Eddig sem tudtam aludni éjjelenként, de a temetés teljesen felzaklatott. Lehunytam a szemem, és csak őt láttam magam előtt. Nem mondom, hogy félek, de nyugodt sem vagyok.

Mielőtt lementem volna a konyhába, még ránéztem Sofira, aki mélyen aludt a kiságyában. A folyosón teljes csend és sötétség volt. Elvégre ki is lenne még fenn hajnali háromkor?

Halk léptekkel igyekeztem le a lépcsőn, egy pohár vízért mentem, hogy be tudjam venni a nyugtatómat. Ádám halála óta ők lettek a legjobb barátaim.

Eztán fogtam magam, és kiültem a teraszra a mélázós fotelomba. Már igazából semmin sem gondolkodom, csak bámulok ki a fejemből. Olyan vagyok, mint egy élő halott.

Bambulásomból zaj ébresztett fel, ami a bejárati ajtó felől jött. Azonnal felálltam és lenéztem az udvarra. Az érzékelős lámpa világított, szóval valaki van itt. A szívem a torkomban kezdett dobogni, így benyúltam a fotelbe, ahol egy kis revolvert rejtettem el. Lábujjhegyen sétáltam a bejárati ajtó felé, mert valaki beszeretett volna jönni, ugyanis a zárral ügyködött, ami kattant is, ezáltal kitárult az ajtó.

A vér is megfagyott bennem, a pisztoly pedig kihullott szorításomból

- Báránykám! - szaladt felém, majd szorosan magához ölelt. Nem tudtam, ez álom vagy valóság, de amilyen erősen csak tudtam magamhoz szorítottam, arcom a vállába fúrtam, és zokogni kezdtem.

- De... te meghaltál.. a kocsiban... a rendőrség mondta és... -kapkodtam a levegőt teljesen megzavarodva. Biztosan megbolondultam.

- Shh... - fogta arcom keze közé. - Itt vagyok, nem haltam meg!

- Álmodok, igaz? - néztem rá sokkos állapotban, hangom remegett

- Nem álmodsz! - csókolt meg. Azt hittem itt helyben esek össze.

- Itt vagy! - tettem kezem az arcára. - Élsz!
- sírtam és nevettem egyszerre.

- Szerinted komolyan itt tudtalak volna hagyni?
- lábadt könnybe az ő szeme is.

- Annyira hiányoztál! - öleltem át, és soha többé nem akartam elengedni.

- Hát még ti nekem! - suttogta hajamba.

- Hogyan? Mért nem mondtad akkor ott, mikor elbúcsúztál?

- Mert csak remélni mertem, hogy a tervem sikerülni fog.

- Tudod te min mentem keresztül? - szipogtam.

- Tudom, Báránykám, de már vége! - tolt el, és a szemembe nézet. - Vége van!

- István meghalt?

- Az egész bandájával együtt. - pillantott le. Láttam valamit a szemében és az arcán, ami megtörte. Tudtam mi volt az. Ebben az egy hónapban mindenkit levadászott egyesével, hogy nekünk végre nyugodt életünk lehessen. Nem szóltam semmit, csak hozzábújtam. - Rossz embernek tartasz?

- Mert megvéded a családod, kerüljön bármibe is? - emeltem meg arcát állánál fogva, hogy ismét a szemembe nézzen. - Nem. Egyáltalán nem. Te az én szememben, Farkas Ádám, mindig is egy hős leszel! - simogattam arcát.

- Annyira szeretlek! - suttogta két csók között.

- Én jobban! - öleltem át, nem bírtam betelni vele. - Elmondod mégis mi történt? És hogy akkor egyáltalán kit temettünk el? - szólaltam fel úgy húsz perc ölelkezés, simogatás és csókolózás után.

- Egy rossz embert... - sóhajtott fel. - Van egy két kapcsolatom a rendőrségen, őket kértem rá, hogy hamisítsak meg a halotti bizonyítványt. Mielőtt érted mentem volna, a fiúk túszul ejtették az egyik emberét, valami pedofil állatot. - mesélte, miközben látszott, hogy egy film játszódik le előtte a történtekről. - Mikor beültettek a kocsiba leszúrtam kettőt mellettem nyugtatóval, amiben persze méreg is volt, majd a sofőrt is. István elment előtte valahova, így őt nem tudtam. Eztán jött a csere. Engem Kígyó vitt el egy rejtekhelyre, Misi meg beállította az egészet balesetnek és felgyújtotta a kocsit a férfival benne, aki már nem élt. István persze azonnal megkapta a hírt, hogy "halott" vagyok, így akkor csaptam le rá, amikor csak akartam, de először az embereivel kezdtem. Eddig tartott a hajsza. - dőlt hátra a kanapén, megtörten.

- Mért nem adtál magadról életjelet? Üzenhettél volna a fiúkkal!

