Később egy sötét szobában ébredtem. A fejem sajgott, mikor felületem. A saját hálómba találtam magam, ahol Ádám szintén itt volt, karjában Sofival, miközben puszikat adott a fejére és az arcára.

  - Annyira sajnálom! - mondta neki, hisz nekem háttal állt, így nem vette észre, hogy megébredtem. - Korábban rá kellett volna jönnöm... korábban meg csináltatni egy új tesztet, de... - csuklott el a hangja. - Hülye voltam. Elhittem amit más mondott. - adott újabb puszit neki. - Viszont megígérem neked, mostantól kezdve mindig itt leszek neked, mindegy mi lesz, nem fogsz apa nélkül felnőni.

  - Én tényleg el akartam mondani. - szólaltam fel, mire megfordult.

  - Mikor? - kérdezte már sokkal nyugodtabb hangnemben.

  - Ma. De megelőztél. - hangom rekedt volt, és erőtlen. Felsóhajtott, visszatette lányát a kiságyba, és leült mellém

- Mikor hazajöttél Santorini-ból, tudtad már hogy terhes vagy? - úgy látszik szeretne most higgadtan beszélgetni.

- Igen. Előtte egy nappal tudtam meg.

- Hogy jöttél rá? - érdeklődött, mire elmosolyodtam. Gondolom rengeteg kérdése van.

- Kagylót rendeltem.

- Utálod.

- Tudom, rosszul is lettem tőle. Szabri kezdett el viccelődni, hogy biztos terhes vagyok. A nyaralás annyira magával ragadt, hogy teljesen megfeledkeztem a menstruációmról.

- Mégis mi volt a fejedben, mikor neki vágtál Horvátnak?

- Csak düh, és hogy nem érdemeled meg a lányunk. - beszéltem teljesen nyíltan, és őszintén.

- Én ezt értem, de később nem bántad meg? Nem gondoltál arra, hogy megkeresel, és elmondod?

- Minden egyes nap.

- Akkor?

- Ádám, te megcsaltál!

- Tudom, de attól még az én lányom! - mutatott rá. - Hogy jutottál át ilyen egyszerűen a határon? - biccentett hunyorogva.

- Levettem a rendszámot. - vontam vállat. - És nem használtam kártyát. Te hogy találtál meg? - hisz ezt még sosem kérdeztem.

- Aki keres az talál. - mosolyogott elmerengve.
- Kaptam egy fülest, hogy van egy hasonló kocsi egy ház előtt, egy külföldi lánnyal. Honnan jött egyébként pont Horvát? - nézett ismét rám, miközben témáról témára ugráltunk, mert mind a két félről megannyi megválaszolatlan kérdés akad, és azt sem tudtuk melyiket tegyük fel hamarabb.

- Ahol laktam, az Zsolt nyaralója valójában. Ő ajánlotta fel, mikor mondtam neki, hogy el akarom hagyni az országot.

  - Vagy úgy... - húzta a száját.

  - Mi az?

  - Volt valami köztetek?

  - Zsolttal? - nevettem fel. - Ő meleg!

  - Tessék? - esett le az álla. - Én azt hittem vele voltál míg...

  - Nem, dehogy! Senkivel sem voltam sehogy!

  - Legalább te nem. - dörzsölte meg arcát nyűgösen, hangja bűnbánó volt.

  - Most mi lesz?

- Linda, fogalmam sincs. - dőlt hanyat az ágyon 
- Nem látod, ahogy kezdünk a tiszta vízben úszni, egyből elér minket a mocsár? - csak bólogattam.

- Emlékszel, mikor kigyulladt az nap éjjel a club, és pont mondani akartam volna valamit?

- Ez lett volna az?

- Igen. - dőltem le én is mellé.

- Szenvedni hagytál, miközben én próbáltalak felemelni.

- Tudom. - suttogtam, majd érzetem ahogy egy könny legördül, és a párnámon leli halálát.
- Gyűlölsz?

