Ervin, Benedek és Bucon már Galdorn tartományban jártak. Fáradtan bámultak maguk elé, már nem beszélgettek, csak feszített tempóban gyalogoltak előre a kihaltnak tűnő utcákon. Néha elrepült felettük egy-egy fekete szárnnyal rendelkező démon, vagy elsétált mellettük egy sötét tekintetű példány, aki furcsán méregette őket, de szó nélkül tovább haladt.

Régóta talpon voltak, és Ervin már attól tartott, hogy elkopik a cipőjük talpa a sok gyaloglástól. Semmi másra nem vágyott, csak felpattanni egy hintóra, hogy kényelmesen utazzon. Bármennyire szidta a Földön a földutakon zötykölődő fiakereket, amelyek annyira szétrázták, hogy fél napig alig tudott enni egy ilyen utazás után, most mégis nagyon vágyott egyre. Az ő döntése volt, hogy így haladjanak, ezért meg sem szólalt, csupán néha egy-egy biztató szóval támogatta barátját. Benedek ilyenkor hálásan pillantott rá, kitartóan tartotta az iramot.

Virunum határához közeledtek. A tartományok szélén gyakran láttak lakatlan házakat, leégett épületet, melyek a korábbi csatározások emlékeit őrizték. A kitört ablakokon át furcsa kattogás és morgás hallatszott. Ervin ezeken a részeken még gyorsabban szeretett volna áthaladni, mert nem akarta tudni, hogy mi rejtőzik odabent.

A rozoga építmények egyre ritkábban fordultak elő. Már úgy tűnt, átlépték a tartomány határát, mikor három hajlott hátú démon groteszk vigyorral a képükön közeledtek feléjük. A szarvuk nem volt harminc centinél hosszabb, az egyiknek letörték a bal oldalit. A képüket a csúf ragyák még jobban eltorzították, sántikálva lépegettek, a karjuk önkéntelenül himbálózott a törzsük mellett.

Ervin lassított. Jól tudta, a démonok elég sok módon jelenhetnek meg, és a legalja a nyakatekert mozgásával, hörgő hangjával, illetve rút külsejével még elrettentőbb volt, mint a társai. Egyszer találkozott ilyenekkel, de a többi démon, akikkel akkor úton volt, könnyűszerrel végeztek velük. Nem maga miatt aggódott, de jól tudta Benedekről, hogy mennyire irtózik ezektől a lényektől. Becsületre méltó volt a segíteni akarása, de kételkedett abban, hogy ebben a világban bármi ellen helyt tudna állni. Barátja mellkasára téve kezét szótlanul figyelmeztette a közelgő veszélyre, aki biccentéssel felelt, megragadta a hüvelyében pihenő kardja markolatát, óvatosan haladt tovább.

Ervin alaposabban körbenézett. Egy keresztutcából négykézláb közeledett még két démon, vagy élőholt. A hátuk még így is erősen púpos volt, csupasz szürkésfehér bőrük ráfeszült a csigolyáikra.

– Bucon, te vagy az? – hörögte az egyik magas alak előttük, akinek összetapadtak a tincsei. Egy közeli falnál megtámaszkodott, hosszú körmeit végighúzta a deszkán, melyben ott maradt a nyoma.

– Nyugi – legyintett a száműzött démon. – Ez csak átmeneti. Nem felejtem, amit ígértem.

Ervin megállt a kereszteződéssel egy vonalban, és Benedek követte a példáját. Kellő távolságban maradtak a kísérőjüktől, aki vidáman haladt a rusnyaságok felé.

– Nekem nem úgy tűnt. – A torz képe egy grimasztól lett még undorítóbb, hangja reszelős volt. Bucon felé nyújtotta a természetellenesen hosszúnak tűnő karját. – Más tartományba menekültél előlünk.

– Ez bizony így volt – helyeselt a harmadik.

– Ugyan, félreértitek – védekezett Bucon széttárt karokkal. Körbefordult. Elkerekedett a szeme, mikor meglátta, hogy egyre többen gyűlnek köréjük, amit Ervin is észrevett, ezért lassan hátrált, hogy legalább onnan védeni tudja magukat, ha arra kerülne a sor. – Erre semmi szükség! – próbálkozott tovább Bucon. – Újra olyanok lesztek, mint régen...

A jobb oldali keresztutcából érkezők Benedekre támadtak, aki kardjával hárította ezeket. A földön kúszó lényeknek a fejét vette, ami lomha mozgásuk miatt nem volt nehéz. A lehulló részek tompán koppantak a porban. Némelyiket megrúgta, ezzel nyert egy kis időt.

