- Maga Lebon Dorlo, igaz? - somfordált előrébb az albínó.

A fákkal ritkán benőtt területen síri csend honolt. A levegő feszült volt, akár egy kötél, ami hamarosan elpattan. Mindenki a kardját szorongatta, de a karom emberei szekercékkel és egyéb fegyverekkel is rendelkeztek. Lebon nyugtalanul állt a kör kellős közepén, társai összehúzódtak amennyire csak lehetett, Agenel mögötte várakozott. Nem tetszett neki az albínóból áradó veszély. Legszívesebben ő maga támadt volna rá, mert egyáltalán nem tudta hogy tűrik a többiek ezt az egészet. De ő angyali származása miatt ennél sokkal erősebb volt és bátrabb is. Harcosnak született, ebben a helyzetben így is akart viselkedni.

- Én volnék - szólalt meg a férfi, hangja halk volt, látszott, hogy próbálta nem kimutatni a rettegését.

- Megfigyeltük, hogy maga és a csapata már többször is átkeltek itt. Már elég emberemet vesztettem el maga miatt, Lebon.

- Ne hívja így! - szólalt meg Nitou harciasan a bensőséges hangnem miatt.

- Te most maradj csendben! -szólt rá Lebon szigorún. - Mit akar?

- Szerintem elég nyilvánvaló. Megbüntetlek titeket. 

- Nem látja, hogy itt milyen emberek vannak? Családosok, fiatalok. Bele sem gondol, hogy maga okozza a gondot, igaz? 

- Ha kifizetnék az utazás árát, akkor nem történne veletek semmi - hangoztatta a magáét az albínó.

- Az életünkkel fizessünk, igaz? Őrület! - háborodott fel Lebon. Agenel nyugtatólag átölelte a derekánál fogva, hogy némileg lecsillapítsa.

- Egy angyal, milyen érdekes! - mosolyodott el a vörös szemű.

- Őt hagyja ki ebből és a többieket is! Nem ők tehetnek róla. Büntessen engem!

- Magát büntetem - mondta, majd elővett egy tőrt, és Nitou oldalába szúrta azt.

- Ne! - hallatszott Marila üvöltése a szekérből. A férfi vérezve összegörnyedt, sötétbarna kobakja a föld felé hajolt, ő maga fél térdre esett. 

- Még le is térdel előttem, na, ez az igazi tisztelet! - nevetett fel a karom. 

Marila sikoltozva indult meg szerelme felé, utat vágott az albínó emberei között, Agenel és Lebon pedig már ott is voltak Nitou mellett. A férfi fájdalmasan az oldalára szorította a kezét, a sebből vér bugyogott. A nőt az adrenalin hajtotta, letépte saját ruhájának a karját puszta kezével, majd a sebre helyezte, a többiek közben félve nézték az egész jelenetet. Nitou az angyalba és Lebonba kapaszkodva térdelt a földön, úgy látszott, hogy az albínó ebbe nem akart beleszólni, mivel teljes némaságban figyelték az eseményeket.

- Nagyon vérzik! - hallatszott Marila fájdalommal teli hangja. - Nem tudom, hogy mit tegyek!

- Lebon, vonszold arrébb, én megoldom! - parancsolt rá Agenel, mire Lebon megfogta a nőt, és odébb húzta.

Agenel közben kezét Nitou sebére tapasztotta, szemét behunyta, és mintha valami isteni csodára várt volna, egyszerűen mozdulatlan maradt. Hagyta, hogy átjárja őt a fájdalom, minden csalódás, ami érte, az összes seb, ami bőrét vágta, majd a férfi sérülése aranyosan kezdett izzani, vére ugyanilyen színűvé vált, majd a vágás összehúzódott, végül teljesen összeforrt. Utána csak az Agenel hajtónusában pompázó, alvadt folyadék maradt, s Nitou meglepetten tekingetett alacsony barátja felé. Mert most már kétségkívül az volt, hiszen megmentette az életét.

- Kö-köszönöm - szólalt meg rekedten Nitou, aki még mindig ott térdelt, de már úgy tűnt, hogy jobban érzi magát.

- Tehát hol is tartottam? - kezdte az albínó harsányan. - Eszembe jutott, az angyalkánál! Aki úgy látszik, hogy kivételes képességekkel van megáldva. Nem akarsz csatlakozni hozzánk? Szükségünk lenne egy ilyen értékes személyre.

Agenel meglepődve tekintett rá, majd a csapaton nézett végig, pillantása a thorpi karom embereire, majd a vérvörös szemű férfira vándorolt. Végül a zafír tekintete Lebonon állapodott meg, aki egyenesen őt nézte valamilyen különös csillogással, mintha csak egy állat lenne, amely könyörög az életéért.

- Hogy a maga rabszolgája legyek? - kérdezte ártatlannak tűnő arccal az angyal.

- Én nem vagyok oda az angyalok elnyomásáért és kiközösítéséért. Megnyugodhatsz, jó dolgod lesz nálam - nevetett fel ismét a karom.

