Másnap reggel Agenel kipihenve ébredt a királyi méretű ágyon, azonban szinte felrepült, ahogy megérezte Lebon forró kezét a hátán. Olyan hirtelen húzódott el tőle, hogy legurult az ágyról, fejét pedig az éjjeliszekrénybe ütötte. Minden levegője tüdejében rekedt, kezével megdörzsölte fájó buksiját. Lebon kótyagosan kelt fel a nagy csattanás hallatán. Azonnal keresni kezdte újdonsült ágyasát, majd csakhamar meglátta az ágy mellett a takaróba csavarodva. Kezét nyújtotta, hogy felsegítse a földről.

Agenel hálásan megragadta azt, s most jobban is megfigyelhette új gazdáját. Lebon csuklóján egy tetoválás tetszelgett, amelyet előző nap este nem vett észre. Abban a röpke pillanatban, mikor tekintete elkapta azt, nem látta, mit ábrázolt. Azonban utána rögtön meg tudta jobban is vizsgálni, mivel Lebon nem engedte el a kezét, még akkor sem, mikor már visszasegítette az angyalt az ágyra. A tetoválás egy iránytű volt, tiszta fekete tinta alkotta. Színével tökéletes kontrasztot alkotott a férfi hófehér bőrével, és szépen kiegészítette szurokfekete haját.  

- Mit jelent?

- Micsoda? - kérdezte értetlenül az ember.

- A te-tetoválás.

- Ó, ez? - mutatta fel a csuklóját. 

- Igen.

- Nagyon lerészegedtem, és egy fogadás miatt csináltattam. Megbántam, de ma már arra emlékeztet, hogy sose féljek kalandozni és változtatni.

- Szép gondolat.

- Köszönöm. Nem ütötted meg magad túlságosan? - kérdezte Lebon aggódva.

- Nem, csak kicsit fáj a fejem - dörzsölte meg kobakját.

Lebon pedig ahogy a kisgyerekkel szokás, csókot nyomott Agenel fájós feje búbjára. A fiatal angyal belesimult az érintésbe. Tegnap estig nem is tudta, hogy milyen jó érzés, mikor kedvesen megérintik. Fejével, akár egy szelíd állat, hozzádörgölőzött Lebon ajkaihoz, mire az arcára is finom csókot hintettek. 

- Nem bízol meg túlságosan hamar az emberekben? - kérdezte Lebon, mikor még egyszer a fiatalt selymes bőrére cuppanós puszit nyomott.

- Le-lehetséges - válaszolt Agenel. Szája sarkában halvány mosoly bujkált, zafír szeme játékosan csillogott. 

- Nem alszunk még egy kicsit? 

- Jó ötlet - dőlt a párnára az angyal. 

Szárnya a párnára terült, míg a sérült az éjjeliszekrény felé zuhant a jobbján. Lebon finoman megemelte az aranyló tollkupacot, majd visszahajtotta, hogy ő maga is elférjen az ágyon. Úgy érezte, mintha ők már évek óta ezt csinálnák. Annyira természetes volt és hihetetlenül kellemes.

- Rosszat álmodtál, mielőtt leestél? 

- Nem, me-megérintette a hátam, megijedtem. 

- Ezek szerint terápiára kell, hogy fogjalak - mosolyodott el Lebon, majd behunyta a szemét.

Agenel követte a példáját, s hamarosan meghallotta gazdája horkolását. Kicsit közelebb húzódott Lebonhoz, kezével óvatosan megsimította arcát, mintha valami ereklye lenne, majd ő maga is felkészült az alvásra. Vissza akart adni egy kicsit abból, amit eddig kapott Lebontól. Hamarosan az angyal is egyenletesen szuszogott, a szobát gazdája horkolása töltötte be. Agenelt megnyugtatta ez a hang, s gyorsabban álomba merült. 

***

Pár alvással töltött óra után kipihenten keltek a terebélyes ágyon. Először az angyal kelt fel, s zavarodottan körülnézett a szobában. Eltartott egy ideig míg realizálta a helyzetet. Eszébe jutottak korábbi ébredésének körülményei is. Az emlék hatására megrázta a fejét, majd Lebonhoz fordult. Új gazdája még mélyen aludt, továbbra is horkolt. Agenel finoman megrázogatta a vállánál fogva, mire a férfi félálomban kinyitotta a szemét.

- Mi az, valami baj van? – kérdezte Dorlo.

- Sze-szeretnék elmenni a mosdóba.

- El is felejtettem mondani. Látod azt az ajtót? - fordult a szoba egyik fala felé, mire az angyal bólintott. - Az, ami a mosdóba vezet.

- Kö-köszönöm, Lebon - mondta, majd kisietett a helyiségből.

A férfi addig kivánszorgott az ágyból, majd elhúzta hálószobája vérvörös függönyeit, hogy beengedjen egy kis reggeli fényt felfrissülés gyanánt. Az angyal hamarosan visszatért a férfihoz, majd várakozva nézett rá. Nem tudta, hogy most mit is kéne tennie. Már kezdett éhes lenni, azért úgy gondolta, hogy megtudakolja a reggeli idejét.

- Lebon, é-éhes vagyok, megkérdezhetem, hogy itt mikor lehet étkezni?

- Forell ez idő tájt már megkezdi a reggeli készítését, tehát már nem kell sokat várnunk. Addig is kereshetünk valami gyümölcsöt, vagy nassolnivalót.

Agenel az egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját, majd várakozón tekintett Lebonra. A férfi éppenséggel ruha után kutatott, ezért úgy döntött, hogy illendő lenne elnéznie onnan. Mikor pedig nem sokkal később megfordult, a férfi immáron teljes öltözékében feszített előtte. Szürke mellényt viselt, alatta fehér inget. Nadrágja mellényéhez hasonló színű s anyagú, lábán elegáns cipőt hordott. Ezen megjelenés még egy olyan volt, amely jelezte Lebon nemesi származását.

- Mehetünk, kedvesem, vagy átöltöznél még előtte? - kérdezte a férfi.

- Ha ne-nem baj, inkább később, nagyon éhes vagyok már.

- Rendben. 

***

A kiadós és kellemes reggeli után Lebon szólt a korábbról ismert hölgyeknek, hogy keressenek valamilyen ruhát az angyalnak. Ugyanis Forell már lemenetelük idején elkészült a fogásokkal, s tálalta is őket. Ezzel Agenel ismét meg lett mosdatva, majd egy kényelmes, fekete nadrágot és fehér inget adtak rá, amelynek felső két gombját nyitva hagyták.  Amint gazdája meglátta a ruháját, szája elégedett mosolyra húzódott. Az angyal vékonyka, furcsán nőies testén tökéletesen állt a ruha. Igazán előkelőn mutatott benne, még a szépítkezést végző hölgyek is megdicsérték megjelenését. Így már igazán magabiztosnak érezte magát, sokkal kevésbé kitaszítottnak.

Olyan volt, mintha az emberek be fogadták volna maguk közé, s úgy bántak vele, mint a közösségük egyik tagja. Agenelnek legalábbis ez az érzése támadt tőle. Igazán hízelgőnek találta, hogy minden ruhába esztétikus lyukat vágtak a szárnyának. Kezdett egyre jobb közérzete lenni. Ez az egész nem is volt olyan rossz, mint hitte. Lebon odajött hozzá, világosbarna szemében látszódott, hogy mondani szeretne valamit. Az angyal kérdőn tekintett rá, s várta gazdája válaszát. Azonban a férfi nem szólalt meg rögtön, hanem először körüljárta az újonnan felöltöztetett ágyasát, majd elégedetten hümmögött. Igazán tetszett neki a látvány, de ennél is jobb lehetne, ha Agenel magára szedne kevéske súlyt. Végül odaállt ágyasa elé, és megszólalt:

- Nekem kedvelt időtöltésem a kardvívás, azon morfondíroztam, hogy ki szeretnéd-e próbálni?

- Ez nagyon érdekesen hangzik. Szívesen kipróbálnám, hogy milyen. Édesapám nagy kardvívó volt, a furni arénában vesztette életét. Legalábbis anyám ezt mondta nekem.

- Ezek szerint a véredben van a harc. Izgatott vagyok, hogy milyen leszel a csatatéren.

- Kérem, Lebon, tőlem ne várjon sokat, nincs tapasztalatom az ilyesmiben!

- Miért nem tegezel, kedvesem?

- Sza-szabad? - nézett rá párás zafírjaival.

- Persze, már hogyne szabadna?

- Köszönöm - válaszolt hálásan.

- Menjünk most, s gyakoroljuk a kardvívást, vagy előtte megnéznéd a birtok fenséges kertjét? Kifejezetten ajánlom a vörös pergunkákat, éppen most virágoznak.

- Előbb talán a kertet választanám, különös élvezetet lelek a virágok gondozásában és megfigyelésében.

- Ezek szerint lelki társamra találtam. Én magam is rajongok a természet adta gyönyörökért. Élvezetes ilyenkor a szabadban lenni, a levegőt olyan különleges frissesség lengi be.

-  Ebben teljes mértékben egyetértek magá... veled, Lebon. Csupán attól félek, hogy megint fogoly szemmel fogok tekinteni minderre.

- Kedvesem, szinte már nem is dadogsz! - jegyezte meg hirtelen a férfi.

- Ténylegesen nem! Azért... Mert sokkal jobban érzem magam itt, mint bárhol máshol.

- Tényleg így gondolod? - kérdezett vissza Lebon.

- Igen, már miért ne gondolnám így?

- Ezek szerint jól érzed itt magad?

- Igen, meglepően jól - vallotta be Agenel.

- Ezt nagyon nagy örömmel hallom.

- Tehát megmutatod azt a fenségesnek címkézett kertet, vagy netán majd estig a szobádban állunk, és cseverészünk?

- Ezer örömmel! Jöjj velem!

Az angyal azon nyomban követte a hosszú úton új gazdáját, s kezeit szája elé kapta, mikor meglátta a káprázatos kertet. Egyszerűen tökéletes volt. Nem az a geometriai értelemben tökéletes, hanem olyan természetes hatást keltő, vad gyönyörűség. Ő mindig is az ilyesfajta kerteket kedvelte. Nem szerette látni a körökbe s négyzetekbe kényszerített növények látványát. 

Az erős fénnyel szemben it szerteágazó lombkoronájú fák adtak hűsítő árnyékot. Kikövezett út vezetett egy középső térhez, ahol egy grandiózus szökőkút kapott helyet. Körülötte padok hódítottak teret a hűs árnyékban. Mögöttük virágágyások, amelyek első látásra legalább harminc fajnak szolgálnak otthonául. A színek harmóniában voltak egymással, különböző árnyalatokban pompázó zöldjük fogta meg igazán Agenelt. Sosem érdekelték különösebben a nagy virágos rétek, amelyek csupán a szirmok színét engedik láttatni, neki szüksége volt arra, hogy lássa a leveleiket s a szárukat. De ez talán a haszonnövények iránti vonzalmát jelezte igazán.

- Lebon, ez-ez igazán fenséges!

- Tetszik?

- Nagyon, csodaszép! - ámuldozott Agenel.

- Féltem, hogy nem fog. Mert ez nem olyan tökéletes, mint más kertek.

- Én nem szeretem azokat a kerteket. Én ezt a sza-szabadságot szeretem, amelyet ez ad - helyezte súlypontját a másik lábára. - Lebon, kérdezhetek valamit?

- Persze - foglalt helyet a szökőkút melletti egyik padon, majd megpaskolta a maradék helyet. Agenel odasomfordált, s leült közel a férfihoz. 

- Pontosan mikor indulunk Darmba?

- Két nap múlva. Ezért is szeretném, ha előtte kipróbálnád, hogy milyen vívni.

- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza az angyal.

- Veszélyes az út, a szárazföldön sokszor támadnak kereskedőkre, vagy egyéb nagyobb vagyonnal rendelkező személyekre. Leginkább a thorpi karom emberei okoznak problémát. Növényekkel tartja őket féken, amelyeknek a közelében irányíthatóvá válnak.

- Ezek szerint titeket is tá-támadtak már meg, Lebon?

- Igen, több emberem bele is halt. Nem akarlak holtan látni, angyalom - komolyodott el a férfi.

- E-ezek szerint, ha ennyire fontos, hogy tudjak harcolni én is, akkor szívesen kezdem már most a vívást. Ez sokkal fontosabb, mint a gyönyörű kert nézegetése - válaszolta Agenel határozottan, s egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját. - Meg-megölelhetlek? - kérdezte hirtelen az angyal.

- Igen - válaszolt Lebon. 

Agenel odalépett a férfihoz, majd karjait átvezette a férfi hónalja alatt, és szorosan a mellkasához bújt. Lebon az angyalt a tarkójánál ölelte magához, vigyázva arra, hogy nehogy a hátához érjen. Agenel felemelte aranyszőke buksiját, majd zafír szeme találkozott Lebon világosbarnájával. Azok az ékkövek pedig meghatottan csillogtak, emiatt pedig Dorlonak is sírhatnékja támadt. Nem tudta mivel érdemelte ki ilyen hamar ágyasa bizalmát, de örült neki, hogy nem fél tőle annyira, mint korábban. Agenel ép szárnya körbefogta Lebon testét, ami olyan forró és puha volt, mint egy takaró alatt.

Igen, már tudta, hogy nem csak ágyasaként akarja az angyalt. Hanem fel szeretné emelni a földről, egészen a csillagokig, s azokon is túl. Milyen szép volt belegondolnia, hogy talán Agenel lesz az első angyal, akit elismernek majd az emberek, mert ő bizony harcolni fog ezért. Érte talán megérné.