Ennek érdekében Agenel megállt a nagy előszoba kellős közepén, és várt pár percig, de senki sem sietett a segítségére. Ezért úgy döntött, hogy ő maga fedezi fel az épületet. Elindult az első ajtóhoz, amely szemben volt a bejárattal. Lenyomta a kilincset, és hamar realizálta, hogy ez egy szépséges kertbe vezet. Gyümölcsfák voltak szép sorban, a zöldellő füvön keresztül ritkásan kirakott, köves út vezetett végig egy afféle erkélyféleséghez.

Odament a hasközépig érő, fából készült kerítéshez, majd letekintett a városra. Lábait csiklandozták a fűszálak, és talpa belesüppedt a puha földbe. Gyönyörű kilátás nyílt innen mindenre. Kezét letámasztotta, majd egyenesen lenézett, de utána rögtön elkalandozott a figyelme, ahogy meghallotta egy madár hangját. Felnézett a csicsergő tollkupacra, amely ott repült el felette, s az angyal halványan elmosolyodott. Egy pillanatra el is felejtette az ittlétének célját, olyannyira belemerült a kis kertbe, ahol egy csobogó is helyet kapott.

Végül visszament a házba, majd ismét körülnézett. Elmerengett azon, hogy miként kéne nekiállnia a keresésnek, de nem tudta. Csak állt ott, és várakozott, majd hamar meglátott az emeletről lekászálódni egy viszonylag testes férfit. Ahogy tekintetét megemelte, azonnal észrevette, hogy Lebon az. Agenel megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy nem neki kell felfedezőútra indulnia, és mikor gazdája végre a lépcső alját súrolta, várakozón odaállt elé.

- Agenel! Téged kerestelek.

- Én pedig téged - mosolyodott el az angyal. - Nem akartam véletlenül bárkit is megzavarni az alvásban.

- Én is elszunyókáltam egy kicsit, azért nem kerestelek meg. Remélem nem okozott nagy gondot.

- Dehogy is! - legyintett Agenel. - Csak tiszta ruhát vettem fel. És kinéztem oda - mutatott a kert felé.

- És tetszett?

- Igen, nagyon hangulatos. Fenséges kilátás nyílik onnan a városra.

- Örülök, hogy így érzed. Még mindig nagyon fáradt vagyok, nem dőlünk le aludni?

- De, kimerültem a sok cipekedés után.

- Ezt teljesen megértem - mondta, majd visszafordult a lépcsőn. - Gyere, menjünk fel! Vagy aludhatunk lent is, az a szoba szabad - mutatott az egyik irányba. - Itt legalább jó idő van.

- Fent nincs?

- Nagyon meleg van ott.

- Akkor tényleg jobb lenne itt aludni, hamar felforrósodik a testem.

Lebon elindult a bejárttól jobbra, a lépcső alatt található rövid folyosón, amely végén egy, oldalt pedig két ajtó kapott helyet. Az utolsó célozta be, majd benyitott oda. A sötétbarna fából készült nyílászáró barátságos légkörű szobát rejtett. Egy bézs ágy kapott ott helyet, sötét függönyök, amelyek eltakarták a fény többségét, fa padló, növények és a fekvőhellyel szemben egy szekrény felette tükörrel. Agenel azonnal a kellemes matracra feküdt, majd Lebon követte őt. 

- Miután aludtunk egy kicsit, szeretnék majd beszélni veled.

- Rendben - válaszolta az angyal kissé bizonytalanul, de Lebonhoz bújt, aki tenyerét az ágyasa hátára helyezte.

Agenel még mindig érzékeny volt, mikor arról volt szó, de kezdte megszokni Thorpban, hogy a férfi mindig próbálkozott. A szőke egyre jobban ellazult, Lebonhoz fordulni kevéske (vagy éppen sok) szeretetért, mostanában az egyik kedvenc elfoglaltsága volt. Egyszerűen imádta, ahogy a férfi cirógatja őt. Meglepte, hogy a szeretet ilyen tud lenni, hiszen éveken át nem tapasztalt hasonlót.

***

Kiadós pihenés után a szemét megdörzsölve kelt fel az angyal, akit a már felébredt Lebon figyelt. Szép arcát simogatta, haját cirógatta, szája szegletében mosoly bujkált. A kíváncsisága túlságosan hajtotta ahhoz, hogy elmenjen Agenel ereje mellett. Meg akarta tudni, hogy mikre képes, mert hátha a segítségükre lehet máshogy. Nem mintha a gyógyítása nem lett volna elképesztő. De nem tudta hogy fog rá reagálni az ő göndörhajú szépsége.

