Magas inas lépett a levendulaszín szalonba. Kezében ezüst tálcát tartott, azon pedig a legfinomabb papírra vetett levelet, amelyet Olívia valaha is látott.
– Mylady! – hajolt meg az aggastyán férfi, miközben arcán a semlegesség álarca feszült.
– Köszönöm, Oldwick – nyúlt a kisasszony a levélért.
Ujjai bizseregtek a papír barázdáinak kellemes simogatásától, ahogy maga elé vette. Borostyán zöld szeme a vörös viaszba nyomott pecsétet mustrálta, de úgy ítélte, képtelen kiokoskodni a feladót.
Fészkelődött ültében, majd amint az öreg behúzta a szalon ajtaját, feltörte a pecsétet. Óvatosan, épphogy alányúlva, hogy amennyire az lehetséges sértetlen maradjon.
Mély levegőt vett, hogy megzabolázza indokolatlanul vágtázó szívverését. Úgy érezte, elalél, ahogy a fűző a bordáit összefogva nem engedett a rendes lélegzetnek.
Aljas egy ruhadarab volt ez, amivel nem volt kibékülve sosem.
A papírt széthajtotta. Nesze a csendes helyiségben oly hangosnak hatott, mint koppanó cipőtalp a templom padlaján. Az íráskép, ami fogadta, határozott ferde vonalak, cseppet sem kapkodva levetett betűk halmaza volt, melynél szebbet életében nem látott.


Kedves Miss Blackwood!

Röstellem ily módon letámadni Önt, ám be kell vallanom, mily érzelmek keltek életre bennem a Winston bálon, ahová Ön is hivatalos volt.
Első pillantása elrabolta szívemnek minden szegletét, mosolya felolvasztotta csontjaim. Maga a legszebb, kisasszony, eme Föld kerekén. Mely bolygó mióta megláttam Önt, kibillent tengelyéből.
Remélem, a Ritternbam bálon újra láthatom, és akár táncra is hívhatom, ha beleférek a táncrendjébe. Majd miután már mindenki figyelme elfáradt, legyen pontban éjfélkor a déli-szárny nagy kandallója előtt, hogy szerelmem személyesen is megvallhassam Önnek.

Őszinte híve és csodálója: M.


Olívia ajkai elé kapta jobb kezét, míg a ballal szívének lüktetésére ölelte az üzenetet. Agyának kerekei hevesen pörögtek, ki lehet ily’ előkelő, hogy oly’ papírra vethesse vallomását, majd legyen olyan bátor, hogy a bíró lányának küld névtelen levelet?
– M? M? Talán, Mortmain? Nem, nem, az nem lehet! A vén kujon fél apámtól – rázta meg fejét, amitől gondosan elkészített frizurájából előrehullott egy mézszínű tincs. – Esetleg Mr. Moon? – mosolyodott el. – Vagy a fiatalember, aki most érkezett Elisabethez családi vizitre?
Nem igazán jegyezte meg a nevét, pedig a barátnője egekig magasztalta távoli unokabátyját.
A felvetés jobban is tetszett neki, ám még nem mutatták be a férfinek hivatalosan, így behatóbban nem ismerhette az Úriember e-vidéki terveit.

Asszonyt keres vagy csupán rokonait szórakoztatja bizonyos ideig?

A teájáért nyúlt, mely kihűlt a sok gondolkodásra fecsérelt idő alatt, így egy fintorral visszahelyezte kék virágmintás csészéjét a porcelán tányérra, és elhatározásra jutott: A Ritternbam bálon kideríti, ki ez a rejtélyes hódoló, ha belegebed is!


Aznap éjjel, amikor a hintóból kiszállva Olívia az apjába karolt, a gyomra furcsamód kavargott. Izgult, szíve a torkában dobogott, ahogy beléptek a faragványokkal díszített, kazettás kétszárnyú ajtón, amely a bálterembe vezetett.
A muzsikusok már kellemes dallamokkal csábították az előkelőségeket, hogy cipellőjüket táncukkal tapossák ki.
Olíviát ez most mégis hidegen hagyta, kikerülte őt a ritmus bohókás üteme, fülét zubogó vérének hevessége tette dugulttá, mintha rongydarab került volna bele.
– Melege van, gyermekem?
Oldalvást apjára lesett, higgadtságot erőltetett magára, noha ez keményebb feladat volt most, mint nem elvéteni egy lépést abban a királykék ruhában, melyet viselt, és aminek alja folyvást a lába alá kúszott. Alattomosan, véletlenszerűen.
– Csak... Sokan vannak.
A férfi megpaskolta karján pihenő kesztyűs kezét, majd egy bátorító mosoly kíséretében a gardedámjára bízta őt.

Bárcsak itt lenne a mama!

Olívia percekkel később tétován körbekémlelt, de nem láthatott sokat a frakkok és színes szövetek tengerében, melyek egy része pompás hullámként lüktetett a zenére.
Ujjai szorgosan morzsolgatták a csuklójára akasztott apró kártyát, amire még senki sem iratkozott fel mindeddig. Zavarta volna normál esetben, de most a kíváncsisága, a türelmetlensége elnyomta.
– Kisasszony! – lépett elő a semmiből hirtelen egy férfi. Mélyen meghajolt, és amikor felemelte éjkék tekintetét, Olíviában megmoccant valami. – Elkérhetném a következő táncot?
A lányt annyira lekötötte a benne felsejlő bizonyosság, hogy az urat ismeri valahonnan, egy bólintás kíséretében elfogadta a felé nyújtott kezet.

A férfi fess volt, mérhetetlenül jóképű, és ahogy felcsendült a keringő, határozott ajka bohókás félmosolyra húzódott.
– Tökéletes! – lépett elé, és Olívia megszeppent ettől a közelségtől, a szappan finom illatától, mely a férfi testéből áradt.
Izmosnak tűnt, mint aki gondot fordít a mozgásra, de vajon honnan volt olyan ismerős?
A lány szeme résnyire szűkült, amint a hatalmas, meleg tenyér a derekára simult, majd határozottan az indokoltnál közelebb húzta őt.
– Ugye nem emlékszik rám?
– Ugyan akad elképzelésem… – szabadkozott, hiszen úgy érezte, az illem megkívánja ezt.

Hogy is nézne ki, ha azt mondaná, fogalma sincs, honnan ez a behatás a kék szemek láttán?

A férfi halkan felnevetett, és a mély bariton végigrezgett a lány bőrén, melynek intenzitásától jobban pihegni kezdett, mint azt a tánc megkívánta volna.
– Pedig a fivére és én elválaszthatatlanok voltunk gyermekkorunkban.
Olívia álla leesett, rózsás ajkai szétnyíltak, amint egy kócos, fekete hajú grófi sarj képe a gondolataiba férkőzött. De a neve csak nem jutott eszébe.

Udvarias csevejbe kezdtek, melybe senki sem köthetett bele, hiszen a bátyjáról és a férfi kalandos utazásairól szóltak, ami egyre nagyobb érdeklődést csalt ki a lányból. Azonban a zene véget ért, ő pedig tudatlan maradt a nevet illetően.
Szinte szégyellte gyér memóriáját, miközben pukedlizett.
Még a rejtélyes hódolóról is megfeledkezett egy pillanatra.

Szórakozottan az aranyozott órára lesett a balkon alatt. Egy perce volt csupán. Szíve a torkába költözött, ahogy csélcsap módjára otthagyta a még beszélő úrfit.
Tudta, hogy meg fogja bánni. Írhat majd bocsánatkérő levelet, amint az anyjától megtudakolja a nevet.

De mily ironikus, ebbe a helyzetbe is egy levél sodorta őt.

Olívia majdnem eltévedt, és amint a kandallóhoz ért, mely most sötét szájként nyúlt a magasba, a szoknyájában kis híján orra bukott, ám egy erős kéz megállította estében.
Zöld szeme megmentőjére emelkedett, lélegzete tüdejében rekedt, ahogyan bátyja barátjával nézett farkasszemet. A férfi tekintete ajkára tévedt, mintha képtelen lenne másfelé nézni, elmosolyodott, majd nagykegyesen biccentett.
– William Murrey, szolgálatára!
A kisasszony szíve megállt, és akkora hevességgel indult újra, mint a malom kereke áradáskor.

M, mint Murrey.