-Gondolok rájuk, de téged szeretlek!
-Tessék? - azt hiszem rosszul hallok.
-Szeretlek Tyna! - vagy halucinálok. - Már az első pillanatban tudtam, hogy különleges vagy. Bátor, ravasz, önfeláldozó, erős és gyönyörű. Kevesebb mint fél év alatt elérted azt amit eddig soha senkinek nem sikerült. Megdobogtattad a szívem - az is lehet, hogy megőrültem, vagy álmodom. - Szeretlek!
-Nem szerethetsz! - kérdezd meg, mégis miről beszélek! Könyörgöm! Akkor tudni fogom, hogy csak képzelődök és igazából nem mondtad ki.
-De szerethetlek, mert ezt senki nem tilthatja meg nekem. Sem apám, sem pedig törvény, nem mondhatja meg kit szeressek - a francba már! Mért kell nekem józannak lennem? - Mondd, hogy te nem érzed azt amit én és feladom! Soha többé nem hozom fel a témát!
-Én nem szeretlek - oké ezzel még magamat sem győztem meg.
-Borzalmasan hazudsz - rázta meg a fejét.
-Tudom, de a kimondott szót nem lehet visszavonni. Az ott marad az emlékeidben, reményt ad vagy összetör. Boldoggá tesz vagy elkeserít - hangomből áramlik a szomorúság és gyötrelem. - Ha kimondom valóssággá válik. A valóság pedig nem Szaphó egyik ábrándos története, itt nem lenne boldog befejezés.
-Ha így állsz hozzá biztosan nem - csalódottan nézett rám, ami jobban fájt mint a sebeim.
-Nem vagyok sem naív sem ostoba - ismételtem meg magam.
-Ezt már hallottam, de szerintem attól leszel naív ha azt hiszed elnyomhatod az érzéseidet, és ostoba vagy ha szerinted ez hosszú távon megéri. Mert szerintem nem - bekente a karomat is a kenőccsel, majd elpakolt. - Ma este alhatsz az ágyamban nekem jó lesz a kerevet {ágyszerű bizbasz}.
-Felejtsd el! - mondtam határozottan. - Nem foglalom el az ágyad!
-Ez parancs volt, szolga! - szólt érzelem mentes hangon, mégcsak hátra sem fordult pakolás közben. Elszorult a torkom.
-Értettem felség - a könnyeimmel küszködve, bújtam a takaró alá. Mielőtt elragadott volna az álom éreztem egy lágy csókot a homlokomon, amitől egy árva könnycsepp hagyta el szemem.

Másnap reggel Damon keltett.
-Tyna mindjárt indultok! Ha el akarod kerülni a gyerekeket most kell le menned! - sottogta. Azonnal kipattantam az ágyból. Hírtelen rájöttem, hogy még mindig a tegnapi szakadt ruhámban vagyok. A herceg észre vehette mi zavar mert a kerevet felé biccentett, amin egy új khitón terült szét. Szép volt, de nem feltűnő.
-Köszönöm, felség! - hajoltam meg.
-Meddig fogod ezt csinálni? - kérdezte csalódottan.
-Ameddig rá nem jön mennyire reménytelen a helyzetünk hercegem - a kezembe vettem a ruhadarabot. - Kimenne míg átöltözöm?
-Nem - felelte határozottan. Megemeltem egyik szemöldököm, majd neki hátat fordítva elkezdtem lassan levenni a ruhám (és nem csak azért lassan mert mindenem sajgott). Egy pillanattal később hallottam az ajtócsukódást. Elmosolyodtam. Jó fiú! Tudja mikor kell feladni egy csatát.
Szinte rohantam a hintóig. Pont időben szálltam be a kocsiba, mert abban a pillanatban a két csöpség már szaladt is elbúcsúzni az anyjuktól és nővérüktől.
-Anyu Tyna hol van? - kérdezte aggódva Diana.
-Beteg és nem akarja, hogy elkapjátok - hazudta a királyné, csak nem mondhatta, hogy megveretette magát.
-Ó - hallottam a szomorúságot a hangjában. - Szedek neki virágot!
-Biztos tetszeni fog neki - biztosította Szophi. -Viszont nekünk indulnunk kell!
-Jó utat anyám, Szophia - köszönt el tőlük Damon.
-Sziasztok! - szálltak be.
Mikor kiértünk az udvarból feléjük fordultam.
-Köszönöm!
-Ugyan mit? - értetlenkedett a királyné.
-Mindent - feleltem. - Hogy kedvesek velem, hogy eljöhettem az útra, mindent amit az elmúlt fél éveben kaptam.
-Semmit nem kell megköszönnöd kedvesem! Inkább én köszönöm amit értünk tettél, bár még mindig nem értem, hogy voltál rá képes.
