Elérkezett a játékok napja, Furn utcáin nagy tömeg hömpölygött, az emberek ricsajt csaptak, ahogy a város központja felé vonultak. Néhányan a hátukon vitték a jelentkezőket, és haladtak az emberáradattal. Lebonék már rég megérkeztek az óriási - a játékok idejére fenntartott - küzdőpálya közelébe, ahol emellett még lovas megmérettetések, íjászat, sport és egyéb foglalkozások is elérhetőek voltak a mérkőzni kívánók számára. Nitou ott volt a férfival, míg Agenelt leadták. Ugyanis a magukkal hozott angyalokat ilyenkor összegyűjtötték a több soros lelátó alá, és ők apró réseken át figyelhették a harcosokat.

A szőke hajú idegesen toporzékolt, miután letették itt, nem örült neki, hogy ez volt az ő helye a társadalomban az emberek szerint. De végül meghúzta magát, és hagyta, hogy az őr a cella mögé zárja őket a többi angyallal együtt. Azonban komor arca hamar felvidult, zafír szemébe örömteli csillogás költözött.

- Londfel! - köszöntött egy másik, világosbarna hajú angyalt, majd azonnal az ölelésébe vonta. - Nagyon rég láttalak már! Még mindig Merco tulajdonát képzed?

- Igen, de te már nem. Úgy látom, hogy meggyógyultál teljesen.

- Lebon jó gondomat viseli - mosolyodott el.

- Lebon Dorlo? - kérdezett vissza egy másik.

- Igen, ő. Miért?

- Tényleg olyan jól tartja az angyalokat, mint azt mondják? - érdeklődött egy fonatos, szalmaszőke hajú társa.

- Ez a hír járja róla? De igen, igazak a híresztelések. Ő igazán kedves ember, afelől szemernyi kétségem sem lehet.

- Csak nem Agenel Bekorn hangját hallom, gyere ide barátom! - jött oda hozzá egy fekete hajú angyal is, akivel kezet fogott, majd meglapogatták egymás hátát. 

- Örülök, hogy újra látlak! Minden rendben? - kérdezte, miután hallotta, ahogy a férfi felszisszen.

- Merco volt.

- Mit tett veled?

- Amit veled is, csak nekem a csuklóm törte el. Még így is jobban jártunk, mint mások. Browel szárnyait csak úgy levágta, és kivéreztette - emlékezett vissza elszörnyülködve.

***

Eközben Lebon feszülten készülődött, kardját az oldalára csatolta, felvette a könnyed páncélját, ugyanis itt senki sem viselhetett sisakot, sőt, egy teremtett léleknek sem jutott volna eszébe, hiszen az csak lassította a harcosokat. Persze esetenként előfordultak olyan tapasztalatlan fiatalok, akik egyáltalán nem értettek a kardforgatáshoz vagy az optimális felszerelés kiválasztásához. Azonban Lebon már tizenéves kora óta részt vett a játékokon, így volt tapasztalata mindezzel, ha nem is ő volt a legfürgébb, de az eszét használva ki tudta játszani az ellenfeleit. 

Most ismét az évnek ezen szakasza volt, mikor élete vagy halála múlott ezen képességein. Míves kardját a hüvelyébe tette, magára erősítette még a mellvértjét, és egy feszült sóhajtás közepette kilépett a küzdőtérre, hogy a szezon első küzdelmét ő vívja. Léptei felverték a port, amely könnyedén útra kapott a nyári szellőben, vele szemben egy vékonyka, fiatal fiúcska sétált oda hozzá, majd a szokáshoz híven kezet fogtak. Lebon határozottságot próbált sugallani, ezért szorítása is erős volt, de nem túl agresszív. Ezt csak a legelső harcnál szokták megtenni, a többinél már nem.

A kócos, vörös hajú ifjún látszott, hogy mennyire stresszes, arca alapján tizenöt éves lehetett. Félénken szorongatta a kardját, miközben várt a harcot elindító harsona szóra. Lebon is elővette a saját míves, csigás keresztvassal rendelkező pengéjét. Testével támadó állásba helyezkedett, tekintetét a zöld szemű fiún pihentette. Majd meghallották az összecsapás kezdetét jelző trombitaszót, majd elkezdődött a csata.

