- Ne haragudj, nagyon elragadtattam magam - ült le az ágyra Lebon Agenellel szemben, hátát a fiatalnak fordította. - Nem tehetsz róla, sajnálom. Gondolom, a sebeid sem gyógyultak még be teljesen. Majd, ha a szárnyad jobb lesz, akkor majd beszélhetünk róla, rendben?

- Rendben.

- Akkor aludjunk?

- Nem vagyok fáradt. Nem nézünk körül a városban? - vetette fel Agenel.

- Remek ötlet! - állt fel Lebon, majd a felsőjéért nyúlt, felvette, és begombolta azt. - De nem félsz, hogy durvák lesznek veled?

- Itt vagy velem, melletted nem félek.

- Akkor menjünk! - ragadta meg Agenel karját, aki közben elfelejtette helyrehozni az ingjét, ezért annak felső két gombja nem takarta a mellkasát.

Lementek az emeletre, ahol összetalálkoztak a többiekkel. Nitouék érdeklődve fogadták őket.

- Hova mentek? - kérdezte Marila.

- Sétálni. Agenel körül szeretne nézni a városban. Jöttök ti is?

- Kihagyjuk, inkább lepihennénk.

- Valaki más? - kérdezte Lebon. - Nem? Kár, akkor csak mi ketten megyünk.

Lebon megfogta angyala kezét, aki mosolyogva kapaszkodott bele, majd kiléptek a fából készült ajtón. Az emberek rögtön megbámulták őket, mire Agenel közelebb húzódott a férfihez. Úgy sétáltak át a főutcán, hogy a város kevésbé forgalmas részeit vegyék célba. Az égi bátran nézelődött, de kissé kellemetlenül estek neki azok a pillantások, amelyeket kapott. Meg is lepődött volna, ha nem szólja meg ezért őket valaki, de beigazolódott a félelme, és jött is egy férfi, aki családjával sétált éppen.

- Maga mit csinál azzal az angyallal? - szólalt meg mély, karcos hangján, mire Agenel Lebon mögé húzódott. 

A férfi gyerekei szúrós tekintettel figyelték őt, a felesége gúnyos vigyorral az arcán lépett a férje mellé. Gőgös járása egyértelműen nemesi származású nőre utalt, aki valószínűleg semmit sem csinált az életében, csak pénzes férfihez házasodott. Legnagyobb teljesítménye is két gyermekének a kihordása lehetett, és ezen gondolatra megjelent Lebon arcán is az a bizonyos mosoly.

- Képzelje el, ő az ágyasom! Tudom, hogy nehéz lehet, Lebon Dorlo vagyok - nyújtotta a kezét, de az apuka nem fogadta el. - Ne gorombáskodjon már!

- Tehát ágyas... Maga szerint elfogadható, hogy a gyerekek előtt erről beszél?

- Nem tudom, nincs gyermekem.

- Ez egyértelmű - válaszolta a feleség. - Gyerekek, menjetek játszani, és kerüljétek el az angyalt!

- Nem ártok én senkinek sem - szólt bele Agenel is, akit kicsit már kezdett idegesíteni, hogy kihagyják a beszélgetésből, és tárgyként kezelik.

- Nincs joga megszólalni? Büntesse meg! - követelőzött a férfi.

- Ő az én angyalom, és csakis az én dolgom, hogy mit kezdek vele. És neki van joga felszólalni, ő szabad angyalnak számít.  

- Szabad?! - háborodott fel a férfi, és felesége arca is hasonlót tükrözött. - Mit képzel maga, hogy így járkálni enged egy ilyen szörnyeteget?

- Ugyanúgy vannak érzéseim, mint maguknak. De miért is értenék meg? - feleselt Agenel. Már igazán elege volt abból, hogy minden ok nélkül szidják őt. - És még én vagyok a szörnyeteg?

- Hallgattassa el! - sikoltozott az asszony.

- Nem fogom, hagyja békén! Gyere, menjünk! - noszogatta angyalát Lebon, mire Agenel óvatosan, hátrapillantgatva figyelte a párost.

- Szólni fogok a rendvédelmieknek! - fenyegetőzött az apuka.

- Már itt sem vagyunk - vetette oda Lebon, közben halkan felnevetett. - Gyere, angyalkám!  Keressünk magunknak valami bigott emberektől mentes helyet!

