Agenel habozva, de leült Lebon mellé. Keze azonnal az angyal derekára csúszott, mire Agenel összerezzent. Túl régen értek hozzá úgy, hogy nem kell fájdalomtól tartania. De a háta különösen érzékeny volt, ezért igyekezett a lehető leghamarabb odébbhúzódni.

- O-ott ne... - dadogta. 

- Mit ne?

- Ké-kérem, ne érjen a hátamhoz!

- Fáj? 

- Nem, csa-csak Merco...

- Mit csinált? Ő erőszakolt meg? - állt fel hirtelen.

- I-igen. A szárnyam is ő tö-törte el.

- Ennek mi köze van a hátadhoz? - kérdezte, hangjában pedig elfojtott düh fortyogott.

- A jé-jég szemű - ejtette ki félve a nevet - mindig hátulról közelít. 

- A mindig alatt pontosan mit értesz? - ült vissza Agenel mellé. 

- Úgy - habozott - , hogy a harcban, az ellenségét is úgy kö-közelíti meg. Szexuálisan is... 

- Tehát, ha jól értelmezem, akkor úgy erőszakolt meg - nyelt egy nagyot - , hogy mögéd férkőzött?

- I-ig-igen. 

Agenel légzése felgyorsult, ahogy felidézte fájdalmas emlékeit. Finom vonalú arca is ugyanezen kínt tükrözte. Lebon úgy érezte, hogy nem bírja nézni az angyala szenvedését, ezért ujjait összefűzte a zafír szemű kezével, amelyet görcsösen tartott a combján. Amint megérezte új gazdája érintését, szőke feje a másik felé fordult, arcán mintha hála tükröződött volna. Dorlo le akart csókolni minden fájdalmat a másik ajkairól, míg ő nem lesz az egyetlen, akire emlékszik. Ehelyett csak fogta a másik kezét, hüvelykujjával simogatta, s várta, míg Agenel el nem lazul.

- Jobban érzed magad? - érintette meg a vállát.

- Igen. Ne-nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire jó érzés.

- Micsoda?

- Az érintés. 

- Ez annyira szomorú.

- Ho-hogy érti? - kérdezte félénken. 

- Szinte senki sem érint meg titeket úgy, hogy az ne okozna fájdalmat, igaz? 

- Többnyire.

- Ez pedig szomorú - szorított rá Agenel kezére. - Remélem, hogy nem baj, ha itt alszol velem.

- A-amikor idehozott, azt hi-hittem, hogy a legjobb hely, ahol alud-aludhatok, az egy cella lesz - válaszolt az angyal, közben a lábával dobolt feszülten.

- Te innentől sosem leszel egy cella rabja sem.

- Köszönöm - tekintett rá hálásan Agenel.

- Aludhatunk kedvesem, vagy még megvacsoráznál előtte?

- E-ennék pár falatot, ha lehetséges. Nagyon éhes va-vagyok már.

- Akkor kövess, kedvesem!

Elengedte az angyal kezét, majd felállt az ágyról. Karját nyújtotta a másiknak, de az csak értetlenül tekingetett felé. Lebon inkább Agenel kezéért nyúlt, majd felhúzta őt a puha matracról, mire ajkai közül egy halk "Ó" szökött ki, miután realizálta gazdája jelzését. Az ember kitárta a kétszárnyú ajtót, és az angyallal a nyomában kilépett rajta.

 Ismét következett a hosszú folyosókon való vándorlás, de most az angyal jobban is körül mert nézni. Immár Agenel megpróbálta megjegyezni a bonyolult útvonalat.  Hiszen mindenki számára jól jön, ha tudja az utat az étkezőbe. Sőt, ha ebben a házban tervez lakni, akkor az sem árt, ha kiismeri magát a kúria méretű épületben.

- Ne is próbálkozz az út megjegyzésével! - szólt hátra Lebon lágyan, mintha csak olvasott volna gondolataiban. - Pár nap és utazunk a darmi házamhoz.

-  Önnek van darmi háza is? 

 - Nem az enyém, hanem apámé. De furni is van, habár oda csak a játékok során megyek. Szeretem Darm sűrűn lakottságát. A szűk utcákat, amelyek fel és le mennek a domboldalon.

- Én még sosem jártam ott - mondta csüggedve az angyal.

- Hol születtél? - kérdezte Lebon egy jobb kanyar kíséretében. 

- Galn szigetén. Anyám a karjaiban hozott át az óceánon, hátha menedéket találunk. 

