A világot régen angyalok és aramooriak népesítették be, sok más lénnyel egyetemben. Az angyalok erősek voltak, gyorsak és ezáltal veszélyesek. Azonban képesek voltak békében élni az emberekkel. De az ember önző volt, hatalomra vágyott, és lázadozott. Megölték az angyalok gyermekeit, ezért a szárnyas lények szolgasorba taszították őket a bosszú jegyében. De az égiek populációja egyre csak csökkent, az embereké pedig nőtt, betegség sújtotta a levegő szerzeteit. Az aramooriak ekkor vették kezükbe az irányítást, és végső harcba szálltak az angyalokkal. A fajt csaknem teljes egészében kiirtották, mára kevesen maradtak, és őket is tárgyakként kezelték.

Aramoor három nagy szigetből állt: Nurgból, Galnból és Salgsból. Mindezek közül Salgs volt a legterebélyesebb, itt kapott helyet a főváros, Furn is. Azonban a rabság angyalának a története nem itt kezdődött, hanem Nurg szigetén és azon belül is Ramor nevű városában. A település a sziget nyugati részén volt található, nagy lakossággal rendelkezett, csak úgy nyüzsgött itt az élet. A belváros vastag falai mögött, a kereskedelmi negyedben bonyolították le adásaik és vételeik többségét. Ramorban az emberkereskedelmet sem vetették meg, azonban ez most más volt. Angyalokat árvereztek el minden héten ilyenkor.

Nem voltak sokan, ezért is számítottak annyira kelendőnek. Minden bizonyos mennyiségű intelligenciával rendelkező lény átadja egy idő után másnak a munkát, és ez nem volt másképp az emberekkel sem. Ők az angyalokra sózták azt, amit ők nem akartak elvégezni. A piszkos munkákat, amelyeket a náluk alacsonyabbra tartott lényekkel végeztettek a legszívesebben. Az árverés már lassacskán véget ért, ilyenkor szabadultak meg a satnyább példányoktól. Az egyiket előrébb lökték a sorból, majd megkezdődött az árverés.

- És itt a következő! - hirdette egy férfi az aukciót figyelőknek.

A pódiumon egy göndör fürtökkel rendelkező, sötétszőke hajú, zafírkék szemmel megáldott angyalfiú ácsorgott. Csuklói véresek voltak a rajtuk feszülő fémláncoktól, aranyszínű szárnyai közül az egyik szokatlanul állt. Szeméből néma könnyek folytak, ajkai remegtek, térdei pedig majd összecsuklottak. Egy szóval gyengének tűnt, nagyon gyengének. Teste csont és bőr volt, akárcsak a többi gazdáról gazdára járó angyalnak. Ezeket csak megunják és újra eladásra bocsájtják őket. Valószínűleg korábbi gazdája törhette el a szárnyát, hogy ne tudjon elszökni. Általában ezt a büntetést rótták a szökősebb égiekre. Sokáig állt ott úgy, hogy senki sem licitált rá, mivel apró, gyenge termete miatt nem volt használható komolyabb fizikai munkára.

A tömegbe egy idősebb és egy hozzá hasonló, fiatalabb férfi csatlakozott. A vállig érő, hullámos, fekete hajú ifjú éppen ágyast keresett magának az apjával. Nemesi származása miatt, vagy megházasodott, vagy ágyas után nézett, általában így úszhatta meg egy gazdagabb fiatal azt, hogy szülei zaklassák, és új lehetséges házastárs után kutassanak neki folyamatosan. Ő is így tett, ágyast keresett magának. Mivel akár az örömhozóját el is veheti, ezért ezt találta mind közül a legjobb megoldásnak. Mert hiába keresett volna magának egy egyszerű szeretőt, aki nem a tulajdona, azt nem nézte volna el egy aramoori sem. Legalábbis nem egy úri ifjútól.

Aramoorban nem volt elfogadott, hogy férfi férfival, vagy éppenséggel nő nővel házasodjon. Azonban volt egy kibúvó: ha az ágyast vették el. Lebon Dorlo pedig mindig is a férfiak felé húzott. Azt teljesen elfogadhatónak találták, ha valaki csupán szexuális kedvtelésből van együtt a saját nemével, azonban az már betegesnek számított, ha szerelemből. De hozzámenni egy ágyashoz olyan volt, mint magukhoz kötni egy rabszolgát. Lebon sosem értette ezt a rendszert. Ő csak szabad akart lenni és boldog. De végre itt volt az idő, elérte a kort, mikor végre megkaphatja az első ágyasát.