- Csodálatos ötlet! - lelkesült fel Agenel. - Megnézzük a környéken honos természetet?

- Ha ez minden vágyad... Van egy szép útvonal a közelben, bejárjuk? 

***

Hamar eltelt ez a pár nap Thorpban, és már állhattak is tovább. Ismét az éjszaka sötétjében keltek, s megindultak, hogy meg se álljanak Darmig. Erre az útra szereztek maguknak szekeret, amelyben a nehezebb holmikat vitték magukkal. A kocsis is éppenséggel Darmba tartott, ezért olcsóbban vállalta az utat, és örült is neki, hogy van, aki védelmezi.

Agenel ott baktatott a szekér oldalán, mellette Nitou Marilával és Lebon sétáltak. Derekukon ott lógott a kardjuk, készen arra, hogy bármikor rájuk támadhatnak. Mindenki fáradt volt, hiszen bármennyit is aludtak, az éjszakázás ismét felborította a megszokott rutinjukat. Ettől függetlenül egytől egyig kitartóan sétáltak, Agenel pedig egészen sokat hízott az ott eltöltött pár nap alatt. Teste kezdett egyre normálisabban kinézni, és az angyalokra jellemző töméntelen energia is kezdett visszatérni hozzá.

- Ez az első ilyen utad, ugye? - kérdezte Nitou.

- Igen, hátha túlélem - mosolyodott el Agenel.

- Meg vagyok bízva azzal, hogy védjelek meg.

- Nem szeretném, hogy meghalj. Nem lenne jobb, ha Marilára vigyázna? - kérdezte Lebontól az angyal.

- Akkor majd én vigyázok rád, angyalkám.

- Az megfelel. Hol fogunk majd aludni? Egyáltalán tudunk majd pihenni bárhol is?

- Igen, majd napközben igyekszünk lepihenni, miközben páran őrködnek. Akik fent vannak most a szekéren, azok majd vigyáznak ránk.

- Ezek szerint fáradtak leszünk a végén. Sebaj, hozzászoktam.

- Angyalként sokat dolgoztatnak, igaz? - kérdezte Marila.

- Igen. Kellett fát is vágnom, de csákányt is adtak már a kezembe. Elég széles feladatkörünk van.

- És mennyire volt nehéz? Nekem sosem kellett, de szerintem egyértelmű, hogy miért. - sandított Lebonra.

- Jól tűrjük a rosszabb körülményeket. De ha keveset eszünk, akkor hamar túl gyengévé válunk a repüléshez.

- Ezek szerint a fogságban tartott angyalok nem tudnak repülni az esetek többségében? - kérdezte Lebon.

- Úgy valahogy.

Innentől cseverészve meneteltek tovább, néha a gyengébbek is felmehettek a szekérre, Nitou végül sikeresen felkényszerítette Marilát, mondva, hogy pihennie kell. Nappal fáradtan, de kitartóan mentek előre, Agenel közben figyelt minden apró jelre, hogy meg akarják-e támadni őket, azonban nem érzékelt semmit sem. Habár nem volt semmilyen tapasztalata ezekkel a banditákkal, így leginkább csak a tájat nézte.

Mikor már mindenki nagyon fáradtnak tűnt, Lebon összehívta őket, hogy lepihenjenek. Egy ritkás erdőben telepedtek le, ahol pár fa és bokor jó álcát nyújtottak nekik. Agenel egy állat bőrén feküdt, amely puha volt s bolyhos. Lebon ott volt mellette, és átölelte őt. Az angyalt eléggé megijesztette a gondolat, hogy pillanatnyilag is figyelhették őket. Szinte aludni sem tudott, pedig már sötétedett, és lassacskán újra útnak indulhattak.

Pár órával később ismét megindultak, és a korábbihoz hasonló módon haladtak. Most viszont esett az eső, és Lebon egyik embere elcsúszott a sárban, s sajnálatos módon megsérült a bokája, ezért lassabban gyalogoltak, mivel nem szándékozott a szekérben üldögélni. A csapadékkal több probléma is volt: nehezen vágtak utat a kerekek a sárban, mert nem volt megfelelő út Thorp és Darm között, legalábbis ők nem ezt választották, mivel ott túlságosan sok volt a banditák okozta támadás, és mindenki lényegesen fáradtabb volt, mint korábban.