 - És mi történt? 

- Anyámat le-lelőtték a levegőben, és velem együtt a vízbe zuhant. Szerencsére egy arra járó halász megkegyelmezett, nem akarta, hogy egy kisbaba, ha angyal, ha nem, meghaljon a vízben. Úgy gondolta, hogy a fulladás minden élőlény számára túl nagy kegyetlenség.

- Részvétem édesanyádért. Ti angyalok nem ezt érdemlitek. Sosem értettem mire fel ez a nagy ellenségeskedés.

-  Kö-köszönöm, Lebon. Sajnos a többség nem úgy gondolkodik, mint maga. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy va-van remény.

- Én mindenképpen bízom benne. Megérkeztünk. Nem olyan, mint a darmi, vagy a furni, de mindenképpen jobb, mint a semmi. 

Kitárta az ajtót, s Agenel meglátta az étkező helyiséget. Száját eltátotta csodálatában, még sosem látott ekkora pompát. Habár egy ilyen pénzes apával rendelkező férfi házától nem is várhatott volna mást. Ennek ellenére meglepte, hogy ez nem olyan volt, mint a királyiak étkezője. Míg az uralkodó egy hosszú asztalnál ülve fogyasztotta az ízletesebbnél ízletesebb fogásokat (legalábbis így hallotta), Lebon apjának házában sok négyszemélyes asztalnál lehetett leülni, s elfogyasztani az ételt. 

Azonban volt egy hosszabb, amely egy pódiumon kapott helyet. Valószínűsíthetően ott étkezett maga Dorlo, vagy a ház igazi tulajdonosa. Továbbá az angyalnak volt egy szende gyanúja, hogy a házban sokszor fogadnak vendégeket. Agenel bentebb merészkedett, majd kérdőn nézett új gazdájára. Lebon csupán keze egy intésével terelte a legnagyobb asztalhoz az angyalt.

- Pillanat, szólok a szakácsnak, hogy hozzon számodra valamit enni.

- Rendben, köszönöm - nézett rá hálásan Agenel.

Ezzel az angyal egyedül maradt a helyiségben, legalább volt ideje körülnézni. Már várta, hogy valamilyen táplálék kerüljön korgó gyomrába. Közben elmerengett azon, hogy milyen lehet a furni, vagy éppen a darmi ház. Mert Lebon elmondása alapján úgy tűnt, hogy azok még ennél is nagyobbak. Számára már ez is olyan volt, amelyet még sosem látott rövidke életében. Hiszen Mercónál ő csak a rabszolgáknak fenntartott szobában aludhatott, amely leginkább cellának volt mondható.

Éheztették, vizet is alig kapott. De most végre jobb helyre került. Itt úgy tűnt, hogy megbecsülik, és nem utálják majd angyali származása miatt. Mindig abban reménykedett, hogy békében élhet az emberekkel. Nem akart a faji megpecsételés áldozatává válni, de mégis így lett. Hiába viselkedett az esetek többségében jól, sőt kitűnően, az emberek nem törődtek az érzéseivel. Nem értették meg az angyalt testbe zárt kisfiút, aki ő mindig is volt. Csak magukkal törődtek és az önző terveikkel. Pedig ő más akart lenni. Világéletében érdekelték a tudományok, a biológia, de legfőképp a kertészkedés foglalkoztatta. Hiszen a növények számítottak minden alapjának, ők biztosítottak életet mindenki számára.

Továbbá mindig is érdekesnek tartotta eme tudományágat. Azt, hogy mily módon lehet rájönni a növények betegségeire, vagy éppen úgy szaporítani őket, hogy elérjük a kívánt hatást. Ami a legtöbb esetben az volt, hogy a kiválasztott egyedünk többet teremjen, ellenállóbb legyen az időjárással szemben. Ezáltal pedig sokkal egyszerűbbé vált ellátni az éhezőket a világ minden szegletében.

Neki ez volt az álma. Hogy jobb körülményeket teremtsen, és így hátha elfogadnák őt is, mint a társadalmunk fontos és egyenrangú tagja. Lebon visszatért az étkezőbe, mellette egy középkorú férfival. Ő volt feltehetőleg a hely szakácsa.

- Forell, bemutatom Agenelt, az új ágyasomat.

- Üdvözöllek itt, a Dorlo család új tagjaként - nyújtott kezet a férfi.

- Kö-köszönöm, örülök, hogy itt lehetek. Hálás vagyok az új gazdámnak, amiért i-ilyen jó gondomat viselte ma.