- Agenel...

- Jó reggelt, Lebon! - szólalt meg az angyal, majd ismét odafeküdt a férfi mellkasára.

- Nem is reggel van! - nevetett a férfi. - Beszélnünk kell.

- Nem értem, valami rosszat csináltam? - kérdezte az égi félénken.

- Nem, dehogy! Csak az erőd felkeltette a figyelmem, és többet szeretnék róla megtudni.

- Re-rendben - tördelte a kezét Agenel. - Pontosan mit? 

- Hogy mióta tudsz erről a képességedről, mire tudod használni, van-e másik is, ilyesmik.

- Régóta tudok róla - habozott. - Képes vagyok a gyógyításra, a növények gyökereinek a hívására, a támadásra több módon is. Ennyit tudok, de folyton fejlesztem magam. Most az állatok követését akarom megtanulni szagnyomokból.

- Érdekes - mondta Lebon elgondolkodva. - Miért nem meséltél róla?

- Nem akartam, hogy még ennél is jobban kitaszítsanak. Reménykedtem, hogyha ezt nem látjátok, akkor nem tartotok majd annyira furának, és beilleszkedhetek közétek.

- Magad is tudod gyógyítani?

- Igen...

- Akkor mégis miért nem tetted?

- Mert a sebeim nyom nélkül eltűnnének, és akkor talán képes lennék elfelejteni minden kínzó pillanatot. De én emlékezni akarok arra, hogy mit tettek velem az emberek.

- Megéri neked ennyi fájdalmat kibírni? - csókolta meg finoman Lebon.

- Mercótól megtanultam egy-két dolgot. Köztük azt is, hogy a fájdalom erősebbé tesz. Én mindig gyenge voltam, de legalább valamiben erősebb vagyok az átlagnál.

- Különös angyalka vagy te. Ha akarod, akkor majd még beszélgethetünk a varázserőd használatáról. Arról is, hogy mivel segíthetnéd a többieket, rendben?

- Rendben - egyezett bele.

- Ha van bármi, amit meg akarsz osztani, nyugodtan mondd el! - szólt rá Lebon.

- Le-lenne még valami...

- Micsoda?

- Hazudtam... a növényhatározóval kapcsolatban.

- Mármint?

- Nem azért törte el Merco a szárnyam, mert elloptam. Hanem, mert megtanultam mérgeket keverni, és öngyilkos akartam lenni.

- Agenel - vonta magához Lebon az angyalt. - Bármikor megoszthatsz velem bármit, érted? 

- I-igen.

- Jól van. Remélem, most jól érzed magad.

- Itt? - kérdezte, mire Lebon szaporán bólogatott. - Igen, kedvelek mindenkit, és senki sem bánt még ilyen jól velem, mint te.

- Ennek nagyon örülök, kedvesem - csókolta meg gyengéden. - Nem akarsz enni valamit, mert én megéheztem?

- De, jó ötlet! - pattant fel Agenel, majd az előszoba felé vették az irányt, ahol már ott gyülekeztek a többiek. - Sziasztok!

- Szia! - köszönt neki Nitou. - Jól aludtatok?

- Tökéletesen - nyújtózott Agenel.

- Csak meg akarom köszönni még egyszer a múltkorit.

- Semmiség - legyintett az angyal.

Miután mindannyian megreggeliztek, Agenel itt is a város felfedezésére akart indulni. A többiek szemforgatva, de beleegyeztek végül. Még Jogin is csatlakozott, akiről azt állították, hogy nem szokása elhagyni a házat, csak ha Lebon parancsba adja. De a férfi most magától mondta, hogy velük tart. Mintha Agenelre is valamiféle tisztelettel tekintett volna, mióta a fiatal legyőzte a karmot, és megmentette Nitout. 

Lényegében csak az égi élvezte mindezt, gazdájának végig melege volt, a sok lépcsőzéstől pedig elfáradtak. Darm központjában egy térre mentek, amelynek a közepén szökőkút csorgodált. Az elrendezés hasonlított a ramori kertére, csak ez sokkal melegebb színekben pompázott. Agenelt az emberek szokásukhoz híven megbámulták, de úgy látszott, hogy itt kevésbé elnyomó társadalomban élhettek az angyalok. Többet is láttak a városban, amelytől az égi arca felderült. Lebon örült, hogy ennyire felszabadultnak látta az övét, aki úgy reagált fajtársaira, mint más a drágakőre.

