Az autónk, épp most gördül, a Horikoshi Gimnázium felé. A bal illetve a jobb oldalamon lévő fiú, unottan bámulnak kifelé az ablakon, én viszont alig várom már, hogy végre megérkezzünk. Régen jártam már ezen a környéken, utoljára a szüleim halálakor tartózkodtam itt.

- Takasugi Kun, nekünk mégis minek kellett jönnünk? Ez a te ügyed, nekünk semmi közünk sincs hozzá! - bökdöste meg a vállamat Yoshida, mire összeborzoltam a haját.

- Pontosan tudod, hogy ahova én megyek, oda neked is jönnöd kell! Az ígéret, az ígéret nem?

- Csak, hogy világos legyen: Azért kell egy másik iskolába mennünk, mert tizenkét évesen, totál belehabarodtál egy csajba, akivel még egy szót sem váltottál! - horkant fel Irie, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.

- Te is tisztában vagy azzal, miért jövünk ide! Ha nem védjük őt meg, ugyanúgy jár, mint az apja!

- Most komolyan, miért csinálod ezt? Hogy megvédd, vagy mert szerelmes vagy belé?

- Természetesen, csak meg akarom őt védeni! - valójában magam sem tudtam a választ pontosan. Csak annyiban voltam biztos, hogy mindenáron meg kell őt védenem. - Te is tudod, hogy ki volt az, aki megölte az apját, ezért sem hagyhatom, hogy védelem nélkül legyen! Különben is, te nem akarsz bosszút állni azokon, akik miatt az apád börtönben van?

- Na, jó, nincs kedvem veled beszélgetni tovább! - az ablak felé fordult és az autó ismét olyan csendes lett, mint volt. Nem mondom, hogy Irie lenne a legjobb barátom, de nekünk hármunknak össze kell fognunk, hogy bosszút állhassunk azokon, akik tönkre tették a családjainkat. Ha már a szüleink már nem tudnak tenni ez ellen semmit sem, majd itt vagyunk mi a fiaik, hogy helyettük álljunk bosszút. Amióta a szüleim meghaltak, az öcsémet és engem a nagyszüleink neveltek, nagy szigorban és fegyelemben. Az öcsém nagyon sokat betegeskedik, ezért jelenleg is kórházban tartózkodik. Az iskolába jövetelünk célja, hogy megvédhessünk egy lányt, akinek hasonló sors jutott, mint nekünk. Mikor az autó megállt, először Yoshida, majd Irie szállt ki a kocsiból, végül én következtem.

- Takasugi Touichi vagyok! - biccentettem egyet a fejemmel. Élőben sokkal szebb volt, mint amire emlékeztem. A hosszú fekete haja, minden egyes szavamra megrezzent. A lány olyan arccal meredt rám, mintha azon gondolkodna, vajon honnan ismerhet engem. Csak remélni tudtam, hogy nem fog felismerni, mert ezzel csak bajba sodornám őt és pont ezt akarom elkerülni azzal, hogy idejöttünk. - Te nem mutatkozol be? - sóhajtottam fel, amivel sikerült kirángatnom őt a gondolataiból.

- Yamazaki Hirona, vagyok! - Hirona? Persze, hiszen egy szép lányhoz szép név is dukál. Most már legalább többet tudok róla, mint eddig. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, majd Irie és Yoshida társaságában, el is indultunk befelé.

- Igyekezhetnél, nem érünk rá egész nap! - lenéző tekintettel néztem rá, hogy az álcám minél tökéletesebb legyen. Ahhoz, hogy meg tudjam őt védeni, minden személyes érzésemet félre kell tennem és a háttérben kell maradjak, hogy biztosan ne sejtsen meg semmit sem. Nagyon igyekezett, minden egyes dolgot megmutatni nekünk, de nekem az egyetlen vágyam az volt, hogy ezen túlessünk végre. - Kicsit idegesítő ez a lány nem? - súgta Irie fülébe. Most, hogy én lettem, a rossz fiú, legalább kiélvezem egy kicsit.

- Egy kicsit, de azért érdekes is! - Irie hátrafordulva, rámosolygott a lányra, belőlem pedig előtört a féltékenység. Remélem nem akarja őt kiszemelni magának, különben megmondom neki a magamét. A tárlatvezetés után jött a szokásos bemutatkozás, majd az órák, amik nem igazán kötötték le a figyelmemet, de mégis ki kellett hoznom magamból, a legtöbbet. Az óra végeztével, egy számomra totál ismeretlen, magas fekete hajú srác lépett a padomhoz.

- Szóval ti vagytok itt az újak mi? Totálisan meg tudom érteni mit éreztek most, tudjátok amikor én idekerültem, borzasztóan féltem attól, hogy mit fognak szólni mások! - nos kétlem, hogy kikértem volna a véleményét azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés újnak lenni, mikor pontosan tudom.

- Kérlek, kímélj meg a részletektől! - kinyitottam az angol könyvemet, majd úgy tettem, mintha borzasztóan elfoglalt lennék. Hirona eléggé meglepődött, még a szája is tátva maradt közben.

- Hirona Chan, csukd be a szádat, mert bele röpül a légy! - Yoshida, olyan ártatlanul nézett rá, hogy hiba lett volna haragudni rá ezért az elejtett megjegyzésért.

- Szerintem azokat az ajkakat, még a legyek is elkerülik! - na jó, ez durva volt tőlem, főleg, hogy én nagyon is vágytam ezekre az ajkakra. Hirona erre jogosan bekattant, majd kikapta a kezemből a könyvemet és a hátsó padhoz hajította.

- Hálából azért, amiért ilyen szépen beszéltél velem, mostantól ott lesz a helyed! - én persze nem ijedtem meg a gyerekes fenyegetésétől.

- Irie, Yoshida menjünk! - a másik két fiú felállt és a hátsó három padhoz ültünk. Sajnálom, hogy ennek így kell történnie, de Hirona érdekében muszáj távol maradnom tőle. Az órák viszonylag hamar elteltek, nekem pedig haza kellett menjek.

- Takasugi Kun, ne kísérjünk haza? - ajánlotta fel Yoshida, de én megráztam a fejemet.

- Ne fáradjatok vele, haza tudok menni egyedül is! A nagyszüleim különben sem szeretik, ha iskolaidőben s barátaimmal vagyok!

- Nagyon hiányoznak a szüleid?

- Igen azt hiszem. Viszont, ami történt az megtörtént, én pedig nem akarok a múlton keseregni, szóval inkább hazamegyek, mert nem akarok túl későn otthon lenni! - elköszöntem tőlük és hazafelé igyekeztem. Észrevettem, hogy Hirona közvetlenül mögöttem sétál, de igyekeztem tudomást, sem venni róla. A hosszú fekete haja, minden egyes lépésére megrezzentek, nekem pedig kedvem lett volna megállni, magamhoz ölelni és soha többet nem ereszteni el. Talán, ha élő pajzsként viselkedek, könnyebb lesz őt megóvnom. Jó, tudom, hogy ez egy hülye gondolat, mégis olyan szép lenne, ha a karom körülölelné a derekát, a feje pedig a vállamon pihenne és akkor tényleg biztonságban tudhatnám őt, hiszen ott van mellettem, én pedig nem engedném senkinek sem, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek, a kincsemhez. Kár, hogy mindez csak egy szép álom lenne, nem pedig a valóság.

- Takasugi Kun! - szólított meg, én viszont csak sétáltam tovább.

- Mit akarsz? Félsz egyedül hazamenni? - ez nem is lenne olyan rossz. Ő fél a sötétben, én pedig szívélyesen hazakísérném és ha megijedne, majd szorosan hozzám bújna, én pedig megpaskolnám a fejét és megnyugtatnám, hogy mellettem nem kell félnie.

- Nem, csak errefelé lakom. Miért nincs most veled, Yoshida Kun és Irie Kun? - miért épp ezt kérdezi? Miért nem kérdezheti azt, hogy van e barátnőm, mint minden normális lány? Akkor válaszolhatnám rá azt, hogy még nincs, de már van egy lány, aki közel áll a szívemhez. Aztán, bevallhatnám neki, hogy az a lány ő maga és akkor majd együtt lehetnénk boldogan és senki nem akadályozhatna meg minket ebben.

- Talán mindig itt kéne lenniük velem? Egyébként meg, nem ugyanott lakunk. Észrevettem, hogy tetszik neked Irie, de figyelmeztetlek, hogy ő nem bírja az ilyen szerencsétlen és együgyű lányokat, mint te! - valahogy muszáj Irie ellen hangolnom őt, különben még a végén azon kapom magam, hogy a "barátom" ellopja a szemem elől, a lányt aki tetszik nekem. Nem, Irie semmiképpen sem szerezheti őt meg.

- Ezt meg, hogy értsem? Egyáltalán miért van jogod ilyesmit mondani neked? - azért, mert ha én nem lennék, akkor azok a szemetek őt is darabokra szaggatták volna, mint annak idején az apját. Talán ez jobb lett volna? Ha önzőnek talál, akkor csak nyugodtan, de nem kérek bocsánatot azért, mert megvédtem őt, a saját életem árán is.

- Csak szóltam, ha nem hallgatsz rám, akkor az nem az én hibám! - persze, muszáj volt ezt benyögnöm neki. Szép volt Takasugi, mélyebbre nem is süllyedhetnél! Anélkül mondok neki ilyeneket, hogy ismerném őt. Egy igazi pancser vagyok, az tuti.

- Én, most lefordulok itt! Jó éjt, Takasugi Kun! - igazság szerint jól esik, hogy próbál velem kedves lenni, annak ellenére, hogy egy érzéketlen barom vagyok vele szemben. Lefordultam a másik irányba, de alig tettem meg pár lépést, Hirona kiabálása, megállásra, kényszerített.

- Takasugi Kun! - a kétségbeesett hangja bántotta a fülemet. Azonnal megfordultam, majd egyenesen a hang irányába siettem. Láttam, hogy egy férfi, kést szorít Hirona nyakához, én pedig tisztában voltam azzal, hogy kivel is állok szemben.

- Ha én kellek nektek, akkor miért őt bántjátok?

- Úgy sokkal mókásabb az egész. Szóval mit fogsz tenni? hagyod, hogy megöljük, vagy te akarsz meghalni? - oké, mindent, vagy semmit. Most megmutathatom, mennyire meg akarom őt védeni.