Csupán nézelődni jött, nem hitte volna, hogy máris talál valaki neki tetszőt. Világosbarna szeme azonnal megakadt az emelvényen álló, gyengének tűnő fiún. Az emberek nem különösebben dolgoztatták az angyalokat ágyasokként, talán meg is vetették őket ebben a szerepben. Azonban Lebont ez már a lehető legkevésbé érdekelte. Neki kellett az a meggyötört test, az a szép arc a gyönyörű zafírokkal rajta.

Meglepetten konstatálta, hogy idáig senki sem licitált rá. Habár ennek nem is kellett volna annyira meglepőnek lennie. Hiszen senki se akarna egy haszontalan, sérült angyalt. De neki kellett, ő vágyott rá. Elhatározta, hogy ő vele fog hálni, és igen nagy patáliát csap majd, ha nem kapja meg a kis szépséget. Lebon hozzá hasonló vonásokkal rendelkező apjához hajolt, hogy közölje vele legfőbb vágyát.

- Én ezt akarom.

- De fiam, ez egy angyal - ellenkezett az apja.

- Nem érdekel, nekem ő kell.

- Akkor legyen az, amit te akarsz - adta be a derekát.

Lebon pedig immár győzelmének örömét is magával hordozva feltartotta a kezét, és licitált a bongyorra. A félénken csillogó zafírok azonnal rászegeződtek, majd tulajdonosuk azonnal le is sütötte azokat. Az angyalt levezették a pódiumról, majd újabbat küldtek fel helyette. Lebon azonnal odament, hogy kifizethesse őt, mert már mihamarabb magánál szerette volna tudni legújabb szerzeményét.

- Most kifizetné? - kérdezte egy idősebb férfi, aki a pénzt szedte be az eladott "termékért". Ezek szerint ő volt az angyal korábbi gazdája, vagy annál valószínűbb, hogy annak egyik embere.

- Igen. És ha lehetséges el is vinném azonnal.

- Szeretné, hogy az én embereim szállítsák oda?

- Nem, köszönöm - válaszolt illedelmesen Lebon, ahogy az egy nemestől elvárható volt. - Megvannak a saját embereim a feladatra.

- Rendben, 425 satrin lesz. Köszönöm a vásárlását!

Lebon odaadta neki a kért pénzösszeget, amely különösen kevés volt egy angyalért, majd csettintett egyet, mire két embere jött oda hozzá, hogy elvezessék az égit. A göndör sírva botorkált, hamarosan pedig hangosan felvisított. Láncait rázni kezdte, szárnyaival kontrollálatlanul csapkodott. Legalábbis az egyikkel. Lebon az angyalt lefogni próbáló emberei elé sétált, akik lazítottak a láncon, majd főúrhoz méltó stílusban megszólalt.

- Nem veszitek észre, hogy eltörött a szárnya, ti vadbarmok?! Vigyázzatok rá jobban!

- Elnézést kérünk, uram - mondta az egyik bocsánatkérőn.

- Csak vigyázzatok rá, rendben? Estére már a szobámban kell, hogy legyen!

Lebon sosem volt az a harsány típus, de most az ő ágyasáról volt szó, nem másról. És nem akarta, hogy két embere miatt csúnyuljon el az arca, vagy sérüljön meg a szárnya ennél is jobban. Az angyal már így is le volt gyengülve, nem kellett még, hogy esetlegesen bele is haljon a sérüléseibe. Akkor a semmiért lett volna mindez.

- Elmehettek! - szólt még oda nekik, majd odébb is állt az apjával, hogy elérjék a szekerüket. Az angyalt immár óvatosabban elvezették, majd egy másik szekérre felszállították.