Néhányukhoz oda is ment, és a lelkesedésével őket is jobb kedvre vidította. Az emberek ezt látván ellágyult tekintettel figyelték tovább a különleges teremtést, és sokan egy életre megjegyezték a finom csigákba rendező, aranyszínű hajat és a különleges zafírkék szemet. Az angyal néha izgatottan csapkodott ép szárnyával, amellyel lehűtötte a többieket. Lebon csak Agenelt fürkészte, akit most látott a leggyönyörűbbnek. 

***

Teltek-múltak a napok, a hetek s a hónapok. A férfi pedig csak arra eszmélt rá, hogy soha többé nem tudna elszakadni az ő bolondos angyalától. Együtt gyakorolták a vívást, közösen olvastak, szinte mindig egy helyen voltak. Agenel rengeteget fejlődött a kardvívásban, sőt, minden nehézség nélkül elbánt több támadóval is. A szárnya ezalatt a három hónap alatt begyógyult, Lebon pedig tudta, hogy vár rájuk még egy beszélgetés.

Angyala immár felszabadult volt, jól kijött a férfi alkalmazottjaival. Megtanultak emberként bánni vele is, egy különleges, szárnyas emberként. Egy volt mind közül, de valahogyan más. Sajátos, szinte kifogyhatatlan energiával rendelkezett, testsúlyát visszaszedte, az ereje megnőtt. De sosem használta ki a fölényét, azt, hogy ő Lebon Dorlo ágyasa volt és senki másé. Nem nyomott másokat a földhöz, az egyetlen dolog, amit megtett, az frissen visszakapott képessége volt: repült.

De milyen ügyesen manőverezett az égben, pedig szárnya nem gyógyult meg tökéletesen! Mondhatni sántikált a levegőben. De fürge volt, s mikor a szél szárnyán harcolt, akkor nem volt ellensége. Akármikor a támadója mögé kerülhetett, vagy éppen hátraröppent, mikor valaki túl közel tartózkodott hozzá. Angyalként önmaga lehetett. De most beszélniük kellett, mert Lebon már alig bírta ki ép ésszel ezt a három hónapot. 

El sem bírta mondani, hogy mennyire a magáévá akarta tenni, mert tudta, sosem talál jobbat. Menthetetlenül beleszeretett, éjszakánként is az ő zafír szemét látta, csak rá gondolt. A sóvárgása kezdett egyre veszélyesebb méreteket ölteni, már félelmévé vált, hogy egyszer elveszti minden önkontrollját, és árt az ő Agenelének. Ezt semmiképp sem akarta, ezért az aznapi gyakorlás után félrevonta az ő kedvesét. 

- Agenel, beszélhetnénk?

- Persze, valami baj van? Olyan bánatosnak tűnsz.

- Csak azért, mert komoly dolog. 

- Ugye nem? - nézett rá ijedten.

- Mi nem?

- Ugye nem vagy beteg?

- Jaj, dehogyis!

- Már a-azt hittem - kapott megkönnyebbülten a szívéhez. - Akkor miről szeretnél beszélni?

- Kettőnkről. Amikor Thorpban voltunk, akkor beleegyeztél abba, hogyha meggyógyul a szárnyad, akkor mi...mi ketten megbeszéljük hogyan tovább.

- Tényleg, most már emlékszem! - csapta homlokon magát. - Nem akarom neked túlbonyolítani, benne vagyok, ha te is - jelentette ki Agenel határozottan.

- Biztosan?

- Igen. Azt hiszem, hogy elég időt töltöttünk már együtt. Ismerlek, és ha valakivel együtt lehetek olyan értelemben is, akkor veled akarok. 

- Ugye tudod, hogy ez azt jelenti, hogy nekem...

- Merco megerőszakolt, tudom hogy működik - vágta rá Agenel. Az elmúlt időben sokkal magabiztosabb volt.

- Tudom, bocsánat. Csak nem akarom, hogy véletlenül se élvezd. 

- É-és mikor akarod? Talán most?

- Most is megfelel - lelkesült fel Lebon.

- Nekem szintén.

- Őszintén azt hittem, hogy ez a beszélgetés sokkal nehezebben fog menni, mert legutoljára...

- De, Lebon - szakította félbe Agenel, s keze közé vette a férfi arcát -, tudod, hogy azóta eltelt három hónap! 

- Igen, csak féltem, hogy most sem akarsz engem - mondta, mire az angyal gyengéden megcsókolta.

- Csak idő kellett, de most már tudom, hogy készen állok...