Másnap Lebon finoman rázogatta a még alvó Agenel vállát.

- Agenel, angyalom, ébredj fel! Tudom, hogy korán van, de nemsokára indulunk.

Az aranyszőke hajkoronával rendelkező fiatal hangosan felsóhajtott, majd a lehető leglassabban kikelt az ágyból. Lebon kapkodva csomagolt el jónéhány ruhát egy barna, aranyszegéllyel keretezett bőröndbe. Mellette ételt is tett oda, fegyvereket és bármit, ami az útra kellhet. Aszalt gyümölcseit apró tarsolyban tette el, míg egy másikba fémből készült pénzérméket rejtett. Közben egy hasonló bőröndöt tett Agenel elé, aki csak értetlenül pislogott rá.

- Nekem nincs annyi ruhám, te is tudod - mondta az angyal.

- Tudom, de nyugodtan tegyél be az enyémekből! Bármi, ami hasznos lehet, gyertya, gyújtó, minden jó lesz, aminek van valami haszna. 

És Agenel el kezdett pakolni, majd utána gyorsan átvette Lebon egyik ruháját. Még mind leszaladtak ételért, s kifelé sétálva majszolták el azt. Ott volt velük Nitou, a barátnője, Marila, Gerol és Jogin is, de még Forell is velük tartott. Odakint vaksötét volt, mindenki oldalán kard lógott, többi felszerelésüket egy szekérre rakták, amely vezetésével egy külön ember foglalkozott. Habár a part közel volt, kézben nehéz lett volna elvinni mindent. Mivel a vízben olyan lények lakoztak, amelyek nappal aktívak és rendkívül veszélyesek, így hajójukat is ennek megfelelően időzítették. 

Mikor Agenel a hajó fedélzetére vezető pallóra lépett, félve megingott, azonban az őt követő Lebon a kezét megfogva ment mögötte. Hamarosan mindenki a kis hajón volt, a szekeret pedig kipakolták, s az összes ember elfoglalta a saját helyét a legénységgel együtt. Lebon és Agenel egy apró szobában kaptak helyet a hajótestben, amelyben egy alig kétszemélyes ágyat préseltek be. A férfi leült az ágyra, majd példáját az angyal is követte.

- Minden rendben, Agenel?

- Fáj a fejem, és annyira szédülök.

- Te tengeribeteg vagy! - eszmélt rá Lebon. - Néhány nap alatt megszokható.

- Meddig fog egyáltalán tartani ez az út? - kérdezte panaszosan az égi, majd hátradőlt az ágyra.

- Olyan öt nap, és partot érünk.

- Azt hittem, hogy Salgs messzebb van - válaszolta megkönnyebbülve Agenel.

- Az út mindössze száz kilométer, tehát lehetséges, hogy még ennél is kevesebb. Azt hinné az ember, hogy óriási távolság, de hamar megtehető. Salgs is körülbelül ekkora, míg a szélessége kétszer ennyi. 

- Pedig nekem mindig azt mondták, hogy óriási. Gyalog mennyi az út?

- Naponta egy egészséges ember körülbelül húsz kilométert is meg tud tenni. Ha nálad tízzel számolunk, akkor olyan húsz nap alatt megteheted az egészet.

- Mily' rövid távolságok! - ült fel Agenel izgatottan, de émelyegve vissza is dőlt a párnára. - Én mindig nagyobbnak képzeltem el a világot. Tudod, Lebon, angyalként nem sok tudomást szerzünk erről. Főként egy cellába zárva tarta... - az angyal nem fejezte be a mondatát, mert hangosan öklendezni kezdett. 

Lebon gyorsan kirántott az ágy alól egy fából készült vödröt, s ágyasa elé tolta. Agenel percekig csak öklendezett, majd végül kiadta gyomortartalmát, vagyis azt a kevéske ételt, amit ma reggel és tegnap este evett. Lebon keze ösztönösen a hátára simult, ezzel kissé megijesztve az égit. De amint tudta, hogy a férfi tenyere az, megkönnyebbülve hagyta, hogy Dorlo folytassa tevékenységét. Be kellett vallania, hogy ez kifejezetten jó érzés volt, ha nem rossz szándékkal tette valaki. Még mindig érzékeny a terület, de elfogadta, ha meg sem próbálja megszokni, akkor sosem fogja. Kavargó gyomra és zakatoló szíve lenyugtatása érdekében mély levegőket vett az orrán át, és a száján keresztül kifújta. Aranyló pihetollai csiklandozták Lebon gyengéd, simogató kezét. 