***

Már beesteledett, mikor odaértek Lebon apjától kapott, ramori házába. Ez nem volt olyan nagy, vagy díszes, mint a darmi, a furnihoz képest pedig bungalónak volt tekinthető. Habár a fiatal szerette ezt, hogy itt nemcsak a pompa várta, hanem belekóstolhatott egy kicsit a vidékiesebb életbe is. Apja még elment meglátogatni egy barátot, és amúgy sem ide jött volna vissza, hanem ő közvetlen ezután elindul majd a fővárosba, majd onnan egy kereskedelmi útra az Aramoor-tengeren keresztül. Lebon első feladatának érezte, hogy további utasításokat adjon két emberének az angyallal kapcsolatosan.

- Lemosakszom, és átöltözöm, aztán megvacsorázom. Ti addig is vegyétek le róla a láncokat, és szóljatok Perleahnak, hogy intézze el az angyal mosdatását!

- Dorlo uram, nem tartja túlságosan kockázatosnak elengedni az angyalt? - kérdezte a termetesebb a kettő közül.

- Szinte már nem is él, nem fog rátok támadni. Most ki vigyáz rá?

- Jogin, uram.

- Menjetek! - utasította őket Lebon, ő pedig elindult, hogy a saját dolgát végezze.

***

A göndör hajú remegve várakozott Jogin mellett. A férfi olyan undorral méregette, hogy azt hitte, ismét elsírja magát. Már igazán megszokhatta volna mindezt, hiszen mindenki így tett vele. A férfi a láncait fogta, és folyamatosan figyelte, hogy nem próbál-e rátámadni. Ő csak állt reszketve, félve attól, hogy lassan térdei felmondják a szolgálatot, és a padlóra juttatják őt. Nem akart elesni, talán bele is rúgna ez az ember. Két másik férfi közeledett feléjük, majd megálltak fogvatartója előtt. Már ismerte őket, ők vezették el őt az árverésről.

- Dorlo mondta, hogy le kell vennünk róla a láncot.

- És mi van, ha megtámad valakit?

A fiatal ijedten tekingetett körbe zafír szemével, nem akart ő senkinek sem ártani. Azonban megszólalni túlságosan is félt a múltbéli rossz tapasztalatai miatt. Ehelyett lehajtott fejjel hallgatta tovább a beszélgetést. Igyekezett ignorálni azt, hogy a beszélgetők úgy tettek, mintha ő ott sem lett volna.

- Nem támad meg ez senkit Jogin, nézz már rá! - szólalt meg a két férfi közül a vékonyabb.

- De ez akkor is egy angyal! - erőlködött a férfi.

- Nem számít. Dorlo arra utasított minket, hogy oldozzuk el, tehát eloldozzuk. Te pedig addig szólnál Perlának, hogy le kéne mosdatni az angyalt? Én hozom a megfelelő eszközöket - mondta a másik, testesebb férfi, majd elment valamerre a házban.

- Persze, de szerintem őrültség, amit Dorlo tesz - indult el a másik férfi is, út közben pedig a fejét rázta.

- Őszintén sajnálom, hogy ezt gondolják rólad. Elnézésed kérem helyettük is - mondta az ott maradt ember - Abban hisznek, hogy minden angyal gonosz, pedig te nem tűnsz annak.

- Kö-köszönöm.

Csak ennyit tudott kinyögni az angyal, szíve vadul kalapált a mellkasában, torka elszorult. Soha senki nem mondott még neki ilyen szépet. Valaki hitt abban, hogy ő is csak egy lény, nem pedig egy sorozatgyilkos szörnyeteg. Valaki sajnálta őt a sorsa miatt, ez pedig jól esett neki. Azonban öröme nem tartott sokáig, mert megérkezett a férfi társa is, aki egy kifejezetten veszélyesnek tűnő eszközzel közelített felé. Az angyal már majdnem felvisított, mikor túl közel ért hozzá, de a láncok összeroppantak a kezei körül, majd a fém karperecek lehullottak róla. Hangos csattanással értek földet, valószínűsíthetően felverve álmából mindenkit, aki már aludt ez idő tájt.

Hamarosan megérkezett a Jogin nevezetű férfi is, akit most egy nő követett. A fiatal hölgynek hosszú, fonott, vöröses színű haja volt és ragyogó, zöldes-barnás szemei. Arcán vidám mosoly terült szét, testtartása nyitott volt és könnyed. Azonnal az angyalhoz lépett, majd kiváncsian körüljárta őt. Közben néha egy-egy kiismerhetetlen hümmögést hallatott, majd köre leteltével megállt a fiatal férfi előtt.