-Magától értetődőnek éreztem, mintha a véremben lenne az ösztön, hogy bármi áron megvédjem a szeretteimet - mondtam.
-Nem tudom mit mondhatnék - hatódott meg Szophia, majd lágyan átölelt.
-Nos mesélj csak Drágám mi van közted és a fiam közt? - mosolygott sejtelmesen a királyné. Döbbentem meredtem az engem ölelgető lányra. - Nem ő mondta el. Ha hiszed ha nem én is voltam fiatal és a szemem is jó.
-Igazán semmi nincs..... - kezdtem volna.
-Damon megcsókolta, de ez a bolond lány visszautasította - vágott a szavamba Szoph miközben vádlón méregetett.
-Ezt csalódottan hallom, bár jó tudni, hogy a befektetésem kifizetődő volt - gondolkodott hangosan az asszony.
-Ezt hogy érti? - értetlenkedtem.
-A férjemmel fogadtunk és nyertem. Én azt állítottam, visszautasítod és lám igazam lett - mondta szomorúan. - Tudom, hogy szereted a fiam, de az eszed is helyén van. A nép nem nézné jó szemmel a viszonyotokat és hiába próbálnátok meg titkolni a palotában szélvészként terjednek a hírek. Fél nap múlva már mindenki tudná. A szobalányok előbb tudták, hogy terhes vagyok Petroszékkal mint én - forgatta meg a szemét. Őszintén én leragadtam egy apró részletnél.
-A királlyal fogadtak? - pislogtam.
-Igen és elég nagy összegben. Szegény férjem mennyire ki fog akadni mikor megtudja - mosolygott kegyetlenül.
-Már értem kitöl örökölted a kegyetlen szeretetedet - fordultam Szophi felé.
-Édesanyámra ütöttem - bólogatott.

Az elkövetkezendő két hét varázslatos volt. Mindössze Szophi és a királyné társalkodónői emellett pár katona kísért minket. Igyekeztem segíteni ahol tudtam, a cipekedésben például, de nem nagyon engedték. Jelenleg a falum felé tartunk. Remegek a félelemtől. Vajon milyen lesz visszatérni oda ahol életem legrosszabb élményeit éltem át? Agatha jól van? Szerintem ő lesz az egyetlen aki örül a viszont látásomnak. De előre élvezem Donovan arcát amikor megtudja hova kerültem és hogy a hercegőt barátomnak nevezhetem. Káröröm, mily édes érzés! A kocsi megállt és elkiálltotta magát.
-Euphroszüné Aregón királynéje és Szophia hercegnő! - hallottam ahogy a tömeg gyülekezni kezdett, néhányan éljenezni kezdtek. Nem mindennap találkoznak a királyi család két tagjával.
     Szophia és a királyné kilépett a hintóból, a tömeg még nagyobb üdvrivalgásba kezdett, de ez szinte azonnal elcsendesedett mikor én is kiszálltam. Páran nem hittek a szemüknek. Az emberek között észre vettem Agathat aki utat vágva magának tolakodott előre. Illedelmesen meghajoltam majd odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam.
-Tyna, én kicsi Tynám azt hittem sosem látlak többé - a kezébe vette arcom és alaposan átvizsgálta. Szerencsére a sérüléseim már eltüntek. Én is szemügyre vettem mennyit változott, ugyan az a kedves tekintet, barna haja hullámokban omlott a vállára, látszólag jól volt de észre vettem rajta egy-két ütés nyomot. Ezért még megölöm Donovant!
-Mi történt veled? - kérdeztem aggódva.
-Ne törődj ezzel - mondta határozottan.
    Éreztem ahogy valaki a hátamra rakja a kezét. A királyné. Agatha azonnal földig hajolt.
-Nagy öröm számomra, hogy megismerhetem azt a személyt aki felnevelt egy ilyen csodálatos lányt - mondta mosolyodva. Ha lehet a tömeg még jobban ledöbbent. - Tyna valószínűleg megmentette a lányom életét ami áldozatot követelt. Hálával tartozom neki.
-Ahogy én is - lépett mellénk Szophi. - Szívem repes, hogy barátomnak nevezhetem. Nem ismerek nála remekebb embert.
-Kicsit túlzásba estek - suttogtam láng vörös fejjel.
-Ne nevettesd ki magad kedvesem minden szó igaz! - kacsintott a királyné, majd belekarolt a döbbenetségtől sokkot kapott Agathába. - Jöjjön velem és meséljen el mindent erről a lányról, a drágám nem éppen szószátyár mikor a múltjáról van szó.
-Ez meg mégis mire volt jó? - meredtem Szophira miután Agatháékat követve elindultunk Donovan háza felé, előre sejtem hogy ennek nem lesz jó vége.
