"Néha meg kell halnod, hogy igazán élni tudj" – ezt mondta mindig a nagyapám. Megfogadtam a tanácsát. Elindultam a saját utamon, egy végtelennek tűnő úton, amelynek a végét nem láttam.

A gitárom volt az egyetlen, ami a lelkemet őrizte, az egyetlen, ami emlékeztetett arra, miért is vagyok még itt. A Michigan-tó végtelennek tűnt előttem, a homok lágyan „énekelve" reccsent a lépteim alatt – a helyiek ezért nevezték éneklő homoknak. A tó úgy viselkedett, mintha tenger lenne, a horizontja elnyelte a tekintetet. Pontosan így éreztem magam én is: elveszetten, bizonytalanul, mintha egy mély szakadék nyílt volna előttem.

A víz tükrében az ég olyan mélyre hajolt, hogy egy pillanatra azt hittem, egy másik világ ragyog odalent. Egy másik világ, ahol talán te is vársz rám. De te mindig itt voltál velem – a lelkemben, a húrok között. A zene soha nem hal meg, és amíg játszom, én is élek.

Behunyt szemmel pengettem a kedvenc dalom, a November Rain-t. Pár járókelő megállt, néhányan elmosolyodtak, volt, aki aprót dobott elém.

Aztán egy ismeretlen hang rángatott vissza a valóságba.

– Na, mi van? Soha nem szakadnak el a húrjaid?

Kinyitottam a szemem, és egy cipőt pillantottam meg, amely a térdemet érintette. Lassan végigmértem a kopott farmert, majd a tulajdonosának arcába néztem. Nem válaszoltam. Ideje volt lezárni ezt a dalt is – és talán ezt a pillanatot is.

Felálltam, és szorosan magam elé fogtam a gitáromat, mintha pajzsként védhetne.

– Nem akarok balhét – mondtam nyugodtan, de határozottan. Nem volt szükségem még egy felesleges összetűzésre.

A srác gúnyosan felnevetett, és hamarosan megérkeztek a barátai is. Körbevettek. Tudtam, hogy esélyem sincs velük szemben, így az első adandó alkalommal, amikor a vezérük belefeledkezett a saját megalázó szövegébe, megléptem.

Rohanni kezdtem.

A gitáromat szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim úgy mozogtak, mintha nem is én irányítanám őket.

– Úgysem menekülhetsz, gitáros seggfej! Egyszer még a fejeden töröm szét azt a szart! – üvöltötte utánam az egyikük.

Végül sikerült elbújnom egy sötét sikátorban. A falnak dőltem, és lassan lecsúsztam a hideg betonra. Köhögőroham tört rám, a torkom kiszáradt, és alig kaptam levegőt. A düh és a tehetetlenség kezdett elhatalmasodni rajtam. Az egész menekülésben ott felejtettem mindenemet. Egyetlen dollárom sem maradt.

Ahogy a naplemente utolsó fényei is eltűntek, és a sikátor sötétségbe borult, rájöttem, hogy nincs más választásom. Valamit ennem kell, és ha más mód nincs, hát megszerzem.

A sarki boltba belépve körülnéztem. Rajtam kívül senki sem volt odabent – kivéve a pultnál álló eladót. Óvatosan felmértem a terepet, és megpróbáltam kitalálni, hol lehetnek a kamerák. Egyet sem láttam.

A polcok között surranva zsebre vágtam néhány csokit, majd a kabátom belső zsebébe csúsztattam egy szendvicset.

Már épp kifelé tartottam, amikor észrevettem a pultnál egy rendőrt.

Megdermedtem.

A pánik azonnal elöntötte a testemet. Gyors léptekkel hagytam el az üzletet, majd amint kiértem, kapkodva szedtem a lábam. Egy félreeső sikátorban húzódtam meg, és azonnal nekiláttam a csokoládénak.

Torkomban lüktetett a bűntudat.

Most már egy piti tolvaj is vagyok.

Az éhségem azonban nem hagyott gondolkodni, és faltam tovább az édességeket, míg végül kissé csillapodott a gyomrom szorítása.

A fal mögül óvatosan kilestem.

Hirtelen egy erős kéz ragadta meg a galléromat, és mielőtt felfoghattam volna, már szemtől szemben álltam vele.

A zsaru.

Pont az, akit az imént láttam a boltban.

Vége.

– Tedd a kezed a falhoz! – parancsolta keményen.

Egy pillanatra haboztam, de végül engedelmeskedtem. Éreztem, ahogy végigmotoz, a lopott holmik sorra kipotyogtak a zsebeimből.

– A bolti lopás bűncselekmény – mondta dühösen, miközben a szemembe nézett. – Szerinted ez csak egy játék?

Hallgattam.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

Továbbra sem válaszoltam.

– Megkérdeztem, hány éves vagy?!

– Tizenhat – vágtam rá közönyösen.

A férfi egy pillanatig csak nézett rám.

– Most velem jössz – jelentette ki.

– Biztos, hogy nem! – ellenkeztem.

Nem sokat tehettem. Megragadta a karomat, és a rendőrautóhoz rángatott. Hiába küzdöttem ellene, esélyem sem volt. Az autó elindult.

Tudtam, hogy vége.

A rendőrőrs modern és rideg volt – semmi köze ahhoz, amit a filmekben láttam. Az egyik iroda felé vonszolt, majd leültetett egy székre.

– Mi keresnivalód van Chicagóban, amikor a családod New Yorkban van? – kérdezte, miközben egy aktát nézegetett.

Megfagyott bennem a vér. Már tudta, ki vagyok.

– Semmi köze hozzá – vágtam rá.

– Kiskorú vagy, itt nem maradhatsz. Vissza kell vitetnem.

A szavai kíméletlenül csapódtak belém.

– Ők nem a családom! – üvöltöttem.

A férfi közelebb hajolt.

– Mondd el, miért vagy itt, Johnny!

Összeszorítottam az állkapcsomat, és elfordítottam a fejem az ablak felé.

– Fogalma sincs rólam – vágtam oda.

A rendőr megértően nézett rám.

– Akkor mondd el!

A dühöm eluralkodott rajtam.

– Csak vigyen, ahová kell, és ne játssza meg magát!

Felállt, intett a kollégáinak, majd megragadta a karomat.

De én akkor már tudtam, hogy nincs visszaút.

A fegyvere ott lógott az oldalán. Egyetlen mozdulattal kirántottam, és a halántékomhoz szorítottam.

– Johnny, tedd le! – kiáltotta.

– Inkább meghalok, mint hogy visszamenjek! – ziháltam.

Aztán minden elsötétült...