- Sokféle finomsággal készültem számodra - mondta a szakács.

A helyiségbe hirtelen több felszolgáló is belépett, kezükben mindenfélével megrakott tányérokat cipeltek. Agenel nyála összefolyt a szájában, ahogy az elkövetkező étkezésre gondolt.

- Vegyél, amiből csak akarsz.

- Maga nem kér, Lebon?

- Nem eszem, köszönöm. Én már megvacsoráztam. De te egyél nyugodtan.

Az angyal pedig nem is habozott, az egyik leveses kondérba nyúlt, a benne található merőkanállal, majd az első kézreeső tányérba szedett a gőzölgő folyadékból. Falánkan kezdett enni, de hamar rájött, hogy az étel még túl forró a nyelvének. Ezért arra kényszerült, hogy lassabban egye az ínycsiklandozó, dee tűzforró levest. Amint az első kanál hihetetlenül finom étel lefolyt a torkán, halkan felnyögött az általa okozott élvezettől.

Amint a kevéske levest elfogyasztotta, egy másik, laposabb tányérba az asztalon található sült húsokból és főtt zöldségekből vett magához. Amint megízlelte a hús rég elfeledett ízét, ízlelőbimbói azonnal vad s bizsergető táncba kezdtek. Merconál sosem kapott kifejezetten tápláló ételeket. Leginkább száraz kenyéren élt. Már nagyon le volt fogyva, nem hitte, hogy kihúzza idáig.

Hálálkodhatott Lebonnak, mert ilyen úri vacsorában biztosan nem lenne része máshol. Az ételek mind kifogástalan ízvilággal rendelkeztek, Agenel el sem tudta hinni, hogy mit hagyott ki idáig. De mindenképpen reménykedett benne, hogy még sok efféle étkezésben lesz része. Miután mindent megevett, amely összeszűkült gyomra miatt nem volt sok, az odahelyezett kendők közül az egyikbe beletörölte az ételtől maszatos száját.

- Jól laktál? - kérdezte Lebon.

- Igen, köszönöm. Nagyon finom volt.

- Akkor mehetünk aludni?

- Igen.

- Viszlát, Forell! - köszönt, mire a szakács fejet hajtott.

***

Mikor felértek a hálóba, Lebon minden szégyenérzet nélkül kezdett el vetkőzni. Agenel pedig mindezt megbabonázva nézte. Pedig kétség sem fért hozzá, hogy a férfinak nem éppen olyan teste volt, amelyet a nők álmának könyvelhetett volna el. Őt azonban nem zavarta, hogy ilyen, az jobban számított neki, hogy a férfi mennyire kedves volt hozzá egész idáig. Ezért csak nézte a másikat, ahogy egyenként veti le a ruháit. Bátornak tartotta.

Látása elsötétült, csak Lebonra tudott fókuszálni. Ahogyan gyönyörű, fekete haja száll a levegőben. Zafír tekintete szinte simogatta Lebon hófehér bőrét. Kétség sem fért hozzá, hogy nemesi családból származott, hiszen sehol sem volt lebarnulva. Ő sem volt sosem kimondottan sötét bőrű, azonban Lebonhoz képest mindenki barna volt, akit csak ismert. Gazdája hamar befejezte a vetkőzést, ruhát pedig nem vett magára.

- Í-így fog aludni? - kérdezte Agenel megszeppenve.

- Igen, így. Nekem esténként kifejezetten melegem van. Ha ruhát veszek fel, akkor nem tudok betakarózni.

- De miért takarózna be, ha melege van?

- Te nem értheted, mert nem tudod milyen - válaszolta, majd bebújt a vékony selyemtakaró alá.

- Ezek szerint most már fogom?

- Így igaz, mássz be mellém! - paskolta meg a mellette lévő helyet.

Agenel követte a példáját, majd bemászott a takaró alá. Az kellemesen puha volt, mint a ruhája, amit viselt. Azonban ez vörös színben pompázott, az angyal egyszerűen imádta ezt az árnyalatot. Annyira úriasnak érezte magát ebben a környezetben, rendkívül megtisztelőnek tartotta, hogy Lebon ágyában aludhatott. Megbecsülték, vagy nem? És ha mindez csak színjáték? Ezen gondolatok közt megérezte Lebon karját a mellkasán, aki közben hasra fordult.

- Aludj jól, angyalom! - suttogta.

- Maga is, Lebon.