Az idő hihetetlen gyorsasággal telik, ha boldogok vagyunk, Lebon Dorlo ezt figyelte meg az újonnan elmúlt egy hónapban. A játékok nemsokára kezdődnek, rengeteget gyakoroltak az utóbbi négy hétben. Most azonban előtte ünnepelnek. Ez bevett szokás volt, mivel ilyenkor azok is átélhették még egyszer a fesztiválok izgalmát, akiknek az életük végét jelentették a játékok. Ennek érdekében Furnban vásárokat tartottak, hosszú éjszakákba nyúlóan ünnepeltek, finom ételeket ettek, minőségi szeszesitalokat fogyasztottak. Ilyenkor mindenki jól szórakozott, még az angyalokat is elnézték a részeg társaságok. 

Lebon alkalmazottjai kíséretében sétált Furn utcáin. Mellette Agenel tekintgetett körbe-körbe. Már éjszaka volt, ezért a nyári hőség szerencsére már alábbhagyott. Az utcákat hangulatos fények világították meg, a vásársorok portékái sokszor visszaverték az este kékes fényét. Agenel már kapott egy pár ráillő ruhát, és Lebon külön vett neki egy világoskék kristállyal ellátott aranynyakláncot. Nyugodt tempóban mentek, a standok közé akasztott lampionok fénye bevilágította az utcát. 

Itt máskor csend szokott lenni, most szórakozó csoportok és holmijukat kínáló árusok zaja töltötte be a vásársort. Sokan alkudoztak, mások egymással koccintottak, néhol ételt is lehetett venni, ezért azoknak a pultoknak a környékén nevetgélés, beszélgetés törte meg az időnként beálló némaságot. Mindenki jókedvűnek tűnt, Lebon emberei is lelkesen követték őt. Ha akartak, kiszakadhattak a sorból, a férfi most nem adott nekik parancsot, hiszen ez ünnep volt mindenki számára. 

Azonban az emberek, mint a villámcsapás elhallgattak, s feszült hallgatás ütötte fel a fejét. Fegyvercsörgés hangja hallatszott, majd egy barna, rövid hajú férfi lépett ki a tömegből, egyenesen utat törve Lebonhoz. Szerteszét álló frizurája, fiatal arca alapján nem lehetett több huszonötnél. Magassága átlagos volt, testén könnyed páncélt hordott. Látszott rajta, hogy izmos felépítésű fiatalember. Mikor megérkezett a fekete hajúhoz, Lebon végigmérte őt világosbarna szemével. Abban olyan utálat és ellenségesség csillant, hogy a többség azonnal elhátrált volna tőle: Lebon Dorlo harcra kész volt. 

Azonban a barna hajú férfi tekintete hamar elvándorolt róla. Jégkék szeme innentől a velejéig reszkető, kedvesébe erősen kapaszkodó Agenelt figyelte. Ajka gúnyos mosolyra húzódott, idáig kivont kardját annak hüvelyébe csúsztatta, s közelebb lépett az aranyszőke fürtökkel megáldott fiúhoz. Az angyal amennyire csak tudta, befészkelte magát Lebon mögé, kezével a gazdája vállába kapaszkodott. A férfi azonban nem hátrált meg, egy pillanat alatt az angyal karjáért nyúlt, majd kirántotta onnan a fiatalt, ezzel egy időben Lebon a míves kardját rántotta elő, és egy pillanat alatt a férfi torkának szegezte.

Ebben a minutumban mindenki érezte, hogy Lebon Dorlo milyen hatalmú férfi volt. Legalábbis az erejét tisztán sugározta a kiállása. Annak ellenére, hogy testesebb volt, de a jég szeműnél magasabb. És ha az ő angyalával packáztak, annak bizony megvolt a maga következménye.

- Engedd el! - szólt rá határozottan. Agenel a barna hajú kezének a fogságában vergődött, és próbált kiszabadulni. - Ő már nem a tiéd.

- E-engedjen e-el! - kérlelte az angyal. 

- Á, még mindig dadog a kis nyomorék? Úgy tűnik, ezt már nem növi ki! - nevetett fel a férfi.

- Hátrébb az agarakkal, Merco! - mondta végül Nitou, és ő is kivonta kardját.

- Azt mondtam, hogy engedd el! - figyelmeztette Lebon.

Miután Merco ismét nem reagált, Agenel megcélozta a jég szemű karját, amellyel átfogta a nyakát, és a bőrrel borított felületbe tiszta erejéből beleharapott. A férfi mérgesen felmordult, elengedte az angyalt, majd megpróbálta belelökni őt Lebon kardjának pengéjébe, amely még mindig a torkának nyomódott. A göndör azonban még időben megállt, mire Merco egyik embere ragadta magához. Ha a jég szeműtől félt is, ettől a férfitól nem. Ezért kezével a torkához nyúlt, szárnyait kitárta, majd lendületesen felrepült. Merco tátott szájjal nézte a jelenséget. 

- Repülni is tud már a kis kétbalkezes? - nevetgélt a jég szemű. - Nem véletlenül törtem el a szárnyát, Dorlo.

A fülükbe már csak egy üvöltés jutott, majd a jég szemű embere nagy reccsenéssel ért földet. A többiek azonnal odagyűltek hozzá, majd az egyik felemelte a fejét, megkereste Selcil Merco tekintetét, majd bólintott, ezzel halottnak nyilvánította a férfit. Agenel még körözött párat a levegőben, majd ismét elfoglalta a helyét Lebon mögött. Továbbra is reszketett, félt a jég szemű haragjától.

- Az angyalod megölte egy emberemet - mondta Merco higgadtan, közben Lebon leeresztette a kardját, de nem tette el.

- Az embered bántani akarta az angyalomat. Mi lesz, ha apám meghallja, hogy hozzányúltál a tulajdonához az enyves kezeddel?

- Ezek szerint kvittek vagyunk. Csak tudd, meg fogod még bánni, hogy az aranymadárkát pátyolgatod - intézte szavait Lebonnak. - Egyes forrásaim szerint az ágyban is kiszolgál téged. Szerencse, hogy a játékok után erre már nem lesz szükség - nevetett fel még egyszer Merco, majd intett az embereinek, és sarkon fordult.

Alkalmazottjai felkapták a holttestet, majd egytől-egyig elvonultak. Agenel megkönnyebbülten felsóhajtott, Lebon azonnal megpördült, hogy ránézzen az angyalára, aki egyből felugrott, lábával átfogta a derekát, karjával a nyakát és zokogni kezdett a vállán. Lebon a lapockái és a szárnya közötti bőrfelületen kezdte simogatni a reszkető angyalt.

- Agenel - suttogta Lebon. - Minden rendben van.

- Köszönöm, hogy megvédtél. 

- Úgy láttam, te is ügyes voltál, angyalkám - mondta a férfi, mire Agenel zafír szeme csillogva nézett vissza rá, s hamarosan puha ajkai borították be az övéit.

Csapata meghatódva tekintett a szerelmes párosra, és Marila is azzal volt elfoglalva, hogy Nitout magához ölelje. Kezdett elülni az idegesség, amelyet Selcil Merco közelsége váltott ki belőlük. Az árusok és a messzi földről érkezett turisták, de a helyiek is visszatértek korábbi tevékenységükhöz, s már nem volt olyan feszült a levegő, mint fél perccel korábban. Lebon leengedte az angyalt, aki földet éréskor csapott néhányat aranyszőke szárnyaival, majd úgy döntöttek, másik úton haladnak tovább.

Agenel félénken szorongatta tovább a fekete fürtös férfi kezét, aki hamar megérezte, hogy angyala nem érzi még a legjobban magát. A hangulat javítása érdekében megálltak az egyik bódénál, hogy valamiféle ételt vegyenek. Az árus egy cukros édességet értékesített, amelynek a tetején sárga, jóillatú öntet volt, rajta pár roppanós furni finomsággal. Két piskótaszelet közé két különféle krémet helyeztek, amelynek egyike karakteresebb, míg a másik könnyedebb ízvilággal rendelkezett. 

A göndör, arany csigák alatt megbúvó angyal lelkesen falatozott, ahogyan mindenki más is. Itt, közel a főtérhez, muzsika szólt, amelyre kisebb csoportokban táncoltak a mulatozók. Agenelt idáig egyszer sem szólták meg angyali mivolta miatt, amely meglepő és kellemes volt számára. Nem tudta, hogy egy ünnep ennyit jelenthet, hogy az emberek képesek félretenni az előítéleteiket, hacsak pár napra is. 

