, ahogy a gépzsíros kezével, és egy trikóban ügyködik, ami tökéletesen láttatni engedni izomzatát.

- Nagyon bámulsz! - szólt oda rám sem nézve.

- Nem akarsz a kocsi helyett inkább máshol matatni?

- Engedd le a garázs ajtót! - dobott el mindent a kezéből amit csörömpölés követett, és már tipegtem is a távirányítóhoz. Ahogy ismét visszaértem egy határozott mozdulattal megragadta a derekam, magához húzott és követelőzően falni kezdte ajkaim. Mikor ezt megunta, felültetett egy másik kocsi motorháztetejére, felcsapta a szoknyám, leguggolt elém, és kényeztetni kezdett. Hajába túrtam, másik kezemmel pedig hátra hajolva megtámasztottam magam, és csak élveztem.

- Vissza kéne lassan menni a házba. Feltűnően sokáig szereljük már ezt a kocsit. - suttogtam az autó hátsó ülésen, meztelenül hozzábújva, míg ő hajamat simogatta.

- Tudod, hogy alapos munkát végzek.

- Igen, tudom. - nevettem el magam.

- Mikor bocsátasz màr meg végre? Mármint igazàn. Úgy érzem magam, mint két tini, akik bújkálnak.

- Nem tudom. - suttogtam. Talán már meg is bocsátottam, csak még nem tudom neki elmondani. - Ádám?

- Hmm?

- Egy dolgot sosem mondtál el nekem... - nyeltem egyet. - Miért haragszik rád úgy István? Azt mondtad megszegtél egy egyességet, de csak ennyi lenne?

- Nem. Megöltem a lányát.

- Hogy mi? - ültem fel azonnal.

- De nem direkt! Nem akartam.... - túrt hajába.

- Mi történt?

- Hát, áthívott magához, hogy megbeszéljük azt a dolgot. Igazából elkezdtünk az ő területén teríteni.  - mesélte. - Ott megy a legjobban a cucc, és úgy voltam vele, mért ne? Ezt közöltem is ott nála, hogy nem fogom azt a  helyet hagyni, mert több bevételt hoz, mint három egyben, és a mi cuccunk jobban is megy. Vita lett, aztán lövöldözés, páran meg is sérültek. Egyébként onnan van a heg a hátamon. - tette hozzá.
- István egyik őre épp a lányát menekítette volna ki a házból, de eltalálta egy golyó.. általam. Nem akartam, tényleg nem, még csak nem is rá céloztam. - idézte fel meggyötörten.

- Hány éves volt?

- Nem tudom... olyan tizenhat körül. Mikor abba maradt a tűzharc, oda mentem, hogy segítsek neki, de már túl késő volt. Az én hülyeségem miatt meghalt egy ártatlan lány. - láttam szemében a hatalmas bűntudatot. - Nem akartam... - suttogta, szerintem inkább magának, mire fejét a mellkasomhoz húztam, és simogatni kezdtem. - Ne mondd el senkinek. Nem tudják.

- Nem mondom. - adtam puszit fejére.

- Látom segítettél kocsit szerelni! - vigyorgott rám Szabri, mikor beértünk a többiekhez.
Semmit sem értettem, de mikor már Zsuzsa is kacagni kezdett magamra néztem. Egy kör kivágású póló volt rajtam, ami alól kikukucskált Ádám keze nyoma a mellemen, tekintve hogy tiszta gépzsír volt. Eztán megláttam még egyet a combomon is. Mérhetetlenül elszégyelltem magam.

- Megyek, letusolok... - motyogtam zavartan, és már spuriztam is felfelé. Hogy ez mennyire kínos! Pont az anyja előtt!

Zsuzsa holnap már indul is vissza külföldre, Ádám hiába próbálta neki magyarázni, hogy erre semmi szükség, de azt mondta nekik annyira bevált külföld, hogy nem csak az anyagiak miatt maradnak ott, egyszerűen megtaláltak a helyüket.

Másnap miután kivittük a reptérre, gondterhelten indultam vissza a kocsi felé.

  - Mi a baj?

  - Semmi, csak azt hiszem tényleg ideje meglátogatni aput. - néztem fel Ádámra, miközben az embereket kerülgettük, és véletlen bele is botlottam egybe.

  - Ne haragudj! - kapta el a karom

  - Az én hibám volt... - tűrtem egy tincsem a hajam mögé.

  - Linda? - vizslatott meg jobban a férfi, ekkor esett le.

  - Bruno? Jó ég, szia! - mosolyogtam rá. - Ádám, ő Bruno, apu egyik munkatársa. - mutattam be őket egymásnak, akik kezet is ráztak.

  - Örvendek!

  - Szintúgy. Mi járatban? - nézett ránk mosolyogva.

  - Az anyukáját hoztuk ki, és te?

  - A húgomért jöttem. És mondd csak, hogy vagy? - fonta össze karjait.

  - Jól köszi! - mosolyogtam, de furcsán nézett rám. - Mi az?

  - Te nem is tudod?

  - Mit?

  - Hát ami apáddal történt.