Karhagath még mindig bosszankodott testvére miatt. Összevesztek és megharagudtak egymásra, de ebben nem volt semmi meglepő, gyakran előfordult. Inkább Clavenna elleni ostoba tervei ingerelték fel. Ennyi erővel Nemodonat, a másik szomszédos tartományt is célpontjává tehette volna. Teljesen mindegy, mit szemel ki, mert Demarumot nem érdekelte, hogy mitől értékes a terület, csak az számított, hogy az övé legyen; nagyobb földterület, több démon, aki felett uralkodhat. Nem mintha Hireonban bárki tisztelte volna démonkirályként. Az itt élők kényelmesen eléldegéltek, nem szenvedtek hiányt semmiben, de ha egy háborúban az uruk mellé kellett volna állniuk, holt biztos, hogy ott hagynák a fenébe.

Az ajtón erőtlenül kopogtattak. Karhagath egy pillanatra elgondolkodott, hogy valaki valóban be akar-e jönni, vagy csupán a fülében a dühtől hevesen zubogó vér dobolását hallotta. Az ajtó túloldaláról semmi neszezés sem szűrődött be. Újra kopogtattak, kicsit erőteljesebben, mire Karhagath beinvitálta.

Az alakváltó lehajtott fejjel lépett be. A bordó szolgaruha a térdéig ért, kezével húzgálta lefelé az anyagot, de nem takart többet belőle. Láthatóan zavarta, hogy a nagyon vékony lába kilátszott alóla. A bőre szinte fehér volt, még az alatta húzódó erőteljesebb erek is kéken átsejlettek rajta. A haját összefonta, így teljes rálátás nyílt a kissé még nyúzott arcára. Hiába pihent, láthatóan megviselte az elmúlt időszak.

Karhagath hellyel kínálta. A lány megszeppenten leült az asztal előtti egyik székbe, a vékony ujjait morzsolgatta az ölében. Felemelte a fejét, de nem nézett rá. Karhagath már most megkedvelte a lányt, mert betartotta a szabályokat. Hammdarush alaposan elmagyarázhatta, hogy mennek itt a dolgok, és ezzel már kivívta Karhagath tiszteletét. Habár részben ez már akkor megtörtént, mikor először magához tért, majd bátran nekitámadt Buconnak, hogy revansot vegyen azért, mert idehozta.

Karhagath érezte a lányban keringő feszültséget. Megpróbált hozzáférni a tudatához, megnyugtató üzeneteket közvetíteni a számára, de ellenállásba ütközött, és egy halvány gondolatfoszlány se jutott el hozzá. Szerette volna oldani a lány idegességét, ezért pár általános kérdést tett fel. Megtudta, hogy Emíliának szólítják, földművelésben járatos. Emellett jól főz, bár a démonok étkezési szokásai némiképp eltértek az emberekétől, ezért Karhagath kételkedett benne, hogy a főző tudása a démonoknak is megfelelő, de a takarítási feladatokban biztosan helyt fog állni.

Már elég sok idő eltelt, de az alakváltó ugyanolyan feszes tartással ült, mint ahogy bejött. Karhagath nem akarta hosszúra nyújtani a beszélgetést, ezért egy textilzsebkendővel megragadta a fiókban lapuló apró ékszert, az asztallap egy üres részére tette pontosan kettejük közé. Az arany karikagyűrűn fehérarany virág rajzolódott ki, közepén egy gyémánt csillogott.

A lány szája elnyílt a meglepettségtől, egészen ledermedt, ahogy a tárgyra meredt. A zöld szeme könnybe lábadt.

– Honnan szerezted ezt a gyűrűt? – Karhagath kevésbé érdes hangon igyekezett megszólalni, hogy ne tűnjön olyan ridegnek. Nem vallatni akarta, csupán érdekelte, hogy milyen kapcsolatban állt a Boszorkánymesterrel.

Emília egy röpke pillanatra rá emelte a tekintetét, de aztán újra a gyűrűt vizslatta. Félelem suhant át az arcán, sötét körvonalat rajzolt vonásai mentén.

– Kaptam – lehelte. Egy nagyot nyelt, mintha a kitörni készülő könnyeit akarná visszanyelni.

– Kitől kaptad?

– Ervintől – a lány hangja elcsuklott. Egy könnycsepp gördült le az arcán, az ajtó felé sandított, de mereven ült. – Eljegyzési gyűrű...

Karhagath döbbenten fürkészte őt. Nem volt szokás, hogy egy boszorkánymester eljegyezzen egy alakváltót. Sőt! Ha belegondolt, erre még sohasem volt példa. Viszont így a lány még értékesebb, hiszen ő nem egy szolga, hanem a Boszorkánymester jövendőbeli felesége. Demarum ennél nagyobb hibát el sem követhetett volna, és a Mester joggal támadhatna rá, hogy a gyűrű ellenére megkínozta Emíliát. Már csak a megállapodás miatt is, amely tartalmazta, hogy egymás tulajdonához nem érhetnek. Alapvetően a földi Ősboszorkányok szabálya volt ez, de miután egyre gyakrabban kötöttek üzletet a démonokkal, úgy fél évezrede itt is törvénybe vették, még Lucifer idején.