Agenel továbbra is figyelt, ép szárnyával takarta magát és félig-meddig Lebont is. Az alaphangulat szerencsére jó volt, az angyal mindenkivel próbált beszélgetni, és még Joginnal is sikerült egy-két teljesen semleges mondatot váltania. Ahogy az eső egyre szélsőségesebbé vált, az égen gomolygó, sötétszürke fellegek eltakarták a fényt, ezért bizonytalanabbá váltak a lépteik, az erőd mohás talaján, amely immár saras is volt, igen könnyen el lehetett csúszni.

- Meddig fog ez tartani? - kérdezte sok néma gyaloglás után Agenel.

- Nem tudom, ez attól függ, hogy milyen gyorsan tudunk haladni. És persze az is számít, megtámadnak-e minket a karom emberei. Velük igazán nem akarunk találkozni, de kifejezetten nagy a valószínűsége, hogy fogunk. 

- Hogy fogjuk megvédeni magunkat, mikor már most, a második napon ennyire le vagyunk gyengülve?

- Az első pár napban szoktak megtámadni minket, Darm közelébe el sem mernek menni.

- Ezek szerint, ha megtámadnak minket egyáltalán, akkor mostanában lesz? 

- Pontosan. Ami szerencsés, mivel nagyon erősek. Lényegében tudatmódosítóktól függenek, amely csökkenti a fájdalomérzetüket, és sokkal jobban tudnak harcolni, mivel erre lettek kiképezve. Ha nem lenne ez az egész, akkor talán nem is kéne vívni tanulnunk. Mindig félő, halálos áldozataink is lesznek, de eddig nem úsztuk meg egyszer sem sérülés nélkül.

- Akkor reméljük, hogy most megússzuk - mondta Gerol, aki most ott sétált velük. 

Látszott rajta, hogy képzett katona volt, aki már többször is megtette ezt az utat, amelyet az arcán található vágás is egyértelművé tett. Járása most is magabiztosnak tűnt, kezét mindig fegyverén tartotta, készen arra, hogy megtámadhatják őket. Agenel még mindig aggodalmaskodott, hogy nem lát meg valamit, és miatta nem veszik észre a támadást. Ha most tudna repülni, akkor felmehetne s körülnézhetne onnan, de így nem volt erre lehetősége. Habár az is lehet felkeltette volna a karom banditáinak a figyelmét. 

Idegesen tekintett a tájra, de közben hagyta, hogy helyenként a természet iránti szeretete elterelje a figyelmét, és ilyenkor elmerengett azon, hogy miket szeretne még látni az életében. Rengeteg olyan virágról hallott már, amelyeket természetfeletti szépségűnek mondtak, és ő látni akarta mindet. De elgondolkodott azon, hogyha ilyen nehéz a tapasztaltabb utazóknak is elmennie egyik városból a másikba, akkor ő egy utat sem élne túl. Talán ezt sem fogja.

Meglepődött rajta, hogy ez a gondolat mennyire nem nyomasztotta. Nem félt a haláltól, hiszen Selcil Merco alattvalója volt. Egy senki, akinek még a nevét sem tudták. És nem ő volt az első. Gazdáról gazdára járt, mert nem tartották elég jónak, de sajnálatos módon a jég szemmel megáldott férfi hasznot látott benne is. A férfi mindig is leleményes volt és igazán kiemelkedő harcos, aki felküzdötte magát a ranglétra tetejére, hogy onnan taszíthassa nyomorúságba az angyalokat, de az emberi alattvalóit ugyanígy. Agenelt merengéséből egy sikoly szakította ki, és mikor körülnézett, már körbevették őket. 

Kirántották kardjaikat a hüvelyükből, és harcra készen, remegő lélegzetvételekkel s mellüregükben hangosan doboló szívvel. Agenel idegesen állt meg, és hamar megfigyelhette milyenek is a thorpi karom emberei. Bőrük szinte rothadt, kivéve egyet. Egy fehér hajú, vörös szemű férfi lépdelt feléjük. Ember volt, csupán nem olyan, mint a többiek, albínó. Agenel csak meglepetten bámult, míg Lebon a háta mögé terelte őt. Az angyal nem értette, hogy mitől lettek ennyire megfélemlítve az emberei, de amint a hófehér hajú férfi megszólalt, immár biztosra tudta, hogy mi okozta a riadságot, ő volt maga a thorpi karom...