A helyszínen különböző játékokat próbálhattak ki, ilyen volt például a tőrdobás, de az íjászok készségét tesztelő versenyeken át egészen az ivásig mindenfélében részt lehetett venni. Agenel ki is próbálta a többségüket, éppen mikor az ezeket szervező személyek panaszkodni mertek volna az angyal jelentléte miatt, Lebon odaadott nekik pár pénzérmét, és ezzel el is simított minden lehetséges bajt. Éppen elég volt, hogy az angyalát már korábban traumatikus helyzet elé állították.

Mikor már mindenki fáradt volt, még beültek egy fogadóba, ahol lepihenhettek egy kicsit a sétálás után. Ott fogyasztották el a vacsorájukat, amelyet Lebon külön megdicsért a kitűnő minősége miatt. Utána még ott mulattak, ittak, Marila alig bírt a lerészegedett Nitouval. A fekete hajzuhatagáról ismeretes férfi közben az egyik sarokban üldögélt Agenellel, és egy tányérnyi sós étket habzsolt. Az angyal is néha bele-belenyúlt a tálba, de leginkább a többieket figyelte, velük beszélgetett. Aztán beállított egy három főből álló zenekar, amelynek tagjai a muzsikálásért cserébe kértek ételt és italt. A fogadóban pezsgett az élet, Nitou Marilával táncolt, habár kifejezetten ügyetlenül, Jogin a hajón látott nővel, míg mások beszélgettek, és úgy ringatták maguk a zenére. 

- Lebon, táncolunk mi is? - kérdezte Agenel nagy lelkesen, mire a lakmározó férfi kérdőn tekintett rá világosbarna szemével.

- Még nem fejeztem be az evést. 

- De tele leszel, és utána egyáltalán nem akarsz majd, de én még sohasem táncoltam. Kérlek! - nézett rá zafír szemével úgy, akárcsak egy újszülött kisállat szokott a ragadozóra.

- Jó - sóhajtotta Lebon -, táncoljunk.

Angyala kezét megfogva vonultak ők is a táncparkettre, majd a nóta ritmusára ringatózni kezdtek. Agenel nevetgélve követte Nitouék példáját, de a zene csakhamar sebességet váltott, és a korábbihoz képest sokkal fürgébben járó lábakat követelt. A göndör megfigyelte, ahogy a többiek felgyorsultak a taktusra, majd ő is megpróbálkozott a tőlük ellesett, könnyedebb stílus leutánozásával. Vele ellentétben úgy tűnt, hogy Lebon igenis tud táncolni, ugyanis talpát szakértő módon mozgatta a fából készült padlón. 

- Miért nem mondtad, hogy tudsz táncolni? - kérdezte Agenel, miután majdnem elesett, de szerelme egy elegáns mozdulattal visszapörgette őt a táncparkett közepére. 

- A nevelésem része, de nem szeretek táncolni.

- Elfáradtam - lihegte az angyal, miután Lebon levezette őt, és visszatért az evéshez.

A társaság vígan tapsolt, Agenel is beszállt a táncosok buzdításába. A világosbarna szemű, hófehér bőrű férfi nem törődve az őket követelő tömeggel, folytatta a már elkezdett lakmározást. Angyala a fogása végén már a vállát átölelve aludt, ahogyan a társaság többsége is halk párbeszédekbe elegyedve folytatta az éjszakát, míg mások elvonultak azóta aludni. Már Lebon is úgy érezte, hogy ideje szundítani menni.

Óvatosan megrázogatta Agenel vállát, gyengéd csókokkal hintette ajkait, s reménykedett abban, hogy sikerül felkeltenie. Terve beválni látszott, az angyal ráemelte bágyadt zafírját, majd feltette a fejében megfoganó egyetlen kérdést:

- Miért keltettél fel?

- Ideje aludni menni.

- Végre - bújt oda Lebonhoz, aki talpára állította az ellenkező párját. - Muszáj sétálnom? - kérdezte háborogva, de miután Lebon elsétált tőle, beletörődve követte őt. - Jól van, megyek már!

Felmentek a pár sornyi lépcsőn, majd elfoglalták helyüket a szobájukban. Lefürdeni sem volt már kedvük, sőt, átöltözni sem, meztelenre vetkőztek, és úgy feküdtek be a pihe-puha ágyba. Agenel szinte azonnal elaludt, míg Lebon a pár nap múlva rá váró játékokon agyalt. Azonban hamar ő is álomba merült a társával együtt. Nehéz lesz az összecsapás...