– Akkor biztosan tudod, hogy utánad indult – sóhajtotta Karhagath, mert zavarta az alakváltó hosszas hallgatása.

Emília szeme felcsillant. Kinyitotta a száját, megremegett az ajka, de hang nem jött ki rajta. Összevonta a szemöldökét és lehajtotta a fejét. Karhagath nagyon szerette volna megtudni, mire gondolhatott.

– Ha ideér, megölik? – Emília óvatosan puhatolózott.

– Nem. A démonkirálynak egészen más tervei vannak vele.

– Akkor... esélyem sincs kiszabadulni innen?

– Ezt nem mondtam. Most elégedj meg azzal, hogy amíg az én házamban teljesítesz szolgálatot, biztonságban vagy. Hammdarush irányítani fog, de az alapján, amiket elmondtál, nem lesz nehéz elvégezned a feladatokat.

Emília válla megereszkedett. Újabb könnycseppek csúsztak végig az arcán.

Karhagath utálta, ha előtte sírtak, vagy könyörögtek. Ilyenkor gyorsabban véget vetett az illető életének, mert általában akkor rimánkodtak, amikor a végső csapást akarta bevinni. A lány megviselt testileg és lelkileg, ez a reakciója érthető volt számára, csak rendkívül bosszantó.

– Még egy kérdés – emelte fel mutató ujját Karhagath. Az előtte heverő papírokat odébb tolta, kényelmesen az asztalra könyökölt, ezzel kicsit közelebb került hozzá. – Te nem csak alakváltó képességgel rendelkezel, hanem boszorkány is vagy, és így hálóztad be a Boszorkánymestert?

Emília szeme elkerekedett, rosszallóan ingatta a fejét. Karhagath elégedett volt, hogy látja a lány egy másik arcát. Láthatóan felbosszantotta a kérdéssel. Már nem meggyötörten, hanem kifejezetten dühösen vonta össze a szemöldökét. Egy pillanatra a szemébe nézett, amire a démon morcosan szusszantott, de azonnal elkapta a tekintetét róla.

– Nem! Csak alakváltó vagyok. Nem rendelkezem azzal a képességgel, hogy megbabonázzak másokat – karba fonta a kezét, vékony vonallá préselte az ajkát. – Nem gondolja, hogy akkor már nem lennék itt?

– A mi fajtánkat annyira nem könnyű varázslattal elkábítani.

– Akkor nem látta még, Ervin mire képes.

Karhagath-ot meglepte a lány vakmerő megnyilvánulása. Akkora erőt merített volna abból, hogy a vőlegénye már úton van érte? Bár nem érti, min csodálkozott el, hiszen az idekerülésekor könnyedén rátámadt nála nagyobb, erősebb lényekre, most csupán a száját jártatta. Valójában Karhagath még mindig nem jutott túl azon az információn, hogy a Boszorkánymester gyűrűt húzott egy alakváltó ujjára házasság céljából.

– Elárulnád, hogy mi alapján jött az eljegyzés gondolata? – ostoba kérdést tett fel, Karhagath mégsem tudta jobban megfogalmazni a lényeget.

Emília szemöldöke megemelkedett, aztán gyanakvón szűkült össze a szeme.

– Ezt nem értem – rázta meg a fejét. – Mi alapján?

– Közös megegyezés, egy háttérben álló üzlet, vagy fogadás...

– Szerelem – Emília bizonytalanul felelt. – Nem üzlet, csak érzelem – a lágy hangja egyre határozottabban cseng.

Ezek az érzelgős emberek – gondolta Karhagath, és kirázta a hideg. A lány megütközött pillantásából sejtette, hogy jelenleg őt nézte bolondnak, nem a saját érzéseiben kételkedett. Túl bátornak tűnt ez az alakváltó, bár alapvetően ezért büntetést még nem érdemelt volna. Csak ne fajuljon el annyira a dolog, hogy szemtelenkedni merészeljen vele, mert akkor nehezen fogja vissza magát.

– Ő... először apámtól kérte meg a kezemet, a tudtomon kívül. Nem tudom miért – Emília elmerengve elmosolyodott –, mert eleinte eléggé ellenséges voltam vele. Habár ő is goromba stílusban beszélt velem... Aztán segített, támogatott a maga módján, és megvédett, amikor szükségem volt rá. Nincs ebben semmi üzlet – vonta meg vállát.

Karhagath eleget hallott. Talán túl sokat is, mert kissé émelygett ettől a beszámolótól. Megragadta a textilzsebkendőt, a lány felé tolta a gyűrűt.

– Ezt visszaadom. Jobb, ha magadnál tartod, de a munkában ne akadályozzon.

– Köszönöm! – Emília hangja megremegett. A vidámság kis színt varázsolt az arcára, boldogan húzta vissza az apró gyűrűt a vékony ujjára. Hosszan csodálta, talán felidézte a hozzá kapcsolódó emlékeket is.

