Reggel úgy ébredtem, mint amiben már nagyon régóta nem volt részem. Kipihenten, és biztonságban érezve magam, amit nem csodálok, mert Ádám mellett mindig is így éreztem.

Reggelre hátam teljesen az oldalának simult, míg ő hátán aludt, jobb karja pedig nyakam alatt volt. Egy pillanatra el is mosolyodtam, ahogy felébredtem, majd egyből hátra kaptam a tekintetem Sofira, aki még mindig szinte ugyan abban a pózban volt. Ilyen nincs... meg sem mozdult egész éjjel, nem hogy még fel is sírt volna. Hihetetlen, komolyan.

Szinte settenkedve léptem ki a hálóból, nehogy felverjem őket, de egy percre még azért visszanéztem. Szívmelengető látvány volt számomra.

Pár pillanat után aztán megfordulva becsuktam az ajtót, de a szemben levő fürdőben Szabri állt fogkefével a szájában, és megemelt szemöldökkel figyelt. Ő is meglátta, hogyan alszanak.

- Na ne... - köpte ki a habot, igazàn nőiesen.
- Együtt aludtatok? - vigyorgott.

- Igen... - feleltem kínosan, majd én is mellé léptem, és elővettem a fogkefém.

- De cuki! - olvadozott. - Egész éjjel rajta aludt? - mutatott feléjük fogkeféjével, amiből egy kis víz is kifröcskölt.

- Nem is értem. Egy egész órán keresztül sírt, Ádám átvette és úgy öt másodperc alatt lenyugodott. - ecseteltem.

- Édes kis Bubika! Az apukájával akart aludni. - mondta halkabban, mire szememet megforgatva elmosolyodtam, és neki láttam a fogmosásnak.

- Mész ma valahova?

- Igen, elmegyek körmöshöz, meg fodrászhoz is. Jössz?

- Nem. - öblítettem ki a szám. - El akartam menni Rozsihoz, és megkérdezni, hogy tudnál-e Sofira vigyázni, de akkor mindegy.

- Ádám biztosan szívesen figyel rá. Ha jól tudom ma nem megy sehova.

- Nem is tudom. - húztam a szám.

- Bízz bennem, ismerem a bátyám. Elkönyvelte magában, hogy nem az övé, nem fog terveket szőni. Meg én úgyis délután itthon vagyok. - fésülte ki hosszú szőke lobboncát.

- Jó, akkor majd ha felkel megkérdem. - és nyílt is az ajtó.

- Na, itt is van. Kérdezd meg! - vigyorgott Szabri.

- Hogy? - állt meg az ajtó előtt, szemét megdörzsölve.

- Hogy tudnál-e Sofira vigyázni, míg elmegyek Rozsihoz. - kérdeztem kezeimmel babrálva, mire kicsit megdöbbenten nézett.

- Azt hittem nem akarod, hogy a közelében legyek, de rendben. - rejtette el mosolyát, mire csak bólintottam, aztán bejött, leszakított egy darab papírt és letörölte hasát, erre Szabri a nevetés folytatta vissza.

- Olyan hülye vagy... - nézett át válla mögött. - A gyerek nyálazott össze míg aludt.

- Ilyen ez az apaság! - veregette meg a vállat, gyorsan kilibbent,én meg szúrósan néztem rá, de már nem látta, ellentétben Ádámmal, aki a tükörből figyelte az arcom, elég sejtelmesen.

- Biztos el lesz velem egész nap?

- Úgy érzem, igen.

- Lehet az este csak pont nálam fáradt ki.

- Nézd, ha nem akarod, akkor nem megyek el.

- Nem azért mondtam, menj nyugodtan! Szívesen vigyázok rá. - mondta őszintén.

- Köszönöm. - öleltem át. Láthatóan meglepte cselekedetem, de végül viszonozta. Istenem, mennyire jól esett, és mennyire hiányzott!
Mindegy, mi történt köztünk a múltban, vagy mi fog még, nekem ő akkor is a mentsváram, a sziklám és a védelmezőm marad.

- Mit köszönsz? - kérdezte állát a fejem búbjára támasztva, mire picit ringatózni kezdtünk, mint régen.