- Nem mertem... féltem, mi van, ha tényleg meghalok. Akkor dupla fájdalmat okoztam volna nektek. - tekintet  bűnbánó volt.

- Ennél nagyobbat nem tudtál volna.

- Sajnálom. De csak hogy tudd, minden egyes nap a közeledben voltam - nézett végig rajtam, hisz az életben nem voltam ilyen ramatyul. - Mától megfogadom neked, hogy soha többé nem hagylak el! Nem megyek bele hülye dolgokba, nem kockáztatok többet, nekem csak ti lesztek! Csak te, és a lányunk!

- Úgy féltem...

- Már nem kell, itt vagyok! - ölelt át. - Itt vagyok, Báránykám. - adott puszit a fejem búbjára.

- Ezt a fájdalmat mégegyszer nem bírnám elviselni. - szipogtam zaklatottan, még most sem tértem teljesen észhez. - Csak Sofi miatt vagyok még itt. Másképp már rég megöltem volna magam.

- Ne is mondj ilyet!- szorított ölelésén. - Ő jól van?

- Ühüm. - bólogattam a mellkasához simulva ahogyan raktároztam magamba az illatát.
- Viszont felvettem egy dadust. Nem bírtam el egyedül, nem akartam, hogy ő is szomorú legyen azáltal amit én érzek.

- Jól tetted. - simogatott, miközben puszikat nyomott a fejemre.

- Ugye itt leszel, amikor felébredek? - kérdeztem álmosan. Asszem kezd hatni az a két nyugtató.

- Persze, hogy itt leszek. - hangja annyira megnyugtatóan csengett.

- Csak mert félek, hogy álom az egész. Nem ez lenne az első alkalom. - és el is szenderültem.

Másnap reggel sikításra ébredtem fel, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, annyit láttam, hogy Szabri áll a lépcső alján totál fehér arccal.

- Linda, te is látod?

- Mit? - így korán reggel le sem esett.

- Úristen, csak nekem jelent meg! - fogta fejét hisztérikusan, erre Ádámra kaptam a tekintetem, aki kezét combomra téve jelezte, hogy maradjak csendben. Belementem, bár nem volt szép tőlem.

- Én nem látok semmit!

- Mi az, hogy nem látod, épp felém sétál! - mutatott rá hisztérikusan, félelemmel teli. Ádám megállt előtte alig egy méterre, mire Szabri csak bámult. - Engem néz! - suttogta, majd kezét lassan, remegve felé kezdte nyújtani, de mikor épp hozzáért volna...

- Bú! - hajolt hirtelen közelebb hozzá, Szabri meg sikítva eltakarta a szemét és leguggolt, mire Ádám felnevetett és magához ölelte. Ekkor a húga lefagyott.

- Élsz! - tapogatta meg, így biztosra menve, nem egy szellem. - Élsz! - ölelte ő is szorosan magához, és sírásba kezdett. - Úr isten! - zokogta a vállába, erre nekem is könnyes lett a szemem. Így ölelkeztek a lépcső előtt a földön perceken keresztül.

- Na, jó! - torpant meg Ferike lejövet, arca neki is azonnal lesápadt. - Hallucinálok? - nyújtotta nyakát közelebb.

- Nem. - állt fel Ádám. - Itt vagyok! - tárta szét a karját, mire Ferike leszaladt, és átölelte.

- Mi a picsa!?- nézett végig rajta - De, hogyan?

- Jó reggelt, főnök! - dőlt neki vigyorogva Misi a teraszajtófélfának Kígyóval az élen.

- Ti rohadékok! - indultam meg feléjük, hogy most keverek le nekik egy pofont, amiért semmit sem mondtak, de ehelyett inkább magamhoz öleltem őket. - Annyira hálás vagyok, hogy visszahoztátok, de haragszom is. - engedtem el őket.

- A főnök utasítása volt! - emelte fel kezét védekezően Kígyó.

- A főnökkel ezért még számolok! - pillantottam rá, mire rám kacsintott. Nem bírtam ki, futásnak eredtem, majd a karjaiba kapott és megpörgetett. Annyira boldog voltam, hogy az éjjel tényleg nem csak egy álom volt.

- Elmondaná valaki, mi folyik itt? - csapott combja oldalára Szabri.

Abban egyeztünk meg, hogy mind ahányan vagyunk kiülünk a teraszra együtt reggelizni, így Ádám elmondhatja mindenkinek az egész történetet, hisz ebben csak hárman voltak benne.

Én lenn voltam Szabrival a konyhában, Ádám fenn Sofinál, a fiúk meg kinn a teraszon beszélgettek és nevettek. Végre újra élet van a házban. Táncikálva készítettem elő mindent, miközben már egy egész doboz szőlőt befaltam. Szabri csak vigyorogva nézett.