– Elmehetsz – intett hevesen Karhagath az ajtó felé.

Ha a Boszorkánymester ideér, nagyon jól kell irányítania a dolgokat, hogy ő jöjjön ki győztesként ebből a helyzetből. Erre minden esélye megvolt, hiszen ő menekítette ki a lányt Demarum karmai közül. Neki kell először beszélnie a Mesterrel.

Karhagath ledermedt, ahogy egy hideg kéz fonódott az alkarjára. Emília ragadta meg, könyörögve pillantott rá.

– Kérem, segítsen, hogy Ervinnek ne essen bántódása, ha ideért – a hangja reszketett, akárcsak a keze.

Karhagath hirtelen felindultsága kitörölt elméjéből minden józan gondolatot.

– Nem mondtam, hogy hozzám érhetsz! – förmedt rá, de mielőtt a lány elhúzódhatott volna, meglegyintette a karját.

Emília hangos dörrenéssel vágódott a falhoz, aztán ájultan a földre rogyott.

Karhagath a fogát csikorgatta mérgében. A végén még akaratlanul elteszi láb alól, pedig ezt végképp nem akarta. Nem számított rá, hogy a lány ilyet tesz. Úgy tűnt, felfogta a szabályokat, és szépen betartotta a beszélgetés ideje alatt, egészen idáig.

A démon halkan szitkozódott. Undorodva nyúlt a lány csuklójához, hogy kitapintsa a pulzusát. Közben megérkezett Hammdarush a kifogástalan megjelenésével, akinek gondolatban már jelzett, hogy igyekezzen hozzá.

– Jaj, Gazdám! – a komornyik elkerekedett szemmel járta körül a lányt. – Mi történt?

– Mit számít? – csattant fel. – Vidd a szobájába. És figyelj! – halkabban folytatta. – Ha a Boszorkánymester átlépi Hieron határát, vezesd ide. A varázslat itt korlátozva van, de annyi erőt tudok kölcsönözni, mint elöljáró, hogy észrevétlenül elé mehess.

Hammdarush jó szolga módjára nem faggatózott. Bólintott jelezve, hogy tudomásul vette az utasítást. A lányt felemelte, és kivitte a helyiségből.

Karhagath számára a komornyikja volt az egyetlen olyan személy, akiben megbízott. Pár nap múlva a Boszorkánymester már nála lesz, addig jól át kell gondolnia, hogy mit mondjon neki.

– Itt van az alakváltó, és nekem nem is szóltál? – Kasdeya az ajtófélfának dőlt, válla felett hátravetette a csavaros szarvát körülölelő, barna, hullámos haját. A muszlin anyagból készült szoknyáját meglengette, aminek átlátszó anyagán át tökéletesen látszottak a karcsú lábai.

Karhagath jobban örült volna, ha ez így marad, és ő nem találkozik a lánnyal. Kasdeyával távoli rokoni kapcsolat állt fenn közöttük, ezért olykor nála lakott. Simulékony természetű nőstény volt, épp ebből fakadóan mindig azzal ápolt jó kapcsolatot, akitől remélt valamit.

– Jó lenne, ha békén hagynád – zárta rövidre a dolgot Karhagath. Visszaült az asztala mögé.

– Miért? – nyöszörgött Kasdeya. – Miért akarsz megfosztani egy ilyen finom falattól?

– Mert ő a Boszorkánymesteré.

Kasdeya a pilláit rebegtette. Elé sétált, az asztalra könyökölt, ezzel a domborulatait még jobban kihangsúlyozta. A ruha azon a részen sem takart sokat, és ő előszeretettel zsebelte be az elismerő pillantásokat. De Karhagath-ot hidegen hagyta a látvány, nem dőlt be a csábítási trükkjeinek.

– De ő nincs itt – Kasdeya hanyatt feküdt az asztalon, úgy nézett fel rá. – Ami itt történik, az itt is marad – huncutul elmosolyodott, közben ujjaival cirógatta Karhagath arcát.

– Nagyon utálom, amikor ezt csinálod – fortyogott Karhagath. – Menj! De ha ártasz neki, velem gyűlik meg a bajod – fenyegetőzött, miközben elkapta Kasdeya alkarját, és eltartotta magától. Semmilyen formában nem szerette, ha valaki hozzáért.

Kasdeya könnyed mozdulattal felkelt az asztalról, csípőjét ringatva sétált az ajtóhoz. A cipője tűsarka hangosan koppant a padlón, akár egy metronóm ütemes kattanása. Visszafordult, puszit dobott felé egy kacsintás kíséretében.

Karhagath rosszallóan sandított rá. Szegény lányt hiába próbálta biztonságba helyezni, Kasdeya önmagában egy ragadozó, aki szenvedéllyel gyűjtötte az áldozatait. Csak nála ez egészen mást jelentett, hiszen ő gyönyörrel kínozta az embereket.