A fejemben káosz tombolt.

Harcoltam magammal, a lelkem ordított, de a világ mintha csak visszhangozta volna ezt a belső vihart. Az ég sötéten tornyosult fölém, a nyári zápor ömlött, mintha az eső is az én szenvedésemet siratná. A felhők őrült sebességgel rohantak az égen, mintha menekülnének valami elől – pont, mint én.

Csak álltam ott, bámulva az eget, válaszra várva.

Egy jelre, hogy merre tovább.

Az esőcseppek végigcsorogtak az arcomon, a szemem résnyire szűkült, ahogy próbáltam fókuszálni a betonra. De olyan volt, mintha az eső nem is az égből, hanem a földből törne fel.

Mintha az egész világ ellenem fordult volna.

Aztán BUMM!

Minden megszűnt létezni. A szer átsuhant a testemen, és egy pillanat alatt magával rántott egy másik dimenzióba. A világ könnyebbé vált, mintha a gondok egyszerűen eltűntek volna.

Köszönöm, Flynn. Mindig tudod, mire van szükségem.

A valóság elmosódott, az utcán szóló dallamok hirtelen felerősödtek. Minden mozgásba lendült körülöttem, mintha az emberek egy nagy család tagjai lennének, akik együtt táncolnak az éjszakával. Az erőm egyre nőtt, a testem könnyű lett, és úgy éreztem, bármire képes vagyok.

Akár repülni is.

Nekiiramodtam.

A lábaim alig érintették a földet, mintha egy kifutópályán gyorsulnék, mielőtt felemelkednék. Sebesség növekszik. Paraméterek rendben.

Aztán hirtelen minden fekete lett.

– Rohadt életbe, te idióta seggfej! Elment az eszed?!

A hang fülsüketítő volt, mintha kiszakított volna a másik világból.

Valaki üvöltött az arcomba, és ahogy összeráncoltam a szemöldököm, az alak elhomályosult, majd egyszerűen eltűnt a semmibe, mintha soha nem is létezett volna.

A következő pillanatban újra megszólalt.

– Johnny!

Majd ismét:

– Kelj fel, vagy kibelezlek, te féreg!

A testem ösztönösen reagált. Összeszorítottam a szemem, és a kezemet a fejem elé kaptam. De az ütés így is elért. A fájdalom átszáguldott a karomon, majd jött a következő, és a következő.

Nem hagyta abba.

– Te mocskos kis szarházi, majd én megtanítalak!

Aztán egy másik hang törte meg az ütések ritmusát.

– Bennington!

Az ütlegelés abbamaradt. A levegő vibrált körülöttem, de nem mertem kinyitni a szemem. Lihegés hallatszott, az erőszak okozta kimerültség ziháló visszhangja.

Felismertem a hangot.

Jeff.

De még mindig mozdulatlan maradtam. Magzatpózban feküdtem, a szívem vadul kalapált, a testem nehéz volt, a karjaim jéghidegek.

Egy gyengédebb, női hang törte meg a csendet:

– Nem lesz semmi baj.

Lassan kinyitottam a szemem. Egy fehér ruhás nő állt fölöttem, az infúzió csöve az arcomba lógott.

– Hol vagyok? – kérdeztem alig hallhatóan.

– Kórházban – felelte kedvesen, majd elment.

Kórház.

Mozdulni próbáltam, de minden egyes izmom tiltakozott. Rettegtem a valóságtól, attól, amit magamnak okoztam.

Egy újabb hang.

– Önnek balesete volt.

Az orvos állt mellettem. A fejem felé fordítottam, és lassan kinyitottam a szemem.

– Meg kellett műtenünk a karját, de szerencsére sikerült megmenteni. Bent kell maradnia egy hétig megfigyelésre.

– Köszönöm – nyögtem rekedten.

Az orvos bólintott, majd távozott.

De a látogatók sora nem ért véget.

Egy másik férfi lépett be az ajtón, határozott mozdulattal csukta be maga mögött.

Leült mellém, és az ágyhoz húzta a széket.

– Dicarlo Dick vagyok. Ügyvéd.

Összeráncoltam a homlokom.

– Nem kérek ügyvédet, nem futja rá.

Bágyadtan, hosszan pislogtam, és mielőtt még tovább gondolkodhattam volna, álomba zuhantam.

A név azonban ott visszhangzott a fejemben.

Dicarlo Dick.

A garázsajtó előtt állt.

Egy férfi, akit alig ismertem, mégis valami furcsa érzés fogott el vele kapcsolatban.

– Hello. Épphogy elkerültük egymást.

– Hello... Johnny Walsh – válaszoltam, és nyújtottam a kezem.

De a kézfogás elmaradt. Mindkét kezem be volt kötve, így csak az ujjamat tudta megérinteni.

Egy pillanatra lefagyott. Mintha felismert volna.

– Dicarlo Dick vagyok.

A név megint.

Basszus.

Mintha már hallottam volna ezt egyszer.

– Igen, az ügyvéd. – Befejeztem helyette a mondatot. – Mit akarsz?

– Az én autóm volt az, amely elütött a zebrán. Én szabályosan közlekedtem, zöld jelzésnél.

Ez volt az a pillanat, amikor minden összeállt.

És mielőtt bármit is mondhattam volna, két rendőrautó állt meg a garázs előtt.

A gyomrom összeszorult.

– Johnny Walsh! – szólított meg egy rendőr, majd hátracsavarta a karom, és már kattant is a bilincs.

– Nem látod, hogy sebesült vagyok?! – üvöltöttem.

– Van más megoldás is – mondta ridegen, majd egy hosszabb, kötélszerű bilincset vett elő, és mozgásképtelenné tette a karom.

– Johnny Walsh, letartóztatom súlyos testi sértés, valamint kábítószer birtoklása és használata vádjával.

Lassan behunytam a szemem. Az adrenalin lüktetett az ereimben.

Ekkor néztem újra Dick szemébe.

És bevillant valami.

– Dick...

Megdermedtem.

A legjobb barátom állt velem szemben.

– Úristen... – nyögtem ki. A torkom kiszáradt, a légzésem akadozott.

Dick közelebb lépett.

– Johnny?

A rendőr berakott a kocsiba.

És ahogy az autó elindult, mi csak néztük egymást.

Épp most találtam meg a legjobb barátomat... és máris elveszítem.