Miután elengedték egymást, Lebon meghatva tekintett az alacsony angyalra. Percekig csak álltak egymással szemben, és csak egymás szemébe tekintettek. Agenel torokköszörülése törte meg a köztük beállt csendet. 

- Akkor menjünk vívni - sóhajtott Lebon.

- Már várom - húzódtak halvány mosolyra Agenel ajkai.

Lebon elindult, ő pedig egy árva szó nélkül követte őt. Hamarosan egy nagy téren kötöttek ki, amely téglalap alakú volt. A vívótér szélét apró lépcsőfokok alkották, felette kifeszített ruha takarta az erős fényt. Lebon azonnal a tér közepére merészkedett, kezében immár kard volt. Az angyalnak sejtése sem volt róla, hogy mikor vehette magához, de meglepetten tekingetett felé zafír szemeivel. A fegyver elegáns volt, markolatát csavart minta díszítette. Pengéje vékony volt, s kifejezetten élesnek tűnt. 

Ez Lebon kedvenc kardja volt, amelyet előszeretettel hordott a derekán. Azonban most szánt szándékkal hagyta a vívótéren, mivel nem akarta véletlenül sem megijeszteni az angyalt. Agenel bizonytalanul tekintett az irányába, nem tudta, hogy mit tegyen.

- Van gyakorlókard. Ott - mutatott egy sámli felé, amelyen ott volt egy fából készült kard.

- Meg fog az tudni védeni engem? - kérdezte ijedten Agenel.

- Nyugalom, én nem fogok támadni. Csak elfelejtettem másikat kihozni magammal.

- Akkor csak én harcolok?

- Igen, én védekezni fogok. Mivel nagyon le vagy fogyva, nem akarom, hogy bármi bajod essen.

- Mikor kezdjem?

- Amikor csak akarod - emelte maga elé kardját lebon.

És Agenel elkezdte. Meglepően fürgén ugrott Lebonnak, aki folyamatosan védte magát az angyallal szemben. Agenel fakardjával is ügyes volt, habár ütései gyengék voltak, mint a harmat. Nem volt ez nagy csoda, hiszen teste még mindig nem kapta meg a megfelelő mennyiségű tápanyagot. Ha felszed pár kilót, akkor talán jobban tudna harcolni is. Azonban ez egy kezdőtől egyáltalán nem volt rossz, sőt kifejezetten jónak számítót eltekintve az állapotát. Lebon úgy döntött, hogy érdemes lenne bemutatni a saját tudását is, ezért inkább megállt a védekezésben, és kezeit feltartva hátralépett.

- Ennyi egyelőre elég. Ha vársz egy kicsit, elmegyek egy másik gyakorlókardért. 

- Akkor várok - válaszolta Agenel, és leült a vívótér melletti egyik padra az árnyékba. Az angyal tovább várakozott, azonban hamar feltűnt Nitou. 

- Szia, hol van Lebon?

- Bement egy gyakorlókardért. Vívni tanulok - válaszolta lelkesen.

 - Úgy tűnik jobban érzed már magad.

- Igen, Lebon nagyon kedves velem.

- Akkor ezek szerint minden rendben. Kaptál rendesen enni? - kérdezte aggódva.

- Persze, nagyon finomat reggeliztem ma. 

-Ezt örömmel hallom. És mit gondolsz a birtokról? 

- Nagyon szép. Tetszik a kialakítása. 

Nitou leült az angyal mellé, majd keresztbe tette a lábát, és vele együtt várakozott. Érdekes volt számára, hogy Agenel milyen hamar feloldódott. Nem volt éppen szokványos az ilyesmi senkitől sem, de ő örült ennek. Az angyal nagyon szimpatikusnak tűnt, igyekezett minél hamarabb összebarátkozni vele. Ő mindig is szerette pátyolgatni a dolgozókat, vagy éppenséggel egy jót beszélgetni velük. Agenel pedig különlegesebb volt, mint a többiek, ezért is érdekelte ennyire. A barátnője is megjegyezte, hogy nem olyan, mint a többi angyal. Mert erős volt, igen, ha ember lenne, már meghalt volna. 