- Szia! Perleah vagyok, de hívhatsz Perlának is, ha akarsz - mondta mosolyogva. - Dorlo úr üzente, hogy mosdassalak le, kövess, majd mindenben segítek!

A kedves hangnemtől az angyal megkönnyebbülve ment Perla után. A hölgy nagyon segítőkésznek tűnt, mosolya még út közben sem hervadt le az arcáról. Egy szépen felszerelt szobába vezette, ahol a fő attrakciónak egy óriási, legalább kétszemélyes fürdőkád számított. Több ember közelítette meg őt, akik levették róla a ruhának csúfolt szakadt rongyot, majd a már csurig töltött kádhoz vezették. A víz tetején hab úszkált, a gőzölgő folyadék rózsaillattal töltötte meg a levegőt.

Az angyal összehúzta magát újonnan támadt, szó szerinti meztelenségében. Azonban kicsit kevésbé érezte magát feszültnek a sok lelkes nő között, akik úgy látszott, hogy igenis szeretik a munkájukat. Finoman terelgették az angyalt a vízbe, aki terebélyes szárnyai miatt alig-alig tudott beleereszkedni a forró vízbe. Azonnal felszisszent, ahogy törött szárnya elérte a kád falát. Már kezdte megszokni a fájdalmat, ami ezzel járt, de valahogyan ez sosem múlt el. A hölgyek mind köré gyűltek, majd illatos szereket kentek a hajába, megmosták a hátát, a testét. Ép szárnyának a tollát is nagy gonddal kifésülték.

Egy ideig csak ott sürögtek-forogtak körülötte, törölközőt készítettek neki elő, majd kihívták a vízből. Elgémberedett lábai miatt nehézkesen, de felkelt, majd kilépett onnan. Amint talpa az érdes kőpadlót érintette, segítői azonnal a haját dörzsölték meg a törölközővel, majd áttértek a többi bőrfelületre is. Egy másik törölközővel a dereka körül leültették egy székre, majd nekiálltak az enyhe borostáját és a vállig érő, göndör haját levágni. Pár percen belül immár illatosan és rendezetten bújtatták egy világoskék-arany selyemből készült hálóingbe, aminek a lapockáinál két kivágás volt, amelyeken kihúzták a szárnyait. Igen fájdalmas volt, mikor az eltörötten végezték el ugyanezt a műveletet, azonban sikerült némán eltűrnie mindezt.

- El is készültél! Dorlo úr biztosan el lesz tőled ámulva - áradozott róla mosolyogva Perleah.

- Jogin, megmutatnád neki a hálószobát, az úr már egészen biztosan elkészült?

- Kövess! - vetette oda a sötétbarna hajú férfi, a már megismert, nyers stílusában.

Az angyal szorgalmasan ment utána a kihalt folyosókon. A ház tágas volt, meg sem próbálta megjegyezni az útvonalat. Csak követte a férfit, és nézelődött. Az épületet szépen berendezték, látszott rajta, hogy úri lakás volt. Mindenhol szobrok és növények kaptak helyet. Hamarosan elértek egy díszes, kétszárnyú ajtóhoz, ahol Jogin bekopogtatott. Azt a már ismerős két férfi nyitotta ki, egyikük enyhe félelemmel, míg aki hozzászólt korábban, az együttérzéssel tekintett rá.

- Uram, megérkezett az angyal - jelentette be Jogin.

- Már vártam rá - szólalt meg Lebon. - Most csak négyszemközt szeretnék vele beszélni.

- Menjünk ki, uram? - kérdezte a vékonyabb férfi.

- Igen, így értettem.

- Rendben - hajoltak meg mind, majd elhagyták a szobát.

- Tehát - szólalt meg, mikor már csak ketten voltak a szobában -, tudod, hogy miért vettelek meg?

- Ne-nem, uram.

- Hogy az ágyasom legyél.

- De-de én...

- Inkább vesd le a ruhád angyal! Most! - szólt, miután az égi habozott.