Homokóra

Így tudnám jellemezni az időt, amit odabent tölt az ember.

A lassan pergő homokszemek egyformán hullanak alá, de a percek és órák elvesznek bennük. Félelmetes, mennyire el lehet veszíteni az időérzéket.

Mindennek ellenére, valahogy itt is sikerült anyaghoz jutnom. A rácsok mögött minden más megvilágításba kerül. Az ember itt érti meg igazán a szabadság értékét – amikor már nincs.

„Mindig akkor értékeljük igazán, amikor elveszítjük."

Dick látogatásai tartottak életben.

Minden alkalommal alaposan végigmérte az arcom, mintha attól tartana, hogy egyik napról a másikra eltűnök.

– Hello, haver. Hogy vagy? – kérdezte most is, aggódó tekintettel.

Elmosolyodtam. Nem volt könnyű, mert nyolc év alatt az ember megváltozik. A börtön ezt teszi vele.

– Jól vagyok, öregharcos. Minden rendben.

Hazudtam.

De ha valamit megtanultam, az az, hogy az igazság senkit sem érdekel.

Bár a szabadságomat elveszítettem, visszakaptam a legjobb barátomat. Dick minden nap bejött hozzám, fáradhatatlanul, és próbált lelket önteni belém.

– Nálad van? – kérdeztem határozottan.

Felnézett a papírokból.

– Mi van, Johnny?

– Basszus, a gitáromat elhoztad?

Dick elvigyorodott.

– Igen, nálam van, nyugi.

Felsóhajtottam, és egy pillanatra megkönnyebbültem.

A napok, a hetek, az évek egybefolytak. Már biztos voltam benne, hogy Jeff végleg kiszállt az életemből, de valamiért mindig ott motoszkált bennem az érzés, hogy valaki figyel rám.

Talán csak egy illúzió. Talán csak egy álom.

De néha éreztem.

– Van egy jó hírem – csúsztatott egy papírlapot az üveg alá.

Elolvastam, de nem értettem. Felnéztem rá, most már ingerültebben.

– Mi a fene ez?! – emeltem meg a hangom.

Egy őr azonnal odalépett, mire felemeltem a kezem.

– Abbahagytam.

Visszanéztem Dickre.

– Szóval?

Dick elmosolyodott.

– Elintéztem. Nem kell letöltened a büntetésed.

Pislogtam.

– Mi?!

A torkom összeszorult. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de fogalmam sem volt, miért.

Tizenöt és nyolc év között óriási különbség van.

Hosszan behunytam a szemem.

– Most megölelnélek.

Nem bírtam elfojtani az érzelmeimet.

– Nem sokára, haver. – Dick boldogan mosolygott. A szeméből tisztán látszott, mennyire örül nekem.

– Nemrég beszéltem velük – mondtam halkan.

Elbambultam egy pillanatra.

– Hárman nekivágtak és elindultak Long Beachre szerencsét próbálni.

Nehéz volt kimondani.

A banda, amit én hoztam össze, nélkülem is működött.

És elmentek.

Itt hagytak.

– Semmi jogom nincs rá, hogy haragudjak rájuk – mondtam végül. – Én hagytam cserben őket.

Magam elé néztem, szomorúan.

Dick vállon veregetett.

– Nyugi, most már minden rendben lesz. Szabad leszel, Johnny.

Felnéztem rá.

És először éreztem azt, hogy valóban így van.

A szabadság íze

A két hét várakozás pokoli volt. Mintha soha nem akarna eljönni a pillanat.

De végül megtörtént.

Az első napok Dicknél teltek.

Az álmok nem hagytak békén.

Bennington...

A falak összenyomtak. A rémálmok minden este visszatértek, elborítva a múlt sötét árnyaival.

Aztán Dick hangja visszarántott.

– Johnny, ébredj!

Megdöbbentem, kapkodtam a levegőt.

– Itt vagy nálam. Biztonságban vagy, emlékszel?

Nyeltem egyet.

– Azt hiszem.

Kiszédültem az ágyból, és a konyhába mentem.

– Rémálom? – kérdezte mellém lépve Dick.

– Nem számít. – Megittam a maradék vizet a pohárból. – Csináljunk valamit, különben megőrülök.

Dick elvigyorodott.

– Buli?

Én is elmosolyodtam.

– Elkaptad a lényeget.

Új élet, régi barátok

A Cocktail Night egy új klub volt – legalábbis nekem.

Dick már törzsvendégként járt ide.

Ahogy beléptünk, azonnal megértettem, miért.

A hely vibrált az élettől.

Olyan volt, mintha egy másik világba léptem volna. Mintha minden, ami nyolc év alatt kimaradt, egyszerre zúdult volna rám.

– Mondtam, hogy tetszeni fog – vigyorgott Dick, miközben átkarolt és a bárpult felé vezetett.

– Steve! – kiáltott, majd átnyúlt a pult felett, és kezet fogott a barátjával.

– Hadd mutassam be Johnnyt, a legjobb barátomat.

– Hello – nyújtottam kezet.

– Üdv a klubomban! – Steve széles vigyorral üdvözölt.

Az italok hamar elfogytak.

A világ forogni kezdett.

És minden olyan volt, mint régen.

Aztán egyszer csak...

– Meglepetés!

Egy ismerős női hang.

Liv.

Felém ugrott, és olyan szorosan ölelt meg, hogy alig kaptam levegőt.

– Boldog születésnapot, Johnny! – kiáltotta, miközben a többiek tortával köszöntöttek.

Mindenem megvolt, ami számított.

Aztán Liv elém lépett, és izgatottan csillogó szemmel mutatott be valakit.

– Johnny, hadd mutassam be neked a menedzserünket, Linda Greyt.

Egy vörös hajú nő állt velem szemben, hófehér bőrével szinte világított a félhomályban.

– Hello – fogtam vele kezet.

– Liv rengeteget mesélt rólad – mosolygott. – Hallani akarom, ahogy játszol.

Dick előhúzta a gitáromat.

Felvettem.

És játszani kezdtem.

A The Loner dallamai megtöltötték a teret.

A zene mindenkit elcsendesített.

A zene soha nem hagy el.