- Annyira jó látni, hogy végre megint eszel!
- nyomott puszit az arcomra, mire visszamosolyogtam rá, a következő pillanatban pedig Ádám hátra rántott, így a mellkasának csapódtam, és követelőzően csókolni kezdett, amibe bele is nevettem.

- Értem én, hogy egy hónapja nem láttátok egymást, de nem lehetne ezt diszkrétebben, vagy esetleg nem előttem csinálni? - szólt ránk Szabri. - Hahó! Áh, ti sosem változok. - motyogta.

- Ne is változzon itt semmi! - "szólt rá" bátyja, mire ő csak mosolyogva kikerülte, hogy kivigyen egy tálat az asztalra.

- Egy valamit leszámítva. - nézett rám, én meg kíváncsian figyeltem. - Lehetnénk egyel többen.
- célozgatott.  - Csinálunk még egy gyereket?
- suttogta, erre úgy mosolyogtam, mint a vad alma.

- Csináljunk! - hisz ez minden álom. Család Ádámmal. - Hé! - toltam el magamtól csók közben. - Mármint... most, itt? - emeltem fel szemöldököm.

- Igen! - kapott fel, majd a márványpultra helyezett.

- Megörültél? - nevettem fel. - Szabri mindjárt visszajön a többi tálért, mindneki ránk vár!

- Szólok, hogy ne jöjjenek be. - indult meg, de visszahúztam.

- Ácsi, Maffia! Nincs elég időnk? - karoltam át nyakát.

- De... - sóhajtott megkönnyebbülten. - Csak nem bírok betelni veled. - csókolt nyakamba, majd ismét letett a földre. - Gyerünk Báránykám, tudjuk le a reggelit, mert utána egész nap az enyém leszel! - lehet lágy csókot ajkaimra.

A reggeli egy érzelmi hullámvasút volt. Először is Ádám elmesélte a sztorit, talán még részletesebben, még több fájdalommal. El sem tudom képzelni mit érezhetett ebben az egy hónapban. Aztán mi is meséltünk kicsit, mi minden történt az utóbbi időben, nem mintha valami eseménydús sztorik születtek volna.

Na, de eztán végre olyan lett a hangulat, mint amilyen ebben a házban mindig is volt. Vidám! Itt jöttem rá, hogy mi hárman azaz Sofi, Ádám és én ez nem a teljes család. A teljes család az, akik most ennél az asztalnál ülnek. Szabri, Ferke, Misi, Kígyó, és a többi srác. Itt nem a vér számít, vagy a múlt. Csakis az összetartás és a szeretet, ami itt napról napra erősebb lesz.

- Jól van, add ide és menjetek! - vette át Szabri
Ádámtól Sofit, mikor már benn voltunk a házban 
- Egész reggeli alatt csak a ti szexuális feszültségeteket lehetett érezni. - forgatta szemeit, mire felnevettünk.

- Hallottad, Báránykám! - kapott fel az ölébe.

- Akkor most már lehetne végre közös szobánk? - dobta fel a semmiből, miközben a mellkasán feküdtem.

- Igen. - nevettem fel.

- Amúgy, mi volt pontosan akkor azzal a lánnyal? - simogatta a hátam.

- Bella. Rémlik ez a név? Egy gimibe járatok. - és elmeséltem neki az egész sztorit.

- Ekkora félreértést. - nyomta arcára párnáját.
- Az egész cirkusz felesleges volt. - nézett rám ismét, miközben karját a feje alá helyezte. - Hogy elmentél, a teszt, a viták köztünk...

- De a miénk. - fojtottam belé a szót. - Nem is illene hozzánk egy átlagos történtet. Ilyen, mint a mi szerelmünk, nincs még egy a földön.

- Az már biztos. - csókolt meg. - Mit kérsz szülinapodra?

- Téged! - vágtam rá. Az említett dátum jövő hétre esedékes.

- Most komolyan, mit szeretnél? - simogatta arcom.

- Nem tudom, mindenem megvan. - vontam vállat.

- Mit szólnál egy nyaraláshoz? De most egy igaziról beszélek. Kiválasztasz egy helyet, veszünk két oda jegyet, és mikor azt mondod vissza akarsz jönni, visszajövünk.

- Imádnám. - suttogtam két csók között. - Csak veled lenni, semmire sem gondolni, szeretkezni éjjel a parton... - ábrándoztam.

- Hát, hogy neked csak ezen jár az eszed! - húzott magához mosolyogva, hogy legyek a bűntársa egy csókra, és persze még egy menetre.

Még most sem hiszem el. Egy hónapnyi kőkemény szenvedés után, végre itt van. Megérinthetem, megcsókolhatom, érezhetem a teste melegét, az illatát, hallhatom a hangját és szerethetem teljes szívemből, lelkemből és testemmel. Mostmár teljesen biztos vagyok benne. Ádámot a sors is nekem szánta, és én egyszerűen azért születtem meg, hogy szerethessem őt.