  - Nem tudlak gyűlölni. Próbállak megérteni tényleg, de még mindig úgy gondolom túl messzire mentél.

  - Tudom. 

- És... - nyelt egyet kis hatás szünet után. - Hogy zajlott a születése? - fordította felém arcát.

- Nos, az volt életem legszebb és legnehezebb napja is. Egyrészt, mert nem voltál ott, és tudom tudom, az én hibám. Többször is elgyengültem, hogy felhívlak, gyere most azonnal mert úgy éreztem nem bírom végig csinálni egyedül. Huszonegy órába telt.

  - Mért nem hívtál?

- Féltem! Nagyon is, hogy mit szólnál azok után, hogy meghamísítottam a tesztet.

- Legalább nem hagytam volna ki a születését.
- mondta rekedt hangon.

- Egyébként, egy napon van a születésnapotok.

- Hogy mi? - húzta száját mosolyra.

- Ühüm. Ez is annyira furcsa, mert egy héttel tovább hordtam. Úgy volt, hogy másnap be kell indítani a szülést, de végül beindult magától az nap éjjel.

- Sajnálom, hogy nem voltam ott. - éreztem meg kezét az enyémen. - És azt is, amit az előbb kint mondtam. Elborult az agyam...

- Tudom, semmi gond. - suttogtam.

- Jól rám ijesztettél. - tette hozzá.

- Akkor most mi lesz?

- Nem tudom, nekem kell egy kis idő. - fordult ismét vissza hátára. - Legfőbbképp Sofival.

- Ne vidd el! - könyörögtem. - Kérlek!

- Nem fogom. Szó nélkül nem, a szavamat adom. - egy kő esett le a szívemről. - Figyelj, kéne a segítséged. - szólt kis idő után.

- Mondd csak.

- Úgy néz ki, tudnék egy jó üzletet csinálni a horvátokkal, de nem ártana egy tolmács.

- De... ott leszel mellettem ugye?

- Persze, hogy ott leszek, hogy hagynálak egyedül? - nevetett fel. - Aludj egy kicsit, hajnalban indulunk. - ült fel, de ezt hallva én is elég hamar felpattantam.

- Mi? Ma hajnalban?

- Igen. - nézett rám furcsán.

- De... azt mondtad idő kell, most meg már hajnalban külföldre megyünk? - zavarodtam össze.

- Ne keverjük a munkát a priváttal. - próbált komoly maradni, de hallottam a hangján, hogy viccel.

- Vidd át, ha szeretnéd. - szóltam lágy hangon, mert folyton a lányát nézte. Nem szólt semmit, kivette, majd az ajtóban állva visszanézett.

- Még nem mondtam, de nagyon jó anya vagy, tudod ugye? - mit felelhettem volna erre lányos zavaromban? Lehajtottam a fejem, és csak mosolyogtam.

Hát ennyi volt. Ádám tudja. Tudja, és mégsem gyűlöl, pedig ha valaki, ő megtehetné. Azt hiszem ez a feltétel nélküli, sírig tartó szerelem. Bár én is ilyen erős lennék mint ő, és felejteni tudnék, hogy minden aggály nélkül tudjam teljes szívemmel, és testemmel szeretni.

- Linda! - hallottam meg hangját álmomban, de mikor megéreztem érintését magamon, rájöttem ez a valóság. - Kellj fel, indulunk! - suttogta.

- Hány óra? - pillantottam ki az ablakon, de napot még nem láttam.

- Mindjárt négy. Nem bírtam aludni.

- És Sofi? - ültem fel.

- Ő mélyen alszik. Szabri átment szobámba, ha mégis felkelne még, hallani fogja.

- Oké, adj fél órát. - ásítottam.