Lebon azonnal támadott, míg a fiú egyből hátrálni kezdett. Egyértelműen kevés gyakorlata volt a kardvívásban, a fekete hajú férfi fél percen belül eltalálta a pengéjét, amely kiesett az ellenfele kezéből. Egy szúró mozdulattal telibe trafálta a fiú fémből készült mellvértjét, amelytől hátraesett, és vörös kobakja a homokban landolt. Nagyot nyekkent, mikor elérte a talajt, majd lent maradt, hogy jelezze: feladja. Lebon ezzel első győzelmét aratta a játékok során.

Levonult a pályáról, hogy igyon egy kicsit, majd Nitouval beszélgessen. Visszament a korábbi szobába, amelyet a mérkőzőknek adtak, majd leült az egyik fából készült ládára, amelyben a holmija volt. Barátja odament hozzá, és leült mellé.

- Milyen volt az első? - kérdezte Nitou.

- Te is láttad, nem igaz?

- Gyenge, felkészületlen - válaszolta a férfi bólintva egyet. - De nehogy ebből következtess a többiekre!

- Ugyan már! Évek óta részt veszek a játékokon, ismerem az ellenfeleim.

- De egyet most másképp fogsz megismerni, Dorlo! - ment el mellette a jég szemű, aki a következő ütközetet kapta. 

Végül Lebon végignézte, ahogy könnyedén legyőzte az idősödő korban lévő ellenfelét, akinek a lábát is megvágta. A küzdelem végén egyenesen őrá emelte a tekintetét, jelezve, hogy neki is ez lesz a sorsa vagy rosszabb. Amint kikiáltották a Merco győzelmét, a tömeg tapsolva felállt, majd a nevét kántálták. Hamarosan újra Lebon jött, most egy alacsony, kövér férfival, aki nehéz páncélzatot hordott, és egy hosszú karddal állt meg a fekete hajú előtt.

Lebon megmérettetésre készen várt, a vele szemben álló harcos furcsán méregette őt. Ismét megszólalt a harsona, mire megkezdődött a csata. A világosbarna szemű azonnal nekiugrott a másiknak, mire a tömeg felhördült meglepettségében. A nagy férfi lomha volt, páncélja is lesúlyozta, ezért ő ügyesen elhajolt az ütései elől, majd mikor meg akarta vágni őt, az kirúgta alóla a lábát, és Lebon a földre esett. Mielőtt a másik lesújthatott volna rá, mihamarabb odébb ugrott, a kardja immár ismételten kezében volt.

Körbe-körbe futott az ellenfele körül, hogy hátha talál rajta egy gyengepontot. A férfi lihegett az oxigénhiánytól, és Lebon addig rugdalta a kardját, amely a termetes ember minden ütése után a földre került, amíg azt ki nem ejtette a kezéből, ő maga nekiugrott, majd feldöntötte őt a testsúlyával. A lehető leggyorsabban a torkához fogta a kardját, mire a másik a földön maradt. Lebon ezzel a következő győzelmét zsákolta be, majd egymás után a többit. Merco ugyanígy szakadatlanul verte az ellenségeit, az egyik mérkőzésnél azonban különösen meggyűlt a baja az ellenfelével, aki egy fürge fiú volt, ezzel együtt az első kivégzése is.

Mindössze olyan idős lehetett, mint Agenel, ügyesen harcolt, de Merco a páncélja apró résén át szúrta őt le, hátulról. Vére kifröccsent, majd lassan felbugyogott ajkai közül. Lebon Nitou vállába kapaszkodott, sosem rajongott a harctéren való gyilkolásért. Ő versenyezni jött ide, nem ölni. Ráadásul az az üvöltés, amelyet a fiú apja hallatott, a velejétől megrázta őt, és ott visszhangzott benne folyamatosan. Mindezt pár szó is követte: nem érdemelte meg. Legszívesebben ő maga futott volna oda, és kapta volna ölbe, hogy elvigye annak a kegyetlen férfinak a közeléből. 