- Nem szeretnéd kiöblíteni a szád egy kis vízzel?

- De, az talán jó lenne. 

- Nem akarom, hogy tönkremenjenek a fogaid. 

- A tieid szépek - tűnődött az angyal. - Viszonylag fehérek és egyenesek.

- Viszonylag? - kérdezte enyhén felháborodva Lebon.

- Viszonylag. Láttam már fehérebbet is.

- Kinél?

- Lényegében a rabszolgák többségénél. Mi nem eszünk sok édességet.

- Igazad lehet. Csak annyira szeretek nassolni.

- Az nem baj - válaszolta Agenel mosolyogva.

- De nagyon is az. Elhíztam miatta.

- Az a fontos, hogy élvezd a nassolást.

- De egészségtelen. 

- Én sosem nassoltam - vallotta be Agenel. - Egy angyalnak ez nem adatik meg.

- Te már megteheted.

- Ha adsz belőle - nézett rá ravaszul az angyal.

- Majd adok.

- Hoztál magaddal ide is?

- Természetesen. Akkor adok vizet - tért vissza a korábbi témához - , és utána jó lenne aludni egyet.

- Akkor mindezért kellett korán kelnünk? Nem értem.

- A víz tele van olyan lényekkel, amelyek csak nappal vadásznak, mert akkor sokkal több hal van benne. Ezek veszélyt jelentenek ránk is, komoly veszélyt.

- Így már értem. De akkor majd a parton is éjszaka kell közlekednünk?

- Először elérjük Thorp városát. Ott megszállunk, majd útnak indulunk ismét éjszaka.

- És mi lesz a thorpi karommal?

- Ez csak a származása, nem ott lakik - kuncogott Lebon.

- Ó, elnézést!

- Várj itt, mindjárt visszajövök! - lépett ki az ajtón Lebon, s pár perc múlva ténylegesen visszatért a szobába.

Kezében egy fakupában egy színig töltött pohár vizet egyensúlyozott, majd Agenel kezébe adta. Az angyal habozás nélkül lehajtotta az egészet. Ezután meglátta a férfi kezében a szárított gyümölcsöt és magvakat, amelyekből jóízűen falatozott. Ezen kívül volt még nála sok más is, mintha egy egész napra elegendő ételt hozott volna magával.

- Azt akarom, hogy te is kipróbáld, milyen! Én annyira szeretem az ilyesmit, ha unatkozom.

- Tehát az emberek unaloműzésre használják az efféle ételeket?

- Persze! A játékokon is szoktak enni, hiszen minden izgalmasabb, ha közben kellő mennyiségűt falatozunk.

- Lehet, hogy igazad van. Vehetek belőle? - kérdezte udvariasan az angyal.

- Természetesen! Csak neked hoztam.

- Én nem úgy látom...

Mondata befejeztével pedig már nyúlt is a legszimpatikusabbnak tűnő ételhez. Hamar rájött, hogy burgonyát tart a kezében, tetejére fűszert szórtak az apró karikáknak. A ropogós étel ízkavalkádja elégedett szusszanásra késztette, majd utána bátran markolt a tarsolyba még egyszer.

***

Így ment ez még sokáig, Agenel kipróbálta az ételek többségét, amelyek egytől egyig tetszettek neki. Merconál sosem kapott semmi finomat, sőt sokat sem, így igazán képes volt értékelni az új ételeket. Később még pihentek is egyet, de hívta őket a kötelesség, vagyis Lebonnak megbeszélést kellett tartania a hajó fedélzetén. Mindenki összegyűlt odafent, Lebon pedig a kis kör közepére állt.

- Mint mindenki tudja, ki-ki jobban, más kevésbé, de akik már utaztak velem, azok tisztában lehetnek azzal, hogy Thorpba tartunk. Az út nem hosszú, pár nap alatt el is érjük a várost, azonban a parttól a legközelebbi fogadóig nekünk kell elvinnünk a holminkat. Nem akarok panaszkodást, ezt jól tudjátok! - szólt rájuk élesen Lebon. - Tehát a lényeg az, hogy ennyit csak kibírtok. Thorpban megszállunk pár napra, hogy kipihenjétek a mai kelést, meglakomázunk, és tovább kell állnunk, hogy mihamarabb Darm biztonságos falai mögött tudjuk magunkat. Érthető voltam? - emelte meg a hangját.

- Igen! - válaszolt a csapat kórusban, és a fejek szaporán bólogattak.

- Elmehettek! Nitou, veled még szeretnék külön is beszélgetni. Agenel, te is gyere! - szólt a fiúknak, akik egy árva szó nélkül odamentek hozzá.

Agenel most jobban megfigyelhette Lebont. A férfi nem a szokásos ruháját viselte, legalábbis a mellénye nélkül volt, és nadrágja is lazábbnak tűnt. Egyértelműen konfrontációkhoz megfelelő öltözet volt rajta, amelyben mozogni is könnyedén lehet. Fekete, elbűvölően csillogó haja most is a vállát verdeste. Világosbarna szemei komolynak tűntek, és őt fürkészték. Mikor észrevette, hogy Lebon még semmit sem mondott, kissé bizonytalanul megrázta a fejét, mint aki ismét visszatért az élők közé. Tekintete közben Nitoura vándorolt, aki éppen Lebonnak tulajdonított volna nagy figyelmet. Mikor végre elmerenghetett volna újra, Lebon ujjai a vállára tévedtek, és finoman megpaskolták azt. 

- Angyalkám, te egyáltalán nem figyelsz! - szólt rá rosszallón, azonban ajkai gyengéd mosolyra húzódtak.

- Elnézést. Tehát miről is beszéltél?

- Meg sem szólaltam idáig. Mert te nem figyeltél.

- Sajnálom, csak elterelődtem - hajtotta le a fejét Agenel.

- Tehát. Nitou, téged külön megkérnélek arra, hogy vigyázz az én kedvesemre, nem akarom, hogy bármit bántódás érje! Agenel, te pedig ugyanúgy harcolhatsz majd, mint mindenki más, de te vagy a legtapasztalatlanabb közülünk, ezért arra kérnélek, hogy a lehető legkevesebbet harcolj! Semmiképp sem szeretnélek sérülten látni, szépségem.

Lebon Agenel állára fogott, majd ajkai ösztönösen az angyaléira tévedtek. Az égi beleremegett a csókba, mely oly' hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás. Szorosan Lebonhoz bújt, akinek a szája puhának és rettentően finomnak bizonyultak számára. Édes volt az íze, mint az aszalt gyümölcsöké, amelyeket mindig majszolgatott, heves volt, mint egy vad folyó. Lebon behunyta világosbarna szemét, és úgy falta Agenel dús alsó ajkát.

Az angyal egyáltalán nem ellenkezett, sosem csókolta még senki, de felettébb kellemes élmény volt. Hallotta, hogy a szerelmesek csókolóznak, de nem tudta, hogy ez ilyen jó lehet. Ennyire... addiktív. Maga volt a tökéletesség, és Agenel egyáltalán nem érezte mindezt agresszívnak, vagy undorítónak. Rég nem ismert nyugalom szállt rá, elöntötte őt a kíváncsiság. 

Azonban a hamar szenvedélyessé vált csóknak ugyanolyan gyorsan vége is szakadt, mint ahogy elkezdődött. Agenel követelőzve próbált ismét ugyanebben a kezelésben részesülni Lebontól, de a férfi nem mozdult felé. Ehelyett a földet bámulta, utána egy pillanatra az angyal csillogó zafírkék szemébe nézett, majd megfordult, és elsietett.

- Valami rosszat tettem? - fordult Nitou felé Agenel búbánatosan.

- Miért tettél volna rosszat?

- Nem tudom, de Lebon furcsa volt, mielőtt elment.

- Mert megcsókolt?

- Nem, nem azért!

- Ne foglalkozz vele, biztosan minden rendben van! Lehet, csak sürgős dolga akadt.

- Ha te mondod...

Agenel végül elköszönt Nitoutól, majd bement a Lebonnal közös szobájukba, hátha megpillantja őt. Azonban a férfi nem volt ott. Kétségbeesetten körbefordult, majd bizonytalanul elindult, hogy megkeresse. Feje még mindig sajgott, az ájulás kerülgette, de most már nem csak a tengeribetegség miatt, hanem amiatt is, hogy nem találta gazdáját. Hol lehet Lebon Dorlo?