- Mindent. Hogy vigyázol ránk. - fúrtam arcom mellkasába, és magába szívtam az illatát, erre ő puszit nyomott a fejem búbjára, majd elengedtük egymást.

- Mikor akarsz indulni?

- Egy óra múlva kb. Nem akarok későn jönni.

- Rendben, addig beszélek Ervinnel. Ő fog elvinni.

- Oké. - bólintottam.

Mielőtt még elmentem, átöltöztettem Sofit, tisztába tettem és megetettem. Ki kéne így bírnia, míg Szabri megérkezik, de a biztonság kedvéért azért tartottam egy órát Ádámnak, aki a kanapén ült lent, és figyelt, mellette a fotelban pedig Ferike terpesztett, aki csak élvezte a műsort, és vigyorral az arcán kapkodta tekintetét Ádám és köztem.

- A kis pokróc! - lengettem meg bal kezemben, mert a másikban Sofi volt, és azon ügyeskedett, hogyan tudná elszakítani a nyakláncom.
- Nagyon fontos, enélkül nincs meg. Ha elhagyod, vesztettél!

- Linda, nyugi már! Megleszünk! - állt fel, majd átvette őt, de a nyakláncom mèg most sem engedte el. - Várj, segítek. - szedte ki kezeiből az arany láncot, majd jobban szemügyre vette azt, és rám mosolyogott. Még tőle kaptam egy évvel ezelőtt.

- Ha van valami. - köszörültem meg a torkom.
- Hívjatok! - mutattam rájuk.

- Fasza lesz minden! - kacsintott Ferike, mire Sofi meglátta Ádám mellkasán a tetoválást, ami kikukucskált felsője alól, és azt akarta leszedni.

- Aú! - emelte maga elé. - Miért csípked? - nézett rám értetlenül.

- Meglátta a tetoválásod.

- Első lecke! - ültette karjára. - Ezért gondold át, ha tetoválást akarsz. - nézett rá komolyan. - Mert ez nem jön le. Szóval megmérnélek hogy ne kapargasd. - mutatott rá, mire Sofi lassan elvigyorodott

Valahogy Ferikére került a tekintetem, aki úgy figyelt minket mosolyogva, mintha belénk látna, pontosabban belém. Az a baj, neki mindig is nagyon jók voltak a megérzései.

- Jó, akkor én mentem. - kaptam fel a táskám.

- Hívsz ha oda érsz! - nézett rám. - Ha megálltok akkor is, és azt is, hol álltatok meg!

- Jó! - forgattam szemem sóhajtva, majd nagy cuppanós puszit adtam a kisbabám arcára.
- Nagyon szereltek! - adtam még egy puszit a kis kezére, majd sóhajtva Ádámra néztem.

- Linda, menj már! - könyörgött, ugynis vacillálni kezdtem, hogy menjek vagy maradjak.

- Oké, oké! Itt sem vagyok! Bye! - intettem, mire egyszerre vissza is köszöntek.

Pár óra utazás után ismét megérkeztem a kis kunyhó elé, ahová évekkel ezelőtt Rózsi befogadott minket azon az éjszakán, ami mindenkinek sorsfordító volt. Mikor megálltam az ajtóban mély levegő vétel után bekopogtam, és vártam, hogy nyíljon előttem.
Mikor megtörtént, elképedve nézett rám.

- Linda! - kapta szája elé a kezét, majd magához ölelt. - Hogy hogy itt vagy? - nézett rám értetlenül.

- Már nagyon régóta meg szerettelek volna látogatni, és sajnos csak most lett rá lehetőségem.

- Jaj, galambom, gyere be! - állt félre - Egyedül vagy? Az a szép nagyfiú nem jött veled,a barátod?

- Ádám? - néztem rá mosolyogva. - Nem, ő otthon maradt. 

- Kár, mért nem hoztad őt is? - ültünk le a konyhába, és már tette is le elém a süteményt, hogy egyek.

- Egyedül szerettem volna jönni. Meg ő most a kislányunkra vigyáz. - tettem hozzá, mire szemei kikerekedtek.

- Van kisbabátok? - ért fülig a szája, mire csak bólogattam. - Mennyi idős?

- Most lett öt hónapos. Sofi a neve.