Máskor talán nem hatotta volna meg ennyire, de most fájdalmas seb volt ez számára, hiszen akár Agenel is lehetett volna a helyében. Azt a kínt nem tudta volna elviselni, ebben biztos volt. És abban is, hogy most a jég szemű kétségkívül az életére fog törni. Nem engedhette meg magának, hogy ilyenekre gondoljon, hanem túl kellett élnie, legalábbis mihamarabb feladnia. Azonban ez volt az a szezon, amikor ő végezni akart Selcil Mercóval. Nem hagyhatta, hogy ennél is többen essenek áldozatául. Ha ebben az évben sikeresen teljesít, akkor soha többé nem jelentkezik. 

Nem szerette ő olyannyira ezeket a mérkőzéseket, csupán apja kedvéért versenyzett minden évben, aki Mercoéval állt folyamatos konfliktusban. Így ők, mint a szüleiknek jó fiaik, szó nélkül engedelmeskedtek. De a jég szemű kegyetlen volt, egy könyörtelen gyilkos, akinek nem számított, hogy kit öl meg, ezesetben a fiatal fiúval is végzett. Még egyszer ő jött, mielőtt le kéne győznie a nagy Selcil Mercót, és vagy túléli vagy nem.

De előtte meg kellett nyernie ezt is. A túlöltözött, páncéltól lesúlyozott harcosok már mind kiestek, így nyilvánvaló, hogy pörgős menetre számíthat. Kilépdelt a küzdőtérre, kihúzta kardját a hüvelyéből, majd mindketten támadóállást vettek fel. A trombita szó ismét felhangzott, mire Lebon ellenfele azonnal letámadta. Ő ahogy tudott, védekezett, de térde megroggyant, olyan erővel rontott neki a másik. Még időben kitért a vágása elő, majd úgy érezte rajta a sor, és most ő ment neki.

Mivel az ellene küzdő fiatal harcos ténylegesen gyors volt, ezért más taktikát választott. Többet védekezett, kevesebbet támadott. Mindent megtett, hogy nehogy mögé kerüljön, addig várt, amíg ki nem fárad megfelelően, majd akkor indult meg, hogy leterítse őt is. Kardjával tiszta erejéből csapott a másikéra, a markolatánál találta el, amely eltört, de az ellensége kezén csak enyhe sebet ejtett. Azt lánc védte, így csak enyhe zúzódás maradt a penge helyén. Fegyvere kettétörésével ő is kiesett a versenyből, ezért már csak egy ember maradt: Merco.

A pihenőre ismét visszatért Nitouval, jobbját barátja vállára tette, mintha valami fontosat szeretne mondani.

- Ha meghalok, aminek nagy az esélye, akkor mondd meg Agenelnek, hogy szerettem! És tudd, hogy titeket is!

- Ne butáskodj, Lebon, túléled! - rázta meg a barátját a tarkójánál fogva.

- Remélem... - válaszolta komoran. - Most mennem kell harcolni.

- Majd figyelünk! - biztosította Nitou.

Lebon míves kardját szorongatta a markolatánál fogva, csigásra alakított keresztrúdját babrálta a hüvelykujjával. A jég szemű már ott állt, és csak rá várt. A közönség izgatottan pletykált, a fekete hajút Merco ellenségesen méregette, arcán gunyoros mosoly terült szét.

- Most meghalsz, Dorlo - vetette oda neki halkan.

A harsonák hangja ismét elindította az ütközetet, és Merco azonnal agresszívan támadott. Minden erejét bevetette Lebon ellen. Csapásai nagyok voltak és szélsebesek. A világosbarna szemű alig győzte őket kivédeni. Egyszer fellökte a barna hajút, aki azonnal a földre zuhant kardjáért nyúlt, és kitért Lebon csapása elől. Vetődés közben megvágta a fekete hajú lábszárát, mire a férfi majdnem térdre zuhant, alig bírta megtartani magát. Még mindig harcolt. Remegő térddel, de folytatta.

Azonban figyelmüket egy csattanás és pár sikoly térítette el. Először a jég szemű, majd Lebon álltak meg a csatában, mire a fekete hajzuhataggal megáldott férfi megfigyelhette, hogy mit bámul annyira a másik. Az elé táruló látványtól szinte tátva maradt a szája. Agenel volt az, de nem csak ő.