De ennél is több volt. Az arany hajával és az ugyanilyen színű szárnyaival, a zafírkék szeme társaságában. Eltért a megszokottól, egy egzotikus állatfaj volt lényegében. Egy igazi földi szépség, habár égi volt. De egyszerűen gyönyörű. Megértette Lebon döntését, hogy őt választotta. Az angyal érdeklődő volt, ő pedig korábban látta hogy harcolt. Nem olyannak tűnt, mint egy megtört, megerőszakolt angyal, hanem egy bátor, erős harcosnak. Igazi példakép lehetne. Hamarosan betoppant Lebon is, kezében két fakarddal. 

- Láttam, hogy jössz, ezért úgy gondoltam, hogy neked is hozok gyakorlókardot.

- Nagyon ügyesen harcolt, lenyűgöző volt. - mondta Lebonnak - Egészen biztosan nem próbálta még?

- Még sosem - billegette a fejét az angyal.

- Akkor pedig főleg. Azt sem tudom hogy bírod el a kardot - ámuldozott Nitou.

- Annyira nem nehéz az - válaszolta könnyedén Agenel.

- De annak, aki ennyire le van fogyva, annak igen. 

- Ma reggel ettem, van energiám. 

- Rendesen eszik? - kérdezte Lebontól.

- Nem vagyok kisállat! - szólt sértődötten az angyal. - És igen, rendesen eszem!

- Jól van, bocsánat! - mentegetőzött Nitou. - Akkor vívtok még, vagy mi lesz?

- Most te fogsz vívni, drága barátom. 

- Na, végre valami elfoglaltság - fogta meg az egyik gyakorlókardot, majd felállt Agenellel szemben, aki úgyszintén magához vette a fegyverét, majd megkezdődött a harc. 

Agenel kicsit fáradtabb volt, de kitartó, azonban Nitou mindig is ügyes harcosnak bizonyult. Fürge volt és trükkös, Agenelt pedig hamar legyőzte volna, ha az angyal ép szárnyával nem repíti magát egy keveset hátra. Ezért pedig folytatódott a harc, a fa csapódásának hangja lengte be a levegőt, Lebon pedig elégedetten figyelte kitartó angyalkáját. Új ágyasa a lépcsőhöz szorult, ezért kilépett a vívótérről, s egyenesen a kert felé vették az irányt. Agenel inkább hátrált, mint támadt, de azt kifejezetten ügyesen. Mégis Nitou egyik döfése eltalálta a sérült szárnyát, ezért az angyal fájdalmasan térdre rogyott, s felnyögött.

- Annyira sajnálom, nem akartam! - ment oda hozzá Nitou aggódva. - Jól vagy?

- Igen, folytathatjuk. 

- Biztos? Nem sérültél meg jobban?

- Ezek csak fakardok, Nitou. Ha azt mondja jól van, akkor jól is van - szólt közbe Lebon.

- Akkor sem érzem jól magam - válaszolt a barátja. - Nem akarok neki véletlenül sem ártani.

- Már megint pátyolgatod. Hagyd, elég erős ő ahhoz, hogy tudja, mit akar!

- Rendben. Átvennéd a helyem? Én hozok ki egy kis vizet. Ti is kértek?

- Én igen - tápászkodott fel Agenel, majd Lebon is bólintott.

- Addig nyugodtan harcoljatok.

- Tényleg jól vagy? - kérdezte Lebon aggódva.

- I-igen.

- Akkor gyere, folytassuk! - válaszolt immár a férfi harcra készen.

Agenel pedig azonnal nekitámadt, tanult a korábbiból, és inkább a kezébe vette az irányítást. Lebon jó harcosnak tartotta magát, de ha az angyalkája ennyire tanulékony marad, akkor hamar túl fogja szárnyalni őt. De ez egyáltalán nem zavarta. Régen mindig irigy volt, mert Nitou annyival gyorsabb volt nála, vagy ha valaki több tudással rendelkezett, mint ő. Most azonban máshogy érezte magát. Szerette volna, ha az ő égi szépsége magasan repülne. Szó szerint is, mivel manapság nem igazán látni repülő angyalokat. Merengéséből Agenel szakította ki, aki éppen olyan erős ütést mért a kardjára, hogy az eltört.

- Nagyon ügyes vagy! - ölelte magához ösztönösen Lebon. - Én kicsi angyalom - nyomott puszit az arcára.

- Köszönöm! - simult bele az érintésbe Agenel.