- Van róla fényképed? - kérdezte izgatottan, mire elő kaptam a telefonom, és mutattam róla egyet.
- Édes istenem! - tette kezét az arcára, mire felnevettem. - Meseszép! Gratulálok!

- Köszönöm. - tettem ismét zsebre a készüléket.
- Te hogy vagy?

- Megvagyok. - legyintett, ám nem tűnt valami boldognak.

- Mi a baj?

- Nem vagyok az a panaszkodós típus. - vont vállat szerényen 

- Kérlek mond el!  - néztem rá komolyan, mire felsóhajtott.

- Meghalt a férjem tavaly előtt.

- Annyira sajnálom! - kaptam szám elé a kezem.

- Neki talán jobb volt így. Nagyon beteg volt már a végén, csak kínlódott. - nézet maga elé szomorúan.

- Szeretném, ha ezt elfogadnád. - vettem ki a táskámból egy vaskos borítékot, amiben pénz volt, és elé csúsztattam.

- Nem, dehogy is, Galambom! - hőkölt hátra.
- Neked is kell a pénz, elvégre ott van a kislányod! - magyarázta hevesen, mire elmosolyodtam.

- Hidd el, ő jól van. Ezt neked szántam. Kérlek fogadd el!

- Nem is tudom mit mondjak... - hebegett.

- Még így is mi tartozunk neked köszönettel, hogy aznap éjjel szó nélkül befogadtál két idegent.

- Ugyan már, mindneki ezt tette volna. - legyintett.

- Hidd el, hogy nem. - csóváltam a fejem.

- Nagyon szépen köszönöm! - tette kezét az enyémre hálásan.

Rózsival pikk-pakk elbeszéltük az időt, mindent elmondtam neki az egész sztorit az elejétől fogva, onnan, ahol megtudtam terhes vagyok. Elmondtam neki a DNS- vizsgálat dolgot is, amit egyáltalán nem helyeselt. Azt mondta ha Ádám a vérszerinti apja, joga van tudni róla akármit is tett. Igen, tudom igaza van, de még nem állok készen.

Már kezdett esteledni, mikor beléptem a Villába, és alig vártam, hogy ismét karomba tarthassam a kislányom, mikor igen csak vicces látvány fogadott. A tévében spongya-bob ment, Ferike a kanapén aludt, ami előtt a szőnyeg  tele volt játékokkal, az asztalon volt még pizzás doboz, kólas üveg, meg persze cumisüveg. Isten hozott a maffia házában!
Tovább mentem a konyhába, ahol Ádám hangját hallottam. Épp telefonált karjában Sofival, nekem háttal. Neki dőltem a falnak összefont karral, és csak figyeltem őket.

- Egész nap le sem tette. - lépett mellém Szabri.
- Konkrétan nem akarta nekem ide adni, totál kisajátította. - duzzogott, mire rámosolyogtam.
- Szerintem kezdi megszeretni.

- Igen, én is látom. Ahogyan Sofi is őt. Észre vetted, hogy folyton Ádám figyelmét akarja?
- néztem rá, és csak helyeselve bólogatott.

- Apás. - lökte meg csípőm az övével, mire felnevettünk, erre Ádám is észre vett minket, és megfordult.

- Visszahívlak! - tette le. - Mióta álltok ott? - mutatott ránk telefonjával a kezében

- Egy darabja. - sétáltam feléjük, hogy elvegyem tőle Sofit, és megpuszilhassam, de nyöszörögni  kezdett, mire furcsán összenéztem Szabrival. - Mi a bajod? - kérdeztem tőle aggódva.

- Nálam akar lenni. - vette vissza Ádám, és lám el is hallgatott. - Bocsi. - cukkolt szándékosan, mire elképedve felnevettem, ő pedig bekapott egy szőlőt, de a felét Sofinak adta.

- Ilyen nincs! - csaptam combomra. - Fél napra mentem el!

- Ez van! - vont vállat.

- Ádámmal ma megbabonázták egymást. - forgatta szemét Szabri.

- Ja, képzeld hozzá se akart oda menni. - mesélte vigyorogva, csillogó szemekkel, mire megmozdult bennem valami. Azt hiszem ideje elmondani az igazat.

- Ádám... - kezdtem bele remegő hanggal. - El kell mondanom valamit...