Ervin már biztosra vette, hogy élőholtak rejtőztek ott a házban, elkárhozott lélek maradványok, akik önkéntelenül adják ki azt a hörgős hangot. Kardjával a másik oldalról közeledők elé sietett, úgy sújtott le rájuk. Az egyik észrevétlenül megkerülte őt, kirántotta a lábát, fölé magasodott, hogy a földre szorítsa. Arcán a bőre helyenként lepergett, kilátszott a csontja. Rávicsorgott, de a bűzös lehelet miatt Ervinben féktelen düh kerekedett, így olyan erővel gyűrte orrba, hogy hátrabicsaklott a feje. Könnyedén oldalra lökte, de újabbak termettek mellette. Az erejét használva örvényt képzett, melybe a közelben levő élőholtak bekerültek, felemelkedtek, az egyik távolabbi épület tetejébe belecsapódtak. Ha nem lenne korlátozva a mágia használat, a teljes tömeget elsöpörte volna az útjukból, de így ennyit sikerült elérnie.

Bucon még mindig védőbeszédet tartott, üres ígéreteket tett. Ervin felállt, gyorsan leporolta a ruháját, majd Benedek mellé lépett, hogy a folyamatosan érkező élőholtakkal végezzenek. Nem értette, honnan a csudából jönnek ilyen sokan.

A kardjuk áthasította a csigolyákat, amely könnyebben ment így, hogy a pengét elbűvölték. A tárgyakba használt mágiára nem hatott a varázslatok korlátozása. Barátja időnként összerezzent a csontok ropogása, vagy a torz látvány miatt, de veretékező homlokkal, kitartóan folytatta a küzdelmet.

Ervin érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Tekintete találkozott a száműzött démonéval. Annak vékony, sötét ajka némán segítségért kiáltott. A törött szarvú démon megragadta Bucon nyakát, belemélyesztette karmát, mely épp csak elkerülte az ütőerét.

– Ők ellesznek Buconnal, ideje mennünk – szólt Ervin, és úgy kaszabolta tovább az ellenségét, hogy közben előre araszoltak a szűk utcán.

Lassan elfogytak az élőholtak. A távolból újabb csontok reccsenése hallatszott. Miután Bucon maradt csak hátra, Ervin biztosra vette, hogy puszta kézzel kivégezték. Valahol meg tudta érteni, mert nem véletlenül vált száműzött démonná. Sosem tartotta meg a szavát. Ervin nem akart szembenézni azzal a hárommal, éppen eléggé lefárasztotta őket a csőcselék. Nem maradt ideje ezen töprengeni, mert az út és a harc kellően elvette az erejüket.

Benedek és Ervin összenéztek, majd futásnak eredtek a szűk utcában. Mögöttük újabb hörgés hallatszott, de ennyi küzdelem elég volt egy napra, nem álltak meg, hogy szembenézzenek vele. Egészen addig rohantak, míg egy rendezettebb környékre értek, amely bár zsúfoltabbnak hatott, de a démonok kinézete bizalom gerjesztőbb és megszokottabb volt.

Benedek egy ház falának dőlt, térdére támasztotta tenyerét, úgy fújtatott. Jobbjában tartotta a sűrű, sötétbordó-fekete nedvességtől részben átszíneződött pengét. Ervin kevésbé fulladt ki. Homokkal dörzsölte át a fegyverét, hogy megtisztítsa. Szaporán vette a levegőt, ahogy körbe nézett, de igyekezett lehiggadni. Visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, letörölte homlokáról a verejtéket a kabátja ujjával.

Egy többszintes épület ajtaján egy göndör, vörös hajú nő lépett ki, egyenesen feléjük tartott. Hosszú, kék ruhát viselt, a szoknya alsó felén díszes hímzéssel és csipkeszegéllyel, amely a rokokó barokk stílust idézte. Túlöltözöttnek tűnt a többi itt megforduló lényhez képest, akik az utcán elhaladtak mellettük.

Ervin azon töprengett, hogy a hölgy démon, és csak a kedvükért váltott alakot, vagy ember, aki megtarthatta az alakját? Nehezen tudta megállapítani, de szemmel tartotta, mert egyértelmű volt számára, hogy tőlük akar valamit.

– Kedves uraim, nincs kedvük megtekinteni Virunum legjobb fogadóját? – A nő Benedek vállára csúsztatta a kezét, pilláit rebegtette. – Bizonyára elfáradtak – Ervinre villantotta széles mosolyát.

– Ez egy jó ötlet – Benedek még mindig szaporán vette a levegőt. Lassan kiegyenesedett, majd felöltötte a fehérnép szédítő vigyorát, és csókot hintett a nő kézfejére.