- Felejtse el! - kiáltott fel Agenel, majd egy pillanat alatt megindult a férfi felé, kardja kezében, szeme meg sem rebbent, ahogy látta a karom embereinek sorát bezárulni a férfi előtt, de megállás nélkül szúrta le az elsőt, de a következő már felkészülve várta, ezért a fegyvereik hangos csattanással érték egymást.

Erre a többiek is felbátorodtak, és a Marila-Nitou páros kivételével mindenki harcba állt. Lebon Agenel oldalán harcolt, és sorra védte az ütéseket, közben pedig gyorsan szedte az áldozatait. Végül a szerelmesek is csatlakoztak hozzájuk, Gerol az angyal korábbi megállapításának megfelelően ténylegesen kiválóan harcolt. Villámgyors volt, kardjával olyan sebesen kaszabolta a karom embereit, hogy máshová is be tudott segíteni.

Rendezett körbe szorulva küzdöttek az életükért, a kocsis és mindenki a szekérben fegyvert ragadott, majd sikeresen átvágták magukat azon a pár karmon, akik őket akarták megakadályozni a kijutásukban. Csatlakoztak a többiekhez, és végül közös erővel sikerült megfutamítani az ellenséget. Immár az albínó menekült, nem akarta, hogy az egész csapata odavesszen. Azonban Agenel túlságosan fel volt tüzelve, ahogy csak a lába bírta, utánuk futott, kezében az egyik ellenséges lándzsával, s elhajította azt. Annak hegyes vége egyenesen a karom hátába állt, másik oldalt kijött a mellkasán, majd holtan esett össze.

Annak rohadó bőrű, elhomályosodott szemű emberei, akik inkább voltak szörnyek, mint emberek, ijedten tekintettek az angyalra, majd eliszkoltak, amilyen gyorsan csak tudtak. Agenel fáradtan eresztette le a fegyverét, majd a földre ejtette azt, és ő maga vele együtt zuhant, egyenesen Lebon karjaiba.

- A-Agenel! Mondd, hogy nem sérültél meg! - nézett rá a gazdája, szemében pedig máris gyűltek a sós könnyek.

- Csak kifáradtam... - nyöszörögte az angyal, majd fejét Lebon mellkasára hajtotta.

- Azt hittem már, hogy valami bajod esett. - nyomott csókot a göndör buksira. - Szerintem pihenjünk le, nem hiszem, hogy valaha vissza akarnának térni.

Lebon szavaira mindenki egyetértőn bólogatott, majd letelepedtek a kis tisztáson. Még az őrséget sem tartották annyira fontosnak, tudták, hogy bármilyen sereg széthullik vezető nélkül, ez igaz a karmokra is. Az angyala pedig éppenséggel végzett a hírhedt albínóval. Lenyűgözőnek tartotta, hogy Agenel milyen erővel rendelkezik, és nem is szólt róla. Pedig látta, hogy irányítani is tudja. Talán a saját sebeit is begyógyíthatta volna, de nem tette, és ezt a kitartást nagyon becsülte benne.

Letette őt a fűbe, amelyre egy pokrócot terített. Most is esett az eső, ezért a legtöbben a fák alatt próbáltak meg nyughelyet keresni maguknak. Lebonnak már nem volt hová feküdnie, ezért egy kidőlt fatörzsön dőlt el, és onnan figyelte a vele szemben fekvő, laposakat pislogó angyalkáját.

- Büszke vagyok rád. Köszönöm, hogy megmentetted a barátom - suttogta Lebon, mire Agenel elégedetten elmosolyodott, s elaludt. 

Hamarosan a csapat tagjai szunyókálni kezdtek, majd pár órával később fel is keltek, de most volt idejük arra is, hogy kellőképp falatozzanak. Tüzet gyújtottak az erdő egyik sűrűbben benőtt területén, ahol alig érte az eső a környéket, majd egy fémből készült kondérba, amelyet színig töltött a csapadék, felforralták a vizet, és mindenféle fűszereket, ehető növényeket, és kevéske húst is tettek bele, amelyet ott helyben vadásztak páran. A finom leves feltöltötte energiával a kifáradt vándorokat, csillapította szomjukat, és megtöltötte korgó gyomrukat.

Most, hogy mindenki kipihente magát, s ettek is, ismét útnak indulhattak. Lebon kijelentette, hogy Nitounak a szekéren kell utaznia Marilával, ahogyan a megrándult bokájú társuknak is. Kiderült, hogy a harcnak a legsúlyosabb sérültje is Lebon legjobb barátja volt, de mindenki más csupán karcolásokat szedett össze. Ráadásul úgy látszott, hogy a karmokat örökre, de jó időre egészen biztosan elkergették. 

Újra összepakoltak, majd nekiálltak az út többi részét megtenni. Lebon elmerengve sétált Agenellel, aki most tűnődve nézelődött. Végre megfigyelhetett mindent, amit szeretett volna, anélkül, hogy félnie kellett bármitől is. Mármint a karmoktól nem, de ki tudja, hogy mi lapult még az erdőben.