Egy gyors fog és arcmosás után muszáj voltam némi sminket feltenni, mert úgy festettem, mint valami élő halott a fáradtságtól.
Az öltözködést nem vittem túlzásba, azt vettem fel, ami legelőször a kezembe akadt. Fekete farmer, ugyan olyan színű pólóval, bokacsizma és a változatosság kedvéért egy szintúgy fekete bőrdzseki, hisz hajnalban azért még hűvös van. Gyorsan elővettem egy táskát, bepakoltam pár cuccot, majd hajam felfogtam egy laza kontyba, és már mehettem is.

A lépcsőről már láttam Ádámot, aki lenn épp a bőrkabátját vette fel. Egymásra néztünk, és el mosolyogtunk, hisz ugyan úgy öltöztünk fel tök véletlen.

- Kicsit azért izgulok. - vallottam be, mikor elindultunk.

- Miért?

- Hát ez az első úgymond, hogy elviszel magaddal "dolgozni" - formáltam macska körmöt.

- Hidd el, ha veszélyt éreznék, nem hoztalak volna. - nézett előre mosolyogva

- Ádám?

- Hmm? - kanyarodott fel a pályára.

- Hogyan csináltad meg a tesztet?

- Elvittem az egyik cumiját. - akkor azért nem volt meg...

- És mi vitt rá pont most?

- Nem tudom. Igazából, nem mondom azt, hogy tudtam, de éreztem. - támasztotta könyökét az ajtóhoz. - Meg... - nevetett zavartan majd folytatta. - Mikor lefeküdtünk legutóbb - pillantott rám, én pedig bólintottam, hogy nagyon is emlékszem az irodában történtekre. - Amikor először elmentél, ott tudtam, hogy nem voltál senkivel. Ergo, Sofinak nem lehet más az apja rajtam kívül. - gondolkodott az utat nézve.

- Honnan tudtad?

- Csak figyelek... és ahogy ram néztél utána... - mosolyodott el.

Nem tudtam erre mit mondani, nem hiszem hogy most létezik a helyes válasz, vagy egyáltalán válasz.  Szóval inkább így feleltem.

- Amúgy csak hogy tudd, te is jó apa vagy, pedig még csak nem is tudtad. - válaszoltam neki még a pár órával ezelőtti mondatára, mert akkor ott nem tudtam. - Ádám... pisilnem kell.

- Linda, pontosan hét perce indultunk el, most szórakozol velem? - mutatott a kijelzője.

- Hét perce még nem kellett pisilnem, most kell!

- Nem is te lennél! - csóválta a fejét. - Éhes is vagy, ugye? - nézett rám sóhajtva, én pedig mosolyomat visszafojtva bólogattam.

A következő lehetőségnél kitértünk, ahol még egy meki is volt, szóval én feltankoltam mindennel, amit megkívántam, ő meg csak egy kávét ivott.

- Mi van? - kérdeztem teli szájjal, mert bámult.

- Hogy tudsz ilyen korán ennyit enni?

- Reggel tudok a legjobban enni. Minél korábban kelek, annál éhesebb vagyok. - ittam bele szívószálas italomba. - Óh! - olvadtam el.

- Mi van?

- Ott egy cica! - akartam felállni.

- Ide ne hozd! Most mondom neked, hogy nem teszed be a kocsiba!

- Legalább enni had adjak neki! - téptem le a buciból, és oda dobtam neki. - És ha...

- Nem!

- Jól van na, nem kell le harapni a fejem - ettem tovább durcisan.

- Jól laktál? - kérdezte, mikor mindent felettem.

- Aha. - mosolyogtam jól lakottan.

- Mehetünk, vagy van még valami, amit szeretnél?

- Iga...

- A macskán kívül. - szakított félbe. Mennyire ismer!

- Akkor nincs. - csóváltam a fejem.

Indultunk vissza a kocsihoz, de két tini srác neki dőlve fűzögetett két csajt, akik láthatólag nagyon be voltak gerjedve, de szerintem inkább a Panamera keltette fel az érdeklődésük.

- Ez igen, öcsém! Szép verda! - lépett oda hozzá Ádám lelkesen.