– Nem bánom, egy picit megpihenhetünk.

– Ennek szívből örülök. Nem fogják megbánni – kacsintott a nő. – Kövessenek!

Ervin rosszat sejtett. A nő túl szívélyes volt, ami itt nem megszokott. Ez alól akkor lenne kivétel, ha tudták kik ők, esetleg Demarum küldte a nyakukra. Lehet ez egy csapda? Nem szabad, hogy lankadjon a figyelme, különben nagy bajba kerülhetnek, ami nem hiányzik. Eddig jó iramban haladtak. Bucont elvesztették, de igazán nem kár érte. Egy cseppet sem bánta, hogy így alakult.

Az épület ajtaján belépve tömény alkoholszag fogadta, akár egy lepukkant kocsmában. Egyesek a kerek asztalokra dőlve hortyogtak, mások beszélgettek. Egy pillanatra elcsendesedtek, ahogy beljebb léptek, alaposan megnézték őket, majd nem zavartatva magukat folytatták a diskurzust.

Egy faragott falépcső vezetett fel a helyiség hátuljából. A nő arra mutatott, mikor szembefordult velük.

– Nagyon kényelmesek a szobáink, ha pihenésre vágynak. Megmutathatom?

Benedek válaszra nyitotta a száját, de Ervin megállította.

– Nem, köszönjük, arra nem lesz szükség.

A nő vékony vonallá préselte ajkát. Kissé ridegebben folytatta.

– Foglaljanak helyet, hozok ét- és itallapot.

– Komolyan nem akarsz pihenni egyet? Ezek után? – Benedek könyörögve pillantott rá, de nem hatotta meg.

– Már nem vagyunk messze. Hidd el, ha ettünk, sokkal jobban fogjuk bírni. – Ervin leült a legközelebbi üres asztal mellé egy díszesen faragott székre, melynek a háttámlájába toll mintákat véstek.

– Amíg össze nem esünk a fáradtságtól. Mennyi idő, amíg Virunumon átérünk? – Benedek a kabátját levetette, vele szemben foglalt helyet.

– Kisebb terület, mint Galdorn, úgy a harmada. Lehet, már egy nap sem kell, és Hieronban vagyunk. Ott megpihenünk.

Benedek megingatta a fejét, az asztalra dőlt. Nem lógott ki a sorból a sok piától kiütött egyén között.

Ervin sajnálta, hogy ennyire megkínozza barátját, de nagyon aggódott Emíliáért. Szerette volna tudni, hogy jól van-e, látni akarta, hogy nem esett-e baja. Még mindig nem érzett felőle semmi életjelet, ami ezen a területen nem lepte meg, hiszen varázslattól védett helyen voltak, legalábbis Bucon ezt mondta. Leheletnyi mágiát vetett be az élőholtak ellen, mely még belefért a terület törvényeibe, vagy annyira peremvidéken voltak, hogy ott már nem hatott olyan erősen a védelem. Ez javarészt a tartomány vezetőket védte, hogy ellenük kevésbé lehessen támadást indítani.

Ervin egykedvűen bámult maga elé, amíg barátja az étlap felett egy másik nővel beszélgetett. Milyen érdekes, hogy ilyen társaságban a fáradtsága azonnal tovaszáll – gondolta. Már megszokhatta volna.

Felidézte maga előtt Emíliát. Már olyan rég látta, és valamiből neki is erőt kellett merítenie. Csak bízni tudott benne, hogy még épségben találják. Még mindig korholta magát, hogy akkor nem ölte meg Bucont a Szigliget melletti erdőben, mikor utoljára beszéltek. Amikor figyelmeztette, hogy el akarják vinni a lányt. Hogy lehetett ennyire ostoba? Miért bízott benne, hogy a múltjukra tekintettel nem nyúl hozzá? Ha időben cselekszik, most nem tartanának a legveszedelmesebb démonkirályhoz, hogy kimentsék őt.

A fogadóban több italt elfogyasztottak miután jól laktak, addig is pihentek. A szomszédos asztalnál két nő egyre sűrűbben sandított feléjük. A szőke, egyenes hajú nő erős sminkkel emelte ki a kék szemét. A vörös ruhája, mely a térde alá ért, önmagában vonzotta a tekinteteket. A másik barna hajú teremtés hosszú, zöld ruhát viselt, mely alaposan kiemelte a homokóra alakját. A magassarkú cipője kopogott a fapadlón, mert ültében rángatta a lábát.

Ervin nem törődött velük, de Benedek nem állta meg szó nélkül, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Őt ez töltötte fel.

– Ideje indulnunk – szólt Ervin, ahogy felkelt az asztaltól.

– Nincs kedvetek egy kicsit szórakozni? – kérdezte a szőke, hosszú hajú ledér nő. Hófehér bőrével kirikított a tömegből.

– Nincs – vágta rá mogorván Ervin.

– Csak egy kicsit – kérlelte Benedek, mint egy gyerek. Mellé állt, a vállán átvetette a karját, hogy halkan meggyőzze. – Ez nem olyan sok idő, és utána esküszöm, nem fogok panaszkodni.

Ervin összevont szemöldökkel, mérgesen pillantott barátjára.

A hölgyek kuncogni kezdtek. A barna hajú a szája elé emelve a kezét súgott valamit barátnőjének, mire újra felvihogtak.

– Kérlek! Legalább egy picit... – Benedek hüvelyk és mutatóujjával illusztrálta mennyire kicsire gondolt. – Mi baj lehet belőle? Csak nem esznek meg élve!

– Azt biztos nem! – kuncogott a vörös ruhás nő. Lebiggyesztett ajakkal pillantott Ervinre.

– Fél órát kapsz. Addig körül nézek. – Ervin morcosan fordított hátat a társaságnak, majd kimasírozott az utcára.

Csupán annyit tervezett, hogy kérdezősködik. Kicsit elbizonytalanodott, hogy merre kellene tovább haladniuk, amit a fáradtságnak tudott be, mégsem akarta húzni az időt. Ez már így is épp elég időhúzásnak tűnt neki, hogy megtámadták őket, és amit Benedek művelt. Nem hibáztatta, hiszen derekasan helyt állt eddig, ezért ennyi szórakozás kijárt.

Meglepő módon annyira nem csodálkozta a helyiek a jelenlétén, inkább érdeklődve figyelték. Beszélgetett velük, hogy útbaigazítást kérjen, mire a démonok kérdezgetni kezdték, hogy honnan jött, és milyen képességgel rendelkezik. Olykor úgy érezte magát, mint Magyarországon egy-egy vidéki településen, ahol az idősebbek bárkivel leálltak csacsogni, mégis megnyugtatta a dolog, mert addig sem akarták megtámadni, ez látszott a testbeszédükből.

Lassan újra visszatért a fogadó környékére. Az épület mögött húzódó hátsó utcán haladt, amikor meglátta Benedeket a földön fekve, elsápadt arccal, csukott szemmel. Két lény magasodott fölé, fekete, füstszerű alakban gomolyogtak felette. A tekintetük mély üresség volt, akár két tátongó lyuk. A szájuk elnyúlt, szörcsögő hangot hallattak, miközben azon keresztül szívták át magukba az életet, mely fehér ködként szivárgott át.

Ervin kirántotta a kardját, lecsapott a szipolyokra. Azok egy szempillantás alatt öltötték magukra az emberi alakjukat. A szőke hajú a földön térdelt, védekezőn emelte maga elé a karját, és nyöszörögve könyörgött. A másik nem sokkal mellette kiegyenesedve megállt. Végigsimított a mellkasára feszülő szöveten, megigazította barna loknijait, majd rikoltva támadott.

Ervin egy lépést hátrált, hogy egyenesen beledöfje a pengét a lény mellkasába, amely sikoltva változott füstfelleggé. A férfi elégedetlenül horkantott, mert tisztában volt vele, hogy ezzel elmenekült előle az egyik. Mielőtt a szőke is megtehette volna, felé lendítette a kardot, miközben közelebb araszolt, így pont a nyakát szegte. Újra lesújtott, hogy biztosra menjen, és mikor a nő feje a földre hullt, nyugodott csak meg igazán. A részei porrá váltak, két apró kupacot képezve a porban.

Ervin a barátja mellé térdelt. A sápadt arcot pofozgatta, hogy magához térítse, de az meg se moccant. Egy hangot sem adott ki. Már attól tartott, hogy későn talált rájuk. A két szédítő nő lélekszipoly volt. Eszébe sem jutott, hogy ilyenekkel is összefuthatnak, igaz, régen tanulta már ezeket a dolgokat. Jobban aggasztotta Emília helyzete, mintsem ilyenekre számítson.

Ervin Benedek nyakát tapogatta. Az ütőérnélérzett némi mozgást, amely kissé megnyugtatta, mert legalább még életbenmaradt. A vállára vette, visszament vele a fogadóba, hogy mégis kérjen egyszobát. Így nem tudott vele tovább haladni, és amennyire lekorlátozták itt azerejét, kételkedett abban, hogy hamar tovább indulhatnának, mert nem tudta kellőenkihasználni a gyógyítóerