- Hé, Rigómancs! Mit gondolsz, mi lesz a harcos nevem, ha egyszer felnövök? – egy vidám nyávogás bolygatta fel az erdő csöndjét, ami persze Bodzamancs torkából jött fel.

- Tudod, még öt hold is elválaszt téged a harcos nevedtől – törte le nővére lelkesedését a fiatal növendék. – És biztos lehetsz benne, elég hosszú öt hold lesz az!

Bodzamancs játékosan felborzolta fehér, vörös és fekete foltokkal tarkított szőrét, levélzöld szemeit Rigómancson tartva. Rigómancs egy kicsit kisebb mérettel bírt nála, de termete ugyanolyan könnyű volt, mint testvérének. Bodzamancs mindig úgy látta, Rigómancs meglehetősen szép bundával rendelkezik: rövid szőre sötétbarna cirmos volt, hátát apró, vörös és fehér foltocskák borították. A pici cica egy nagy, kidőlt fa tetején üldögélt, karmait vastag kérgén erősítette.

Bodzamancs összehúzta magát, hátsó része az égnek állt, miközben bemérte a világoskék szemű növendék pozícióját. Villámgyorsan a levegőbe ugrott, és azon találta magát, hogy Rigómancs fehér hasán sikerült landolnia. A sötétbarna növendék játékosan felnyávogott, majd hátsó lábaival lelökte magáról Bodzamancsot, aki meglepetten lebucskázott a farönkről. Rövid lábaival nem talált fogást a puha leveleken, és tovább gurult, egészen egy nagy szikláig.

- Ugye jól vagy, Bodzamancs? – kérdezte a távolból aggódva Rigómancs.

A tarka nőstény négy lábra állt, és lerázta bundájáról a port. Felnézett az emelkedő tetejére, ahol a testvére állt, farka hegye kérdőn az égre nézett. Magasnap már eltelt, és az erdő hűvösen susogott a kicsi növendék fekete fülébe. Bár zöldlevél volt, a fák között a két macska nem érezte a meleget, és a hatalmas tölgyek terebélyes ágai csak piciny sugarakban akarták beengedni a nap meleg fényét. Az egyetlen zaj egy cserebogár hangos zümmögése volt, ami éppen Bodzamancs mellé pottyant le egy sötétzöld ágról. A barna bogár széttárta hártyásan csillogó szárnyait, és majdnem nekiröppent a kölyök foltos fejének, majd tovább szállt egy bokor felé.

A kis növendék hirtelen egy ismerős szagot érzett meg, amitől szíve hevesebben vert.

- Farkasszív – figyelmeztette testvérét halkan Bodzamancs. Mindketten tudták, hogy engedély nélkül hagyták el a Villám Törzs táborát, és Bodzamancs volt az, aki elcsalta Rigómancsot egy kis vadászatra. A nemes cél persze a szabályok megszegése volt, ugyanis semmit sem fogtak. Jaguárpettyes halála óta a Törzs légköre feszült volt, és a növendékeket még párosával sem engedték ki a táborból. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Rigómancs mentora Farkasszív volt, a Villám Törzs vezérhelyettese. Bodzamancs el sem tudta képzelni, mi történne, ha sápadt bundájú kandúr itt találná őket.

A két cica földbe gyökerezett lábbal várta az elkerülhetetlent. Bodzamancs zöld szemei kétségbeesetten kerestek menekülő útvonalat, de mikor meghallotta Farkasszív nyávogását, tudta, már késő. A szederbokorból egy fehér, cirmos fej bukkant elő, sárgás szemei mérgesen összehúzódtak, mikor meglátta a két, egyhelyben álló növendéket. Mozgása nehézkes volt, farka idegesen járt, ahogyan megállt Bodzamancs és Rigómancs előtt.

- Az egész Törzs titeket keres! – hajtotta le hozzájuk a fejét, hogy egy magasságba kerüljön velük. – Cseresznyevirág már nagyon aggódott értetek. Mi ütött belétek?

Bodzamancs ijedten nézett a nála jóval nagyobb kandúrra. Ugye ez nem azt jelenti, hogy valami büntetést kapunk? – jutott eszébe aggodalmasan, viszont már nem merte kérdésként feltenni a helyettesnek.

- Mi csak elindultunk körülnézni – mentegetőzött Bodzamancs, de tudta, hogy süket fülekre talál. A kis növendék beleegyezve követte Rigómancsot és mentorát. Farkasszív nagyon haragosnak tűnt, és Bodzamancs tudta, nem sok mindennel tudja kibékíteni. Csak azzal, ha jól viselkedik, de ez a fékezhetetlen növendék számára csaknem egy volt a lehetetlen fogalmával.

Visszatérve a táborba,mindenki a feladatát végezte. A széles tisztás sarkában friss zsákmány halom illatozott,és Bodzamancs szájában összefutott a nyál. Eszébe jutott, utoljára csak reggelevett egy pockot. Sóvárogva egy nemrég elejtett egér felé nézett, de hirtelenmeghallotta mentora hangos nyávogását. Kiscsíkos, egy apró termetű, barnacirmos nőstény jött oda hozzá ruganyos lépteivel. Mentora egyike volt a Villám Törzs legjobb vadászainak, fehér homlokát összehúzta, mikor odaért hozzá.

- Hogy gondolod, hogy csak úgy elmész a Törzs táborából ilyen időkben? – fedte meg a barna nőstény, de Bodzamancs látta, hogy aranysárga szemeiben megkönnyebbülés csillan fel. Farkasszív volt Kiscsíkos bátyja, és a fehér, vörös-fekete foltos növendék tudta, Rigómancs is hasonló szidásban részesül mellette, pedig igyekezett nem figyelni a vezérhelyettes korholó szavaira.

- Sajnálom – felelte a földre nézve Bodzamancs. – Én azt hittem, semmi baj nem származhat belőle.

- Bárcsak azt mondhatnám, hogy jól hitted – sóhajtott szomorúan Kiscsíkos. Hosszú, fehér farkával az idősek odúja felé intett. – Te és Rigómancs cseréljétek ki az idős macskák almát. – mondta nekik ellentmondást nem tűrő hangon.

A két növendék bólintott, és nyomott hangulatban elindultak a kidőlt fatörzs irányába. A nap lassan ment lefelé, és az eget fehéren világító felhők lepték el. A fák árnyai között megérkeztek az őrjáratozó harcosok, szemeik villogtak a növekvő sötétben, alakjuk puszta feketeség volt. Bodzamancs legtöbbször így látta a harcosokat, hatalmas, erős macskák, akik minden nap szembeszállnak a többi Törzzsel, félelem nélkül, és elszánt hűséggel. De Bodzamancs nem volt se nagy, se erős, és úgy látta, ez sohasem lesz másképp. Valójában ezért szeretett ahol csak járt, bajt keverni, azt akarta, hogy a többi macska felfigyeljen rá. Valahol mélyen ő is tudta, hogy ez nem helyes út a megbecsüléshez, de ez a hang ahányszor megszólalt, igyekezett elhallgattatni.

Miközben ezt végiggondolta, testvérével együtt megérkeztek a hatalmas, kidőlt fatörzshöz. Kikerülték a nagy fát, majd találkoztak Fehérbundással, és Göndörfarkúval, a két legidősebb macskapárral a Villám Törzsben. Ők már sok hold óta visszavonultan élik az idősek nyugodt életét. Most a fatörzs tetején üldögéltek, és mikor meglátták a két fiatal növendéket, Göndörfarkú kedvesen felnyávogott nekik:

- Ó, hát meglett a két elveszett növendék! – Göndörfarkú jóságos tekintete megállapodott Rigómancson, aki kelletlenül állta a bölcs, sötétzöld szempár vizslatását.

Rigómancs minden bizonnyal haragszik rám – gondolta bánatosan Bodzamancs. Ha ő nem csalja el a testvérét a Törzs táborából, most senki sem lenne dühös már megint rájuk.

- Mi történt? – borzolta fel fehér szőrét Fehérbundás. Világosan ragyogó mellső lábát a farönkre tette, feléjük fordulva, kék szemei barátságosan fénylettek. Úgy néz ki, mintha ő maga is a Csillag Törzs egy macskája lenne – jött rá a kicsi növendék. A két macska felküzdötte magát a rönkre, majd leültek a fehér-vörös cirmos nőstény, és a hófehér kandúr mellé.

- Sötét idők ezek a Villám Törzs számára – szólalt meg Göndörfarkú berozsdásodott nyávogása. – Valami borzalmas ólálkodik a fák között, arra várva, hogy zsákmányt ejthessen.

- Talán egy róka? – kérdezte Bodzamancs, vörös és fekete csíkos farkán enyhén felborzolódott a gondolattól a szőr.

Fehérbundás tiszta, kék tekintetét az egyre jobban gyülekező, sötétszürke felhőkre emelte, rózsaszín orrát felhúzva szagolt a levegőbe. Még Bodzamancs is érezte a közelgő vihar zavaros, nyugtalanító szagát.

- Nem, ifjú Bodzamancs – rázta meg a fejét, és a két növendékre nézett. – Ez annál vészjóslóbb, és rejtőzködőbb, mintha nem akarná, félne felfedni, mi is valójában.

A két növendék rémülten összenézett, most már az egész hátukon égnek állt a szőr.

- De ne aggódjatok – nyugtatta meg őket gyorsan Göndörfarkú. – Amíg Kormoscsillag a Villám Törzs vezére, addig semmi rossz nem fog történni.

A távolban hirtelen halkan megdörrent az ég, mintha a Csillag Törzs mordult volna fel. A vihar távol lehetett tőlük, de Bodzamancs tudta, sietniük kell, ha nem akarnak nemsokára bőrig ázni.

Elköszöntek a két idős macskától, majd gyorsan az elhasznált fészkek felé siettek. Felváltva dolgoztak, miközben Rigómancs a száraz füvet vitte el, addig Bodzamancs új, puha mohát hozott. Hamar végeztek, majd elbúcsúzva a többi időstől is, elindultak vissza, a zsákmány halom felé. A földön egy darab, sovány cickány hevert, hiszen csak ők nem ettek eddig semmit. Az árnyékok lassan eltűntek, és a sötét, kavargó felhőkből hideg esőcseppek hullottak alá a macskákra. Az víz lelapította a két növendék puha, még egy kicsit pelyhes bundáját, teljesen átáztatva azt.

- Jaj! – visított fel nyávogva Bodzamancs. – Ez hideg!

- Ne nyivákolj annyit – szólt rá csendesen Rigómancs. - Inkább gyere, együk meg ezt a cickányt.

A harcosok barlangjából megjelent Kiscsíkos, hogy ellenőrizze, elvégezték-e a feladatukat. A kis termetű, karcsú cirmos várakozóan Bodzamancsra tekintett, tőle várta a jelentést.

- Kicseréltük az idősek almát, pont, ahogy kérted – számolt be Bodzamancs.

- Rendben – bólintott acirmos nőstény. – Menjetek enni akkor. Holnap nehéz nap vár rátok.

Miután a harcos elhagyta őket, a két növendék a cickányhoz fordult. Bodzamancs már éppen fel akarta ajánlani az osztozkodást, mikor hirtelen egy karcsú, világosszürke árnyék ugrott ki a bokrok közül. A világos, sötétszürke pettyes kandúr kajánul a két növendékre vigyorgott, majd egy egyszerű mozdulattal felkapta a cickányt, és ahogy jött, úgy el is suhant a bokrok között. Bodzamancs csak egy szürkés villanást látott az egészből, mégis dühösen utána szólt.

- Havasmancs! – morogta dühösen. Az önfejű növendék két holddal volt idősebb náluk, és mindent megtett, hogy a többi növendék, és főleg a saját mentora orra alá borsot törjön.

- Biztosan ez az ötödik cickány, amit ma megeszik – zúgolódott Rigómancs, és Bodzamancsot sem kellett arra emlékeztetni, hogy az ezüstös növendék mennyire szereti a hasát.

Az ég egyre hangosabban dörgött, és az eső, hatalmas, jéghideg cseppekben ért le a földre. Bodzamancs már korgó gyomrát is képes volt elfelejteni, csak minél hamarabb kerüljön a növendékek tiszta odújába.

- Gyere Rigómancs – nyávogta neki fáradtan, teljesen elfeledve Havasmancsot. – Nem akarok egész este itt állni a szakadó esőben.

Mindketten elindultak, és meg sem álltak, egészen egy páfránybokorig, ahol a növendékek aludtak. Bodzamancsot felüdülésként érte, hogy a növények levelei felfogják az esőt, és a széltől is védettebb hely volt ez. Bodzamancs és Rigómancs lerázták magukról a vizet, majd a testvérpár elfoglalta a saját kis fészkét, felkészülve a holnapi, kiképzésekkel teli napjukra.