Az elzárt angyalok követték, szétrebbentek a tömeg hatására, az erősebbek a levegőbe emelkedtek, hogy megszökhessenek, Merco tudta, hogy éppen most veszti el a rabszolgái többségét, de hamar elpárolgott a mérge, és inkább Lebonra fókuszált. A férfi még mindig Agenelt figyelte, addig ő felemelte a kardját, hogy hátulról vágja le, ahogy szokása volt. Lebon azt nézte, ahogy Agenel fut felé, kezében kard, majd elrugaszkodik a lépcsőzetes nézőtérről, mögötte az angyalok felrepülnek, az ő zafír szemű, aranyszőke hajú égije pedig kitárja a szárnyát.

Harcias üvöltése töltötte be a fülét, Agenel felugrott, egyik lábát a levegőbe emelte, majd azt követte a másik is, és felszállt a levegőbe, miközben talpával kapálódzott. Lendületes ugrása kiszélesedett, ahogy szárnyaival csapott párat, és Lebon valamilyen belső késztetéstől hajtva előre hajolt. Angyala egyenesen eltalálta Merco kardját, amely félúton volt kedvese háta felé. Mikor elérte, a jég szemű megszédült, majd a porba vágódott, Agenel vele zuhant, és az esés lendületével a férfi mellkasába állította a kardot, amely nem bírta ki angyali erejét. 

Merco szájából lassacskán vér bugyogott fel, Lebon odafordult felé, jégkék szemében látszott a vereség fájdalma, apja és anyja üvöltözve rohantak volna oda hozzájuk, de az őrök lefogták őket. A közönség hangosan felhördült, majd felállva tapsolni kezdték az angyalt. Lebon hitetlenkedve tekintett zafír szemű kedvesére, kinek arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

- A jégszemű mindig hátulról támad - mondta, mire ő is felszabadultan elvigyorodott.

- Mi történt ott? - bökött Lebon a repkedő angyalok felé.

- Lázadnak. Lehetséges, hogy felbuzdítottam őket, hogy harcoljanak az elnyomóik ellen. Elég sok rémtörténetet hallottam tőlük.

 Agenel egyenesen a karjába repült, az emberek éljeneztek, néhányan üvöltöttek, mások a  "csalás és kizárás" szavakat ordibálták, míg Nitou lefutott hozzájuk, majd Lebon összes embere kitörő örömmel fogott vele kezet, emelték a magasba, paskolták meg a vállát. Az egyetlen lehangoló tényezőt a Merco holtteste mellett zokogó szülei és a húga jelentették, akik odagyűltek köré. Lebon is elkomorodott, és odament hozzájuk.

- Részvétem - nyögte oda a családtagoknak, önmaga sem hitte el, ami történt.

Agenel ismét ráakaszkodott, majd ajka beborította az övét. Csókjukra a közönség tapsolt, néhányan az elszabadult angyalokat kergették, nagy lett a felfordulás. Az angyal Lebon vállára borult, és örömkönnyekben tört ki, még Lebon is meghatódott, nem ez a nap lett a halála. Az eseményt felügyelő őrök megjelentek, majd a Lebonék ellenkezése ellenére próbálták elrángatni Agenelt.

- Engedjék el, kérem! - mondta Lebon nekik.

- Mivel nem maga győzte le, ezért ki kell zárnunk a versenyből. Az angyalt a tanács elé állítjuk. 

- De ő az apám tulajdonát képzi! - ellenkezett Lebon.

- Elengedett egy egész csapatnyi angyalt, ha kifizeti a károkat, akkor eltekinthetünk mindettől.

- Kifizetem őket, az egészet.

- Muszáj lesz cellába zárnunk egy hétre, hogy tanuljon belőle. 

- Látogathatom? - kérdezte Lebon reménykedve.

- Igen.

A férfi hagyta, hogy elrángassák Agenelt, az angyal közben félszegen integetett neki. El volt keseredve, amiért nem ünnepelhetett vele. Ráadásul a versenyből is kizárták, sértő. De nem ért rá ezzel foglalkozni, ugyanis még dolga volt, egy fontos dolga.