Csipogás. Megint egy, és csak sorra jönnek a hangok, melyek úgy hatnak rám, mintha egy-egy lépéssel közelebb lennék a búcsúhoz. Ő pedig a túloldalhoz. Némán ülök az ágy mellett, hallgatom a szívének apró és lassú dobbanását, de nem ébred fel. Színtelenül fekszik, csendesen és szinte élettelenül. Érzem a belőle áradó halk, hűvös hőt. Szorongatom a jéghideg kezét, és próbálom visszatartani a kikívánkozó maró könnyeket. Így furcsa hangokat adok ki, hogy ne induljon meg egy elállíthatatlan zuhé a szemeimből.
Félve tekintek fel rá, nem akarom így látni őt. Nem akarom, hogy ez legyen. Hogy így legyen. Nem akarom, hogy itt hagyjon, teljesen egyedül. Fogni akarom a kezét addig, míg bele nem őrülünk mindketten egymás szeretetébe, amíg a szemei az enyémet tükrözik, amíg enyém lesz végül. Érteni akarom a gondolatait, érezni az érzéseit és tudni akarom a vágyait. A kívánságait. Azt, hogy mit hogy szeret, milyen hobbijai vannak, mit keresett életében, mi szeretett volna lenni, milyen fagyit szeret, mi a kedvenc színe. Csak Őt akartam, mindenhogy, mindenestül és mindvégig. Ez itt és most tudatosult meg bennem. Eddig nem álltam kész arra, hogy ezeket elismerjem és megfogalmazzam, mert azt hittem, van idő.
Igen, az Élet már csak ilyen. Hiteget, játszik az emberrel, aztán nevetve és szánalommal a hangjában ismételgeti, hogy ő megmondta. Ő megmondta, hogy ne bízzuk el magunkat, ne reménykedjünk annyit és olyan sokáig, mert csalódni fogunk. Ő mindig ezt mondja. Mindenkinek. Fáradt lehet már. Fárasztó lehet mindig készen állni, hogy a megfelelő pillanatban ejtse arcra az embert. De biztos vagyok benne, hogy élvezi.
Csipogás. Ez a hang felébreszt az ábrándozásból, visszaránt a valóságba. Abba a valóságba, ahol mindig történik valami rossz a jó után. És fordítva: mindig történik valami jó a rossz után. Bár, nehezen tudom elképzelni, milyen jó jöhet ez után. Fáj a tudat, hogy lehet elveszítem. Nem akarok azzal a gondolattal élni, hogy egyszer csak nincs már. Hogy volt időnk, mégse használtuk ki teljesen. Ám nem is lehet ennyi idő alatt. Hiszen nem tudhatja az ember, hogy mi fog történni, mivel készüljön a rosszra. A legtöbb ember a mában él, és olyan dolgokat tesz meg, amit lehet holnap nem tenne meg. Vagy tegnap még máshogy gondolta. És ez a jó mentalitás. Mi mégis úgy éltünk, hogy vajon mi lenne?, ahelyett, hogy megéltük volna a pillanatokat. És most itt vagyunk. Én mellette gubbasztok, összetörve, ezeken gondolkodva. Már fáj a fejem, és nem akarok ilyeneken agyalni. Ki akarok szaladni a sürgősségiről, és csak szaladni. Szaladni oda, ahol nem kell olyan dolgokon rágódni, mint például: Mi lenne...? Csak éreznem kellene a helyzetet és valahogy reagálnom. Most is érzem a helyzetet és le is reagálom.
Összeestem. Sírok, sőt bőgök, mert tudom, hogy nincs kiút. Már nincs, mert egyre lassul az a gép, ami mutatja, hogy él még a szerelmem. Még. Sose szerettem ezt a szót. Elhiteti mindenkivel, hogy van még remény. A remény egy relatív dolog. Az ember szíve mélyéről érkezik, és vagy bejön, vagy nem. De mindenki tudja, hogy mi történik a legvégén. Nem éri meg reménykedni, mert csak jobban össze törik ez miatt az ember belül. És én mégis remélek.
Reménykedem, hogy túl élje. Teljes szívemből reménykedem, hogy velem maradjon. Várom, hogy megszorítsa a kezemet, hogy éljen és jól legyen. Várom, hogy nyugtató hangon szóljon hozzám, hogy ne sírjak, melynek hatására én még inkább sírnék, mert az ember akkor is sír, ha örül.
Csipogás. Egyre kihűltebb a tenyere és a teljes karja. Már hófehér az egész teste, de én még reménykedem az a fránya masina miatt. És hiszek benne. Hiszem, hogy elég erős, hogy túl élje ezt is. Zakatol a szívem, őrjöngök, török-zúzok - persze ezeket mind magamban. Mert hogy nézne ki, ha most minden orvosi cuccot szét zúznék, csak azért, mert szeretem őt és nem akarom elveszíteni? Nevetséges, de szerintem érthető. Ám csak csendben, minden érzést elfojtva ülök és próbálok nem belegondolni abba, mi lesz, ha ő már nincs.
És még egy csipogás. Sokat agyalok, tudom. De ilyenkor mit lehet tenni? Ha csak érzéketlenül lennék itt vele, akkor hiába ülnék mellette. Így inkább túl gondolok mindent, az Élet rezdüléseit, és vele vagyok, minthogy itt lennék vele, de közben mégsem.
Csipogás. Mi ez? A keze szorítása kezd egyre enyhülni, már csak én fogom az ő kezét. Az egész arca sápadt és... teljesen élettelen. Még jobban zakatol a szívem, és egyre rosszabbul vagyok. Mi történik? Ennyi volt? Ne! Fáj. Fáj, hogy nem tudok semmit se tenni. Fáj, hogy csak ülök itt, és reménykedek, hogy éljen. Hogy tovább éljen, velem. Fáj, hogy így kell látnom, azt hiszem utoljára. Fáj, hogy ennyit jelent nekem, és ennyi az egész. Ennyi volt.
Érzem, ahogy végleg kihűl a teste, ahogy nem marad több levegő a tüdejébe, ahogy a teste elernyed, és végső pozícióba helyezkedik. Látok és érzek mindent ebben a pillanatban. Külsőleg és belsőleg is. Érzem azt is, hogy feladja, amiért nem tudom hibáztatni. Csakis magamat hibáztatom, hogy még ilyenkor is csak reménykedem. Én látom utoljára, hogy szemei végleg csukva maradnak, hogy végtagjai és az egész teste elhal. Bennem háború zajlik: harcol a szívem és az elmém; a szívem maradni akar a végső pillanatig, amikor átlép máshová, fogni akarja a szerelme kezét és csak vele lenni még egy kicsit. Az elmém hívni akarja az orvosokat, hogy talán itt az idő, és tegyenek valamit, amivel meg lehet menteni. Ez a két akarat vívja meg az utolsó harcot bennem, de a szívem győz. Nem hívom az orvosokat, kiélvezem vele ezt a kevés időt. Ironikus, mi? Amíg volt rá alkalom, addig csak halogattunk mindent, most meg az idők végezetéig beszélgetni akarok és csak vele lenni. Belül szét váj a fájdalom, de ez sokkal rosszabb, mint gondoltam. Nem csak fájdalmat érzek, hanem csalódottságot, szánalmat, gyötrődést, szenvedést. És legfőképpen szerelmet. Nem mondtam ki soha, de ha a halálos ágyán kell kimondanom, akkor hát legyen. - Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, Angyalom - mondtam rekedt, sírós hangon, és éreztem, hogy itt van.
Csipogás. Egy utolsó csipogás, és mindennek vége. Eldördült a legtisztább csipogás, melynek nem volt szünete, csak folyamatosan és hosszan a végtelenbe vonult, de hiába, tompán hallottam. Csak Őt, és a most is angyali arcát figyeltem, miközben könnyeim megállíthatatlanul folytak. Vele együtt belőlem is kihalt valami. Kibírhatatlan ideig csak ültem mellette, miközben szorongattam száraz ujjait, és imádkoztam. Életemben először imádkoztam azért, hogy újra velem lehessen. Hogy kezeinek puhaságát magamon érezzem, hogy csókja ízét megtapasztalhassam, hogy szemei meleg szerelmet nyújtsanak nekem. A remény még mindig bennem volt. Hiszen „A remény hal meg utoljára." mondja a mondás. És kívántam, hogy itt csak az haljon meg. Tudtam, hogy lehetetlen, de akartam. Zokogtam a kihűlt test mellett, ordítottam, remegtem. Minden bajom volt. Szerettem volna elrohanni és széttörni mindent, míg végül magam is odaveszek, de csak vártam. Vártam, vártam és vártam. Vártam arra a jelre, ami felülről jöhet. Már majdnem elvesztettem az eszméletemet, mikor hallottam valamit. Mintha az Élettől kaptam volna egy másik, egy újabb esélyt. Alig hallottam, de éreztem, és csak ez számított. Felültem, és a monitorra tévedt tekintetem. Már nem a végtelen - ezek szerint nem az - vonal volt rajta jelent, hanem a fel és-le futó cikázó vonalak.
És, még egy csipogás.