A szekér lassan ment a tájon, a zápor közben elvonult, az ég immár fehér, bolyhos felhőkkel volt tele, kék színe vidámabb kedélyállapotot eredményezett mindenki számára. Magasra nőtt fűben, vadvirágos réteken haladtak tovább. Nem akadályozta őket semmi, csupán a sár, ami hátramaradt, de még így is jobb volt, mintha az úton indultak volna el.

***

Öt nappal később sikeresen érték el a tavat, amelynek közepén egy sziget, Darm helyezkedett el. A kereskedők, nemesek, pénzesek édenkertje volt ez, tömött, szűk utcái hangulatosak, azonban csak az efféle környezetet kedvelők tudtak itt eléldegélni, köztük Lebon is. A nyugati kaput vették célba, az ott felépített hídnál kifizették azt a csekély összeget, amelyet a belépésükért kértek fejenként, és cserébe még Agenelt sem szólták meg, s végül átmehettek Darm kapuján.

Az angyalt közrefogva meneteltek az utcán, amelyen épphogy elfért a szekér és a vékony gyalogúton az emberek. Mindenki érdeklődve nézett a megfáradt utazókra, Agenel különösképp egzotikus jelenségnek számított. De ez nem is volt csoda, hiszen zafír szeme és csigákba rendeződő, aranyszőke haja is ritka jelenségnek számított. Ő is hasonlón tekintett az emberekre, akik itt nem tűntek annyira ellenségesnek, mint Thorpban.

A tojássárga színű házak között kanyarogva kénytelenek voltak túl hamar megállni, majd elbúcsúzni a kocsistól, mivel a dombra épült város lépcsőin nem tudnának feljutni a szekérrel. Innentől mindenki vitt valamit, ahogy Thorpba érkezésükkor is, de itt az út sokkal hosszabbnak bizonyult, mint a tengerparti település esetében. A lépcsőzés kifejezetten megterhelő volt, főleg, hogy nem ehhez voltak szokva Ramorban, amely viszonylag sík területen feküdt. Ráadásul Agenel nem igazán menetelt ott, hanem Lebon kúriájához kötve élte a napjait, megvásárlása előtt pedig cellába zárva raboskodott.

De most végre utazott is egy kicsit, szabad volt, és csak arra várt, hogy felfedezze ezt a csodálatos várost. Tetszett neki a melegebb klíma, a köves utcák, a házfalakra nőtt növények, az egész hangulata. Viszont előtte még rengeteg séta várt rájuk, legalább két teljes órán át haladtak, de végül Lebon megállt egy háznál, amely keskeny volt, mint a többi is, de valahogy kifinomult eleganciával rendelkezett. Erre az is utalhatott, hogy magasabban helyezkedett el, mint a mellette állók, tehát nagyobb kilátása nyílt a város egészére. Agenel megfigyelése szerint volt ennél is fentebb, a fiatal azt sem értette hogy jutnak oda a legtehetősebbek.

- Megérkeztünk! - jelentette be Lebon, majd a földre helyezte a kezében tartott csomagot, hogy nyakából előhalásszon egy madzagra kötött kulcsot. 

Miután sikeresen kinyitotta az ajtót, visszavette a holmikat, és belökte a nyílászárót. Azonnal kész személyzet fogadta őket, akik segítettek nekik a nehézséget okozó dolgokat elpakolni. Agenel alig fért be a viszonylag szűkös, sötétbarna ajtón, amelybe kishíján beütötte a szárnyát. Mikor meglátta a terebélyes előszobát, azonnal eltátotta száját. A ház inkább hosszúkás volt, nem látta ezt annyira kúriának, mint a ramorit. 

De sokkal jobban tetszett neki a stílusa. A meleg színek sokkal kellemesebb aurával rendelkeztek, a hűvöst biztosító, vörösesbarnás kőpadló tetézte az egészet. A földön állatbőr szőnyegek kaptak helyet, kellemes heverő és itt nem volt kandalló, mint a másikban, tehát ezek szerint errefelé sosem hűlt le túlságosan az idő. Mind elmentek pihenni, miután végre minden a helyére került.

Agenel bezárkózott az egyik fürdőszobába, és levetette a koszos ruháját. Alaposan megmosakodott, és lefürdött, majd csak utána foglalkozott az öltözködéssel. Ing helyett egy lazább szövetet vett fel, amely jobban szellőzött, és mellkasát szabadon hagyta, hátára neki kellett lyukat vágnia, hogy kiférjenek a szárnyai. Alulra egy rövidebb nadrágot keresett, ami megfelelően lenge volt. Mezítláb közlekedett, hogy nehogy túlmelegedjen, szárnyai így is nagyban növelték a hőérzetét.

Elégedetten lépett ki a szobából, majd útját azonnal Lebon felé vette, ami kifejezetten nehéznek bizonyult, mivel egyáltalán nem tudta hol alszik a férfi, a többi helyiség pontos elhelyezkedéséről főleg nem volt tudomása. Remélte, hogy legalább valami ismerőssel összefut az épületben, vagy a személyzet segít neki az eligazodásban.