Egy kanapén tértem magamhoz. Szörnyen kényelmetlen volt, a derekamba éles fájdalom nyilallt – ismerős érzés. Ahogy a kép lassan kitisztult előttem, már tudtam, hol vagyok. Ismét itt.

Megsaccolni sem tudnám, hányszor ébredtem már fel Jeff irodájában.

– Visszatértél? – nézett rám szánakozva, majd kényelmesen elhelyezkedett a forgószékében.

Nem kérdeztem semmit. Jobbnak láttam, ha csendben meghúzom magam, mint egy gyerek, aki büntetésben van. Pedig már rég nem voltam gyerek.

– Meddig akarod még ezt csinálni? – kezdte a szokásos lelki fröccsöt.

Lesütöttem a szemem.

– Nem tudom – suttogtam.

– Amíg én engedem, Johnny.

Most először hallottam a hangjában, hogy talán tényleg kezd belefáradni. Évek óta küzdött értem, próbált segíteni, én pedig mindig ellenszegültem. De ezt már megszoktam az életem során: a végén mindenki meghal, elhagy, vagy lemond rólam.

Némán nézett maga elé. Tudtam, hogy rengeteg mindent akar mondani – ismertem őt.

Végül egy riasztás törte meg a feszült csendet.

– Most mennem kell – közölte sietve, majd az ajtó felé indult. – Még beszélünk.

Alig hagyta el az irodát, én már szedtem is össze magam. Minél gyorsabban akartam eltűnni innen. Utáltam ezt a helyet, az őrs légkörét, a kollégái megvető pillantásait. Mind tisztában voltak vele, hogy Jeff már rég lemondott volna rólam, ha nem lenne valamiért ennyire makacs. Ők viszont nem akartak megmenteni. Ők legszívesebben kinyírtak volna ennyi balhé után.

Ahogy kiléptem az épületből, a vakító napfény elől összehúztam a szemöldököm, majd gyorsan feltoltam a napszemüvegemet. A kellemes meleg az arcomon valamennyire csillapította az idegességem.

– Jesszus, haver, veled meg mi a fene történt? – vont kérdőre Tom, lazán az autónak támaszkodva.

– Ezt pont te kérdezed? – néztem rá gúnyosan. – Mit gondolsz, mi a faszt keresek itt megint?

– Azt hittem, szereted ezt a helyet – próbálta elütni a dolgot.

– Gyere, elviszlek.

– Gondoltam, miután elvették a jogsim, te barom!

Tom felröhögött, én is elvigyorodtam. Beültünk a kocsiba, és már el is vegyültünk a többi járgány között.

– Jó kis buli volt az este – kezdett bele Tom. – De te hoztad a formád, mint mindig. Úgy kiütötted magad, hogy egyszer csak eltűntél a fenébe!

Csak fél szemmel pillantottam rá, miközben a kezemmel támasztottam a fejem.

– Tényleg?

– Naná!

Szavai lassan altatóként hatottak rám, és mielőtt észbe kaptam volna, álomba zuhantam.

Egy pillanatnak tűnt, pedig egy órát aludtam.

– Johnny! – üvöltötte Tom a nevemet, mire hirtelen összerezzentem.

– Mekkora seggfej vagy – morogtam magamban, majd kábán kikecmeregtem a kocsiból.

Az első, amit megláttam, Liv volt, aki a ház előtti kedvenc helyén napozott. Csendben mellé ültem. Szó nélkül tolta elém a kávét és az aszpirint egy tálcán.

Nem volt kedves alkat, de ő volt az egyetlen lány a bandában, és ha kellett, helyretett minket. Mindig őszinte volt, és ez volt benne a legjobb.

Hamarosan csatlakozott hozzánk Mike is, a szomszéd srác, aki olyan laza volt, hogy majd szétesett.

A banda lassan összeállt.

A „másnaposok találkozója" szokás szerint a garázsomban zajlott, ami egyben az otthonom is volt. Könnyed dallamokkal ébredeztünk és józanodtunk a próbán. Estére mindenki összeszedte magát, mintha semmi sem történt volna.

A 8 Wolf klubban menő rockzenésznek éreztük magunkat. Bár amatőr módjára zenéltünk, minden este játszottunk – és ez volt az életünk. Négyen alkottunk egy egészet, és ettől volt minden olyan valódi.

Épp az egyik kedvenc nótámat, a November Rain-t adtuk elő, amikor egy hang kiabált oda lentről.

– Te gitáros!

Elkomolyodtam, és lenéztem.

– Ja, hello. Mit akarsz? Kettő is van belőlünk – kacsintottam Mike-ra.

– Na, mi van? Soha nem szakadnak szét a húrjaid?

A mosoly azonnal lefagyott az arcomról.

A mondat visszhangzott a fejemben, a testemet elöntötte a forróság és a düh.

Tíz évvel ezelőtt, ha akkor nem menekülök el, talán agyonvertek volna. Mindig a nyomomban voltak, ő és a csapata, és most itt állt előttem.

Nem félt.

Azt hitte, még mindig ugyanaz a kisgyerek vagyok, aki egykor rettegve futott előlük.

Hirtelen leugrottam a színpadról. Az adrenalintól meg se éreztem a földet.

– De bátor gyerek vagy – léptem felé határozottan. Ő csak vigyorgott.

– Szétszakadsz te mindjárt, kis köcsög!

Amire válaszolhatott volna, már meg is lendült az öklöm.

Az első ütés az arcába csattant. A második az orrát találta el. Vére azonnal kibuggyant.

– Ne, Johnny! – hallottam Liv kétségbeesett hangját, de nem érdekelt.

Csak őt láttam. A seggfejet, aki ott állt előttem szédelegve.

Mike és Tom megpróbáltak visszafogni, de nem érdekelt.

– Engedjetek el! – üvöltöttem.

A következő ütés az én szememet érte, de ettől csak még elszántabb lettem.

Nem féltem semmitől és senkitől.

A földön térdelve vertem, amíg teljesen ki nem kapcsolt.

Liv a ruhámba kapaszkodott.

– Úristen, Johnny! – sikította.

Aztán valaki erősen megragadott és felemelt a földről.

– Még nem fejeztem be! – üvöltöttem, küzdve a szorítás ellen.

– Dehogy is nem – mondta Jeff határozottan.

És én tudtam, hogy ennyi volt.

Vége.