-Láttad az arcukat? - nevetett a lány. - Muszáj lesz megmutatnod azt a gyönyörű ligetet amiről annyit meséltél! - fordult felém és húzni kezdett be a házba, hogy szóljon az anyjának hogy elmentünk. Amikor beléptünk a következő látvány fogadott minket: Agatha és a királyné az asztalnál ülve egy kupa bor felet beszélgetnek Donovan és a fia pedig messzebbről figyelik őket irigykedő tekintettel.
-Anyám! Tyna körbe vezet hamarosan jövünk!
-Rendben, Agatha addig elmeséli nekem mindazt amit Tyna nem akar - villantott a nő egy kegyetlen vigyort. Riadtan néztem arra aki felnevelt de egy pajkos mosolyon kívül mást nem kaptam.
      -Megjöttünk! - jelentettem ki. A patak közelében jártunk, a fák sűrüjében elrejtve egy kis liget terült el. Gyönyörű hely és rajtam kívül csak egy ember ismeri. Történetesen a falu egyetlen úriembere, aki épp az egyik fa ágán ülve ábrándozik.
-Ambrosziosz! - kiáltottam, mire felém kapta a fejét. - Hozd vissza az elmédet a valóságba és gyere le te imádni való idióta!
-Nem hiszek a szememnek! - ugrott le közénk. - Téged nem eladtak rabszolgának? - ölelt át.
-Hosszú történet! - nyögtem fel. Ambrosziosz Szophi felé fordult és elakadt a lélegzete.
-Kisasszony! - hajolt meg, udvariasságból, még nem tudta kivel beszél. - Meg kell jegyeznem szépsége felül múlja eme tájképét is - lehajolt, majd tépett egy szál pitypangot és átnyújtotta Szophinak, kinek arca megegyezett a virágéval.
-Tengerzöld tekintetéből sugárzik az értelem és bölcsesség, az egész lénye ámulatba ejtő. Páratlan az emberek között - rég láttam ilyen komolynak. - Megtudhatnám a nevét? - kérdezte félénken.
-Ambrosziosz hadd mutassam be meked Szophia hercegnőt - a fiú arcáról azonnal eltünt a mosoly és csalódotság váltotta fel.
-Ez esetben elnézést kérek Hercegnő! Remélem nem sértettem meg ostoba bókjaimmal - hajolt meg mélyen.
-Nem, épp ellenkezőleg, felettébb jól estek. Még soha senki nem mondott nekem ilyeneket, teljes őszinteséggel - felelte a lány.
-Ezt csodálattal hallom, hisz önre nézve csak őszinte bókok jutnak eszembe - kezdtem felesleges harmadiknak érezni magam. Már percek óta bambulnak egymás szemébe. Az idilli pillanatott egy vadász kürt hangja szakította félbe.
-Ó, ez nekem szól - mondta csalódottan a fiú.
-Remélem még viszont látjuk egymást, hercegnő - hajbókolt.
-Szophi ha kérhetem, és én is reménykedem az újbóli találkozásban - mosolygott szégyenlősen.
-Tyna örülök, hogy rendben vagy, aggódtam érted, bár ha jobban belegondolok inkább a gazdáid miatt kellett volna - gondolkodott hangosan Ambrosziosz.
-Nagyon vicces vagy, nem kéne menned? - zavartam el.
-Érzem a szeretetet - ezzel hátatfordított és elment.
      Amikor hallótávolságon kívülre ért Szophi megragadta a karom.
-Mond, hogy nemes származású! - könyörgött kiskutya szemekkel. - Őt elfogadnám gyermekeim apjaként, de apámnak is bele kell egyeznie szóval.....
-Ambrosziosz a hadsereg főparancsnokának a fia, arisztokrata származású, az apja ismerte Alexioszt, ha jól tudom távoli rokonok voltak, gyerek korom óta ismerem - válaszoltam.
-Köszönöm Aphrodité! - nézett az égre mire felnevettem. - Nem nevet! Te is szerelmes vagy, tudod milyen!
-Most találkoztatok, én pedig fél év alatt szerettem bele a bátyádba - jelentettem ki, majd a szám elé kaptam a kezem, Szophi pedig ugrándozni kezdett.
-Kimondtad! - mutatott rám.
-Nem! - tagadtam azonnal. - Ne, ne, ne, ne, ne, ez nem lehet igaz! - temettem a kezembe az arcom. - Hogy tehettem?
-De hát ez jó dolog! - ölelte át a vállam Szophi.
-Nem az, hát nem érted? - teljesen kiakadtam. - Tegnap este erről beszéltem neki! Most valósággá vált! Szophi meg kell esküdnöd, hogy soha nem mondod ezt el neki!
-Tyna!
-Ennyivel jössz nekem, könyörgöm! - esdekeltem. A lány lemondóan megrázta a fejét.
-Rendben, ahogy akarod - egyezett bele.
-Köszönöm - könnyebbültem meg. - Menjünk vissza, édesanyád már biztos vár.