- Köszi! - mosolyogott büszkén, sőt még meg is paskolta a motorháztetőt, aminek Ádám is neki dőlt, majd karjait maga előtt összefonva tök komolyan megkérdezte.

- Hogy csináltad ilyen fiatalon? - a csajok persze ettől oda meg vissza voltak, hisz tényleg azt hitték a srácoké a kocsi, én meg csak élveztem a jelenetet.

- Hát tudod, a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét. Nem volt egyszerű, de megcsináltam. - kacsintott a lányokra. - Talán egyszer neked is sikerülhet! - buzdította.

- Ühüm, kösz a tippet. - veregette meg a vállat.
- Most meg ha nem haragszol, kiállnék. Te meg húzz arrébb a csajom beszállna! - szólt a másikra, így elvörösödött arccal szedték is a lépteik, a lányok meg kuncogtak.

- A csajom? - néztem rá vigyorogva, mikor beszálltunk.

- Most mondjam azt, hogy az exem, aki nem is annyira az exem, és a gyerekem anyja? - nézett rám felvont szemöldökkel. - Túl bonyolult. - pillantott ismét előre, mire felnevettem.

A gyerekem anyja... ez tetszik. Ki gondolta volna anno a gimiben, hogy kevesebb, mint öt év múlva itt ülünk ketten, mint maffia, és szülők? Csak a mi ügyünk nem volt tiszta soha.

- Hé.. - ébresztett fel, ugyanis én bealudtam. - Itt vagyunk.

- Áu! Elaludtam a nyakam. - masszíroztam meg, majd körül néztem. - Ismerős ez a hely.

- Mert itt laktál nem messze. - kapcsolta ki biztonsági övét. Remegett a gyomrom. - Nyugi már! - suttogta, majd ujjait az enyémre kulcsolta. - Te csak tolmácsolsz. - sétáltunk egymás mellett

- Igen... tolmácsolok. - vettem mély levegőt.

Először is üdvözöltek minket, ahogyan beléptünk ebbe a nagy és tágas tengerparti villába, majd egy irodába felkísérve minket már nyakon is üthettük az üzletet. Közel sem volt annyira félelmetes, mint hittem. Nagyrészt két hotelről volt szó, és pár szállítmányról. Kevesebb, mint egy óra alatt meg is kötötték az üzletet, ahol tényleg mindenki jól járt, így itt velük nem lesz gond.

Megkönnyebbülten sétáltam lefelé a lépcsőn, a tudattal, végre a hátam mögött tudhatom ezt is, mikor az ajtó előtt egy csapást éreztem meg a fenekemen, miközben szépen szólva megdicsérte kerekded idomaim. Mire hátra fordultam volna, már egy fegyver kattanását hallottam. Ádám a fejéhez szegezte a pisztolyát. Hogy a francba reagált ilyen gyorsan?

- Mond meg neki, hogy még egy ilyen hasonló, és tárat eresztek belé - sziszegte, miközben farkasszemet nézett vele.

- Én ezt inkább nem fordítom le.

- Mindegy, értette ő! - lökte meg fejèt pisztolyával, majd leengedte azt. - Faszfej! - köpte még oda neki.

Jobbnak láttam minél hamarabb eltűnni innen, mielőtt a jól megkötött üzletünk taccsra vágódik.

- És most? - kérdeztem az ajtó előtt megállva.

- Haza megyünk. - támasztotta meg könyökét a kocsi tetején.

- Ha már itt vagyunk, nincs kedved lemenni a standra?

- Nincs nálam fürdőnadrág. - kifogások...

- Én hoztam! - vallottam be mosolyogva.

- Szóval készültél? - tett ő így is - Jól van, mehetünk. - szállt be.

Mikor leértünk a partra beszálltam hátra, hogy átvegyem a bikinim, ugyanis itt legalább sötétített az üveg.

  - Ne bámulj már! - szóltam rá, mert a visszapillantóból kukucskált.

  - A tested mindegy egyes apró kis részletét ismerem. Komolyan szégyenlős vagy előttem?

  - Igen, na néz előre!- mutattam irányba, miközben másik kezemmel melltartómat tartottam meg, de mikor láttam hogy már nem néz elengedtem, és a bikini felsőm után keresgéltem a táskámban. - Ne már!

  - Sajnálom, nem megy. Túlságosan gyönyörű vagy ahhoz, hogy ne nézzelek. - mondatára előjöttek a pillangóim, na meg a pír is az arcomon.

- Ez volt a kedvenc helyem! - meséltem neki ahogyan sétáltunk a homokon.

  - Nem féltél itt soha egyedül? - terítettük le a plédet.

  - Nem, nézz körül. Olyan szép hely, imádtam itt lakni! - keresgéltem a naptej után.

  - Visszajönnél?

  - Igen, de egyedül nem. - kezdtem el bekenni az arcát, mire furán nézett rám. - Mi van? - álltam meg a mozdulatomban. - Tudod milyen hamar lekap a nap? - kenegettem tovább, ő meg csak mosolyogva hagyta. - Fordulj meg! - a hátát is be akartam kenni, ám feltűnt egy nem túl nagy, de vastag heg rajta. - Hát ez? - érintettem meg kissé lesokkolva. Még piros volt, szóval pár hónapja történhetett max.

  - Semmiség. Már elmúlt.

  - Nagyon fájt? - nézegettem

  - Nem volt kellemes. - nevetett fel aprót, mire   megpusziltam, és átöleltem hátulról, kezét pedig karomra helyezte.

  - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
- motyogtam, mintha már megéreztem volna valamit előre.

  - Ígérem, Báránykám! - erre a becenévre mindig meglágyul a szívem. - Akkor bekensz még ma?
- suttogta pár perc után, mert teljesen megfeledkeztem magamról.

- Igen. Bocsánat. - nyomtam egy adagot a kezembe, majd mikor vele végeztem, magam is bekentem, ő pedig pimaszul mosolygott rám. - Mi van?

- Csak a soromra várok. - vigyorgott rám, mire mosolyogva átadtam a tubust, és hátat fordítottam neki.

- Az nem a hátam. - ugyanis a fenekemmel kezdtem.

- De ezt is be kell kenni!

- Jó, és meddig? - nevettem fel.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egész nap ellenék így. - markolt rajta egy aprót, aztán lentebb csúsztatta kezét belsőcombomhoz.

- Ádám, ne csináld már! - suttogtam, de a testem mást mondott. - Itt emberek is vannak!

- Senki sem figyel. - csókolt a nyakamba, miközben szeretett volna "becsusszanni" bugyim pereme alá, de megfordultam. - Menjünk a kocsiba! - nézett rám könyörgően.

  - Nem megyünk a kocsiba! - ragadtam meg karját nevetve, és a víz felé kezdtem húzni, de mikor már majdnem ott voltunk, felkapott. - Meg ne merd! - sipákoltam.

- Már hogy ne merném! - és azzal lebukott velem
együtt a víz alá, ami először nagyon hidegen ért.

- Nem vagy normális! - fröcsköltem képen, de csak nevetett.

- Naa, annyira azért nem hideg. Vagy mégis? - nézett mellemre, ugyanis a hidegtől átütött a bimbóm.

- Szerintem az, mert én nem látok semmit.
- néztem nadrágjára pimaszul.

- Nem? - vonta fel  szemöldökét mosollyal az arcán, miközben víz cseppek hullottak le hajáról. Festeni sem lehetne nála szebbet! - Azért amikor benned vagyok... - húzott közelebb. - Ezt sosem mondod. - súgta fülembe, mire még a lábam is megremegett. Tény, hogy a méretek nagyon is rendben vannak nála.

- Verseny a szikláig! - tértem észhez, ellöktem magam tőle és úszni kezdtem.

- Ha nyerek, megyünk a kocsiba! - kiáltott utánam, mert ő még el sem indult. Igaz, az én béka úszásom nem a leggyorsabb.

- Mindenféleképpen!- kiáltottam hátra sem nézve. - Hisz azzal megyünk haza, nem? - vigyorogtam, majd pár másodperccel később már mellettem is volt. - Nem már! Nem ér, ahogy úszol! - kalimpáltam utána, de már előttem járt

- Ezt hívják úszásnak, nem azt amit te csinálsz!
  - és már a sziklánál is volt. Két karját kicsapta oldalra a kövekhez, így megtartva magát, míg engem várt. - Gyerünk, Mari! - kiáltotta.

- Ne hívj már Marinak! - nevettem fel, hisz tudta, így még lassabb leszek. - Ha ilyen szépen folytatod az úszást, babám, olimpiai bajnok leszel! - tett még rá egy lapáttal, nekem meg már fajt a hasam a nevetéstől.
- Amúgy te hol tanultál úszni? Apád bedobott a kutyával együtt a vízbe, és csináltad utána? - kész, nem bírtam, egyszerűen felfeküdtem a hátamra, és hagytam, hogy a víz sodorjon oda.
- Ez igen, Mari! Ezzel a technikával sokkal gyorsabb, és nem is erőlködsz. - nyúlt a karom után, és végre oda húzott a célhoz, míg én meg sem tudtam szólalni a nevetéstől.

- Olyan hülye vagy! - karoltam át a nyakát, hogy megtartsam magam.

- Csak szeretem, ha nevetsz. - mondta édesen, egy arcomhoz ragadt tincs elsimítása közben.

- Nem költözünk ide? - vetettem fel random ötletem.

- És a munka?

- Átveszi Ferike. - vontam vállat.

- Tudod jól, ha én ott hagyom, egy hét múlva lelövik.

- És ha abbahagynád?

- Nem lehet, amint látszik csak ehhez értek.

- De van elég pénzünk ahhoz, hogy kitartson míg élünk.

- Ebből nem lehet csak úgy kiszállni, te is tudod. - ekkor le esett valami.

- Basszus... - hajtottam le a fejem megcsóválva.
- Hisz az éjjel még időt kértél tőlem, ma meg már a jövőt tervezgetem, hol ott én sem vagyok biztos semmiben, és azt sem tudom mi folyik köztünk. Talán félre értettem - motyogtam.

- Félre lehet ezt érteni? - emelte meg állam. - Az van, hogy akármi is történik, képtelenek vagyunk másképp viszonyulni, és viselkedni a másikkal. A kérdés az, te tudsz-e bízni bennem?

- Nem tudom. - vontam vállat. - Néha teljesen elfelejtem, aztán meg úgy érzem az érintésed egyszerre simogat és éget, mert...

- Csukd le a szemed. - vágott szavamba. - Csak csukd le. - tettem amit kért, és megéreztem, ahogy lágyan közelebb húz magához, kezét végig simítja hátamon, fel a nyakamig, majd hajamat megragadva kissé hátrébb húzza fejem, és belecsókol nyakamba. Ez egész testem bizsergett. - Ezzel égetlek? - suttogta.

- Nem... - nyitottam ki lassan a szemem.

- Nézd, az az éjjel, teljes képszakadás. Tudod, hogy szándékosan sosem bántanálak semmilyen formában, de hidd el nekem, hogy azt sem tudom mi hogyan történt már jóval előtte. - szemeiben őszinteség csillogott.

- Néha azt kívánom, bár egy nappal később mentünk volna haza, hogy ne is tudjak semmiről. - vallottam be. Talán ez gyengeség, de amit Ádám iránt érzek, az leírhatatlan.

- Úgysem bírtam volna magamban tartani.

Igen, laza rész, de a következő már teljesen meg van írva, szóval ígérem nektek, hogy egyenesen imádni fogjátok!