Egészen délig gyakoroltak, habár a végére mindannyian nagyon elfáradtak. Inkább bementek, mert az idő egyre melegebbé vált, majdhogynem elviselhetetlen volt. Odabenn megebédeltek, majd megkezdődött Agenel bemutatása a többieknek. A fiatal nem is tudta, hogy mennyien dolgoztak a házban, hiszen az esetek többségében Lebon úgy navigálta, hogy ne kelljen találkoznia senkivel sem. A kertésszel nagy örömmel fogott kezet, és eltársalgott vele a növényekről. Azonban a gazdája hamar elvonszolta onnan, mondva, hogy ne legyen útban, mikor az embere a munkáját végezte.

Este fáradtan dőlt le az ágyba, majd megkezdődött az utolsó napja az indulás előtt, itt Ramorban. Minden percet ki akart használni, ezért a kertben töltötte a legtöbb idejét. Sokat gyakoroltak Lebonnal is, ezért a végére már jelentősen jobb volt, mint tegnap. Egészen élvezte a vívást, szórakoztató tevékenység volt, amely sok figyelmet igényelt. Ezáltal pedig az agyát művelte, mert gondolkodnia kellett a következő lépésen, bármit is tett. Azonban itt nem állt a rendelkezésére pár óra, hanem csupán másodpercek, hogy meghozzon egy-egy döntést. Kezdett egyre jobban hozzászokni, de Lebon könnyedén legyőzte egymást után háromszor is.

Nem különösebben zavarta a vereség, de jobbá szeretett volna válni, főleg Lebonért. Ezért gyakorolt, amennyit tudott, azonban még mindig túlságosan gyengének érezte magát ahhoz, hogy hosszabb meneteket is bevállaljon. Késő este pedig leültek közösen vacsorázni. Ott volt Nitou is, akivel jól el beszélgettek. Nitou barátnője is helyet foglalt mellettük, Jogin és Gerol arrébb társalogtak. Most együtt volt mindenki, nyugodtan és békességben. 

Mindenki magához akart venni valami ételt azok közül, akik velük jönnek a holnapi útra. Hiszen minél hamarabb indulnak, annál jobbak az esélyeik. A banditák ugyanúgy elmentek este aludni, mint a többi ember, és mindenki rejtve maradhatott az éj sötétjében. Nitou éppen Agenelt dicsérte, a barátnője mosolyogva bólogatott. Az angyal ennyire családias hangulatban még sosem volt, és nagyon élvezte minden percét. Olyan nyugodt volt, mint még soha, szája szegletében folyamatosan mosoly bujkált, minden félelem nélkül beszélgetett a többiekkel. 

- Gyere, angyalkám! - keltegette Lebon Agenelt, mikor az már elaludt mellette. - Feküdjünk le aludni, igazán rád férne!

- Csak egy pillanat, hadd szedjem össze magam! - kérte, majd nagy pislogások közepette felkelt a helyéről, s elköszönt a körégyűlt kisebb társaságtól.

- El fogsz aludni az úton - nevetgélt Lebon. - Ne vigyelek?

- Nem kell, tudok jönni - válaszolt kótyagosan. A következő pillanatban már csak azt érezte, hogy Lebon a háta és a combja alá nyúl, majd felemeli a földről - Mondtam, hogy megyek! De erős vagy!

Kitartást erőltetve magára Lebon felvitte angyalkáját a hálóba, ahol lefektette az ágyra, s levette róla a ruháit. Agenel közben már csendesen szuszogott, nagyon kimerült az elgyengült teste. Ő maga is levetkőzött, s bebújt a takaró alá. Kedvesét is betakargatta, majd puszit nyomott a homlokára. Jó ideig csak figyelte ágyasát, felidézte vele a napját újra és újra, majd evett még egy kevés aszalt gyümölcsöt. Mindig is szeretett nassolni, talán innen erednek a rajta található plusz kilók. De akárhányszor próbált leszokni, ugyanúgy visszatért. Behunyta a szemét, s rövidke időre álomba merült.

Gondolatai már alvás közben is az utazás körül jártak, összes aggodalma megjelent bennük ijesztő képek formájában. Féltette az angyalát, jobban, mint bárki mást. Agenel nem ismerte ezt a szabadságot, sem a veszélyt, amely ezzel járt. Az ő dolga volt megvédeni az embereit, nem akart több áldozatot. Csupán pár órát tudnak majd aludni, utána pedig kelhetnek is, hogy mihamarabb útra keljenek az éj sötétjében.

Veszélyes lesz az út...