- Mi? - kapta ki kezéből a DNS vizsgálat eredményét, majd miután elolvasta, rám nézett. Tekintet egészen a szívemig hatolt, és hatalmas önuralom kellet ahhoz, hogy ne sírjam el magam. - Én tényleg azt hittem, hogy...- hullott ki a lap kezéből, majd erőtlenül, csalódottan, elkeseredetten, megtörten kisétált.

Fogaim összeszorítva vártam, míg becsukódik az ajtó, ezek után kezem a szám elé téve lehuppantam egy székre, és utat engedtem könnyzuhatagomnak.

- Linda. - guggolt le elém Eszter, majd a hátam kezdte simogatni. - Biztos jó ötlet volt ez? - vizslatott, de beszélni sem tudtam a zokogástól, így csak megvontam a vállam, mire átölelt.

Miután megnyugodtam, hazamentem, és felhívtam Zsoltot, hogy elmeséljem neki a történetek. Először megijedt, hogy Ádám rám talált, de mikor közöltem vele, hogy azt mondtam az ő gyereke, kicsit kiakadt, ugyanis attól fél, megtalálja, és megöli. Megnyugtattam, hogy erre egy kis esélyt sem látok, ugyanis Ádám teljesen lezárt minden velem kapcsolatos dolgot, és fejezetet az életében, tehát eszébe sem fog jutni megkeresni őt. Nehéz is lenne, ugyanis mint kiderült, ő is elhagyja Magyarországot, pontosabban Angliába költözik.

Ádám

Tűzbe tettem volna a kezem, hogy a gyerek az enyém, de mikor megláttam feketén fehéren a vizsgálat eredményét a szó, hogy fájdalom, nem elég kifejezés arra, amit éreztem. Annyira hittem és akartam, már csak azért is, mert biztos voltam benne Linda szeret még annyira, hogy nem lenne képes máshoz úgy hozzá érni, mint hozzám, de tévedtem. Túl nagyot tévedtem mindenben.

Egész úton hazafelé csak magamban őrlődtem, kattogott az agyam, hogy ez mégis hogy lehetséges? Én éreztem valamit, egy amolyan kötődést, de most először becsaptak az érzéseim. Mindenesetre Linda halott számomra. Soha többé nem hogy látni se, de még a nevét sem akarom hallani, befejeztem vele ezt a mókuskereket egyszer s mindenkorra.

Több, mint tíz óra vezetés után végre leparkoltam a kocsit. Meggyötörve szálltam ki, mégis úgy érzetem lángol a testem. Ahogyan felsétáltam a lépcsőn, tompán hallottam, ahogy az egyik srác szalad utánam, és valamit nagyon el akar mondani, de képtelen voltam figyelni.
Mikor benyitottam a villába még kettő rohant le, gondolom került egy kis porszem a gépezetbe távollétem alatt, de most cseppet sem izgatott. Úgy éreztem szétrobbant a fejem, és az hogy mindneki mondja a magáét -több oldalról is-, szakította el bennem a cérnát.
Az első dolgot ami a kezembe akadt ragadtam meg, és vágtam a falhoz olyan erővel, amekkorával csak bírtam.

- Elég! - ordítottam rájuk. - Akármi is az, most várnia kell, vagy oldjátok meg, leszarom! - tártam szét a karom, majd hátra felé léptem, ekkor megpillantottam Szabrit, aki ijedten szalad le a lépcsőn a hangzavarra.

- Mi történt?

- De jó, hogy itt vagy, hugicám! - vigyorogtam cinikusan karjaim széttárva. - Te mind végig tudtad, és nem szóltál! - mutattam rá megvetően. - Tudtad, hol van, és azt is hogy terhes! - itt a levegő is megfagyott, mindneki lélegzetvételét lehetett hallani. - És hogy nem is az enyém a gyerek! - ültem le a lépcsőre, ekkor a fiúk se szód se beszéd, mind kimentek.
Gondolom már tudják, ha én a lépcsőn ülök, akkor az egy pillanatnyi ideig összeomlás jele, szóval jobb ilyenkor békén hagyni, és futni amerre csak látnak.

- Miért nem mondtad el? - néztem rá, mikor ő is leült mellém. - Mért hagytad, hogy reménykedjek, és keressem, ha tudtad nincs értelme? Itt koslattam utána, mint valami tacskó, hogy félév szenvedés után megtudjam terhes valami dokitól? - néztem rá elképedve mégis fáradtan. - Értem én, hogy ti lányok össze fogtok, és tudom nem szép amit tettem, de én a testvéred vagyok! - mutattam magamra. - Én nem számítok? Szerinted én kőből vagyok? - kaptak el ismét az indulatok. - Mit gondolsz milyen érzés volt a kezemben tartani azt a kurva DNS- vizsgálatot, miután hallottam a baba szívverését mind végig azt gondolva, hogy az én lányom? - Szabri semmit sem szólt, csak könnyes szemmel hallgatott. - Életemben nem csalódtam benned ekkorát. - álltam fel, és magára hagyva indultam fel a hálómba.

Szabri

Bele sem gondoltam Ádám helyzetében, hogy ha bár ő hibázott, attól még neki is ugyan úgy fájnak a dolgok, mint bárki másnak. Az meg hogy a gyerek nem az övé.... Várjunk csak! Itt jó magam is le voltam maradva. Értetlenül torpantam meg egy pillanatra, majd telefonom kivéve farzsebemből kimentem a hátsó kertbe a kistóhoz, és azonnal felhívtam.

- Linda, mi történt? Ott volt nálad?

- Igen... tegnap tálat meg. - hallottam hangján, hogy sírt.

- Most ért haza, teljesen ki van borulva azt hajtogatja, hogy a gyerek nem az övé, meg valami DNS-ről beszélt. - hadartam.

- Tudom. - szipogta.

- A gyerek nem Ádámé? - kerekedett ki szemem, mintha csak látna.

- Dehogy nem! - vágta rá. - Csak meghamisítottuk a teszt eredményét.

- Hogy mi? Mégis hogy? - nem hittem a fülemnek.

- Számoltam azzal az eshetőséggel, hogy megtalált. Szóval hónapokkal ezelőtt lebeszéltem a dokival, ha esetleg vele jönnék el hozzá, hamisítsa meg a tesztet. - kapta el a sírás. - De már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt. Teljesen máshogy reagált, mint vártam. - zokogott.

- Hogyan? - sürgettem.

- Akarta a babát, sőt! Egész éjjel fenn volt, hogy összerakja a hiányzó bútorokat neki. - vett levegőt szaggatottan.

- Mond el neki az igazat!

- Nem lehet... láttam a szemében, hogy tovább lépett, és hogy gyűlöl engem.

- Persze, mert hazudtál neki. - túrtam feszülten a hajamba - Linda, én tudom hogy megcsalt, amiért legszívesebben kiherélném, de az ő lánya is. Nem veheted el tőle...

- Óvni akarom csak. Túl veszélyes lenne neki egy ilyen apa. Jól meg leszünk mi itt ketten. - hangja viszont nem ezt támasztotta alá.

Még egy jó órát telefonáltunk, próbáltam nyugtatni és elterelni a figyelmét, de aztán letettük, hisz ezek után nekem is szükségem volt friss levegőre, mert ez a helyzet, ami most áll a kettő között nem mindennapi, mondhatni még mexikói szappanoperákban sem látni ehhez hasonlót.

Sétáltam egy kört, gondolkodtam azon, hogy elmondom Ádámnak az igazat, de nem tehettem. Lindáé a gyerek, nem szólhatok bele a döntésébe, ennek ellenére nagyon sajnáltam a bátyámat is. Az életben nem láttam ennyire szomorúnak és csalódottak, viszont azt tudtam, akármi van, ők ketten igenis összetartoznak, és az a kislány megérdemel egy boldog családot anyával és apával! Ennél a pontnál megfogadtam, hogy ha bár még nem most, de igen is újra össze fogom őket hozni, hisz az egyik itt szenved, a másik meg több mint ezer kilométerre.

Fogtam magam, és felmentem Ádámhoz, aki csak hevert az ágyon, a sötét szobában és bámulta a plafont. Nem szóltam semmit, lefeküdtem mellé az ágy másik végére.

- Kell valami? - kérdezte rekedt hangon. Sírt?

- A bocsánatod.

- Szabri, fáradt vagyok. Lassan három napja nem aludtam, szarok a napjaim nem lehetne, hogy nem erről beszélünk? Egyébként is... nincs miről beszélni. Linda nincs többé, világos? - nézett rám. - Nem akarom a nevét hallani ebben a házban soha többé. Elég volt, csak tönkre tesszük egymást. Itt az ideje, hogy élje mindneki a saját életét.

- És ha a gyerek mégis a tied lenne?

- De nem az.

- És ha? - kérdeztem komolyabban.

- Akkor se lenne semmi. - vont vállat még mindig a plafont bámulva.

- Nem akarnád felnevelni?

- Szabri, hogyne akarnám. - sóhajtott keservesen. - Már vettem volna ott egy házat. - tartott kis szünetet. - De mivel nem az enyém, ezért ne fájjon a fejed, jó? - nézett rám gúnyos mosollyal.
- Most ha nem baj, aludnék egy kicsit, szétrobbant a fejem. - fordult bal oldalára.
Nos, nem lesz egy könnyű menet, de megoldom valahogy, hogy ezek megint egymásra találjanak.

Linda

Pár hónappal később

- Linda, ha ma sem indul be a szülésed, holnap be kell feküdj, hogy beindítsuk. - nézett rám aggódóan Eszter.

- De én azt nem akarom!

- Viszont muszáj lesz! Múlt hétre voltál kiírva.

- Majd jön magától, ha szeretne. - vontam vállat.

- Ez nem így megy. - adott pár papír törlőt a hasamon lévő zselének. - Ez az utolsó nap. Másképp holnap este be kell feküdnöd, mert ez így egyikőtöknek sem jó.

- Én csak... - ültem fel. - Félek. Egyedül vagyok.

- Ádám azóta sem jelentkezett? - erre csak a fejem ráztam. - Várj egy kicsit. - állt fel, majd az asztalához sietett, kihúzott egy fiókot, onnan pedig egy lapot. - Én azért elvégeztem az eredeti DNS-vizsgálatot is, ha netalán meggondolnád magad. - nyújtotta kezembe az eredeti példányt, ami láttán könnybe lábadt a szemem.

Itt állt feketén fehéren, miszerint Farkas Ádám és a baba DNS-e 100%-ban megegyezik.

- Még nincs késő. Semmiről sem maradt le. - tette kezét a vállamra. - Azt ajánlom dönts holnapig, már csak a kislány miatt is. - csak szipogva bólogattam.

Nem hazudok, ha azt mondom legalább egy óráig ültem a kanapén, és bámultam az apasági teszt eredményét, miközben minden véglet átfutott az agyamon, mi hogyan történne azáltal hogy cselekszem ezek után, de nem jutottam dűlőre. Féltem, már  nem hinne nekem, és azt gondolná csak ki akarom használni, ezáltal "biztosítani" egy apát a lányomnak.

- Ahj, bubikám. - sóhajtottam fel. - Mit tegyünk? - simítottam egyet rajta, mire kis fájdalmat éreztem az alhasamban, de el is múlt, így nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. Elmentem tusolni, de ott is rám törtek a fájások, amik egyre csak erősebbek és sűrűbbek lettek. Így tehát amilyen gyorsan csak tudtam kikászálódtam a tusolóból, megtörölköztem, és elkészültem, ugyanis Bubika úgy döntött, ma mégis csak világra akar jönni.

Azonnal felhívtam Esztert, aki szintén rohant is a szülészetre, és küldött értem egy mentőt. Itt esett le, mennyire egyedül is vagyok. Nincs aki mellettem lenne a gyerekem születésénél, ami persze a saját hibám. Viszont muszáj megmakacsolnom magam, összeszedni a gondolataim, háttérbe helyezni érzelmeim, és minden erőmmel a kislányomra koncentrálni, aki hamarosan megérkezik.

Míg a mentőre vártam gondoltam felhívom Szabrit, és elmondom neki, hogy ha minden igaz még ma éjjel vagy holnap reggel nagynéni lesz, aki izgatott visongásba kezdett, és közölte, most azonnal elindul. Remélem mire ide ér, már Bubika is velünk lesz. Hogy mekkorát tévedtem!Ugyanis az én lányom nem könnyítette meg a dolgom, huszonegy órába telt, mire világra hoztam, de a pillanat amikor majd egy egész teljes nap fajdalom után végre a mellkasomra helyezték, felül múlt mindent, és ezért az érzésért bármikor elviselném ismét ezt a kegyetlen fájdalmat.

- Na? - lépett be fülig erő szájjal Szabri is végre, aki szegény már vagy öt órája kinn várt.

- Alszik. - suttogtam mosolyogva, majd a karomban alvó babára pillantottam, aki meseszép volt. A szemét még nem nyitotta ki, szóval nem tudtam milyen színű, de biztos gyönyörű.

- Had nézzem! - ült le mellém óvatosan, majd mikor megpillantotta, szája elé kapta a kezét. - Ez te vagy, csak miniben! - ölelt át óvatosan.
- Gyönyörűség... - bámult rá csillogó szemekkel. - Szabad? 

- Persze! - adtam át neki óvatosan, amire ugyan nem kelt fel, de kinyitotta a szemét.

- Azt viszont meg kell hagyni, a szeme az Ádámé. - mosolygott rá, és így is volt. Nem bántam, sőt! - Lindaaa... - nézett rám sokkolva. - Egyszerre van a születésnapjuk!

- Mi? - értetlenkedtem, de aztán hamar leeset. Augusztus 19. Ma van Ádám huszonharmadik születésnapja. - Ő tudja? - köszörültem meg torkom.

- Nem. - rázta meg a fejét. - Nem volt otthon, mikor eljöttem.

- Talán jobb is így. - bólogattam.

- Mi lett végül a neve? - kezdte el kicsit ringatni.

- Sofi. - mosolyogtam.

A kórházból pár nap alatt haza is engedtek minket, és az hogy Szabri itt maradt velem egy isteni szerencse volt, hisz még nagyon fájt mindenem, így járni se tudtam egy jó hétig rendesen, de már ez is sokkal jobb lett.
Nem tudok elég hálás lenni neki, mennyire lelkesen segít Sofival, és úgy a mindennapjaimban már több mint egy hónapja.

- Oké, végre alszik. - jöttem ki a szobájából.

- A kaja is kész van. - zárta el a tűzhelyet. - Kávé? - nézett rám csücsörítve egy furcsa grimasz társaságban, mire nevetve bólogattam.

- Most, hogy alszik ha nem baj ha rágyújtok? - vett egy száll cigit a szájába, mikor épp leültünk kinn a teraszra.

- Ugyan. - dőltem hátra.

- Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz.

- De még én sem. - bólogattam. - Egyébként ne érts félre, én vagyok a leghálásabb a világon, amiért itt vagy, és ennyit segítesz, de nem hiányolnak már otthon?

- Linda. - tette kezet az enyémre. - A fiúk otthon mindent szépen megoldanak nélkülem is, neked viszont most kell a segítség, és az unokahúgomról beszélünk. - dőlt hátra ismét. - Még szép, hogy maradok, ameddig tudok!

- Köszönöm. - néztem rá hálásan. - Basszus, elfelejtettem felhívni a gyerek orvost! - pattantam fel, mert eszembe jutott, hogy a telefonom Sofi szobájában felejtettem.

Halkan benyitottam, majd mikor levettem telefonom a polcról, lepillantottam a kis ágyra, ami üres volt. Egy pillanatra a vér is megfagyott bennem, azt hittem rosszul látok.

- Szabri! - kiabáltam le.

- Mi van? - kérdezte mikor felért.

- Sofi nincs itt! - kezdtem pánikba, mire fal fehér arccal döbbenten rám nézett, és ő is megbizonyosodott róla, ahogy arról is nyitva van az ablak- Elvitték! - fogtam a fejem, miközben oda vissza járkáltam. - Elvitték a lányom! - estem térdre zokogva.

- Bassza meg! - sziszegte Szabri könnyes szemmel, remegő kezekkel.

- Ki és mégis miért? - néztem fel rá akkora fájdalommal a szívemben, mint még sose.

- Nem tudom, de van egy sejtésem, hogy a másik kartell volt. - járkált idegességében.

- Mi? - csengett hangom erőtlenül. - Mégis mi közük nekik az én gyerekemhez?

- Egy ideje harcban állunk egymással, mert Ádám megszegte az egyik egyességet. Gondolom rájöttek, hol van a lánya. - dőlt neki az ajtónak, miközben reményt veszve bámulta a plafont.

- Sofi még csak másfél hónapos... - csuklott össze a hangom. - Nem tehet semmiről! Mért őt keverik ebbe bele, hol van és kinél? - ordítottam fájdalmasan, mert szó szerintem úgy éreztem szét szakad a szívem. - Meg kell találnom! - álltam fel.

- Linda. - szólt halkan, miközben vállamra tette a kezét, hogy megállítson. - Itt csak egy embert tud most neked segíteni. - nézett komolyan a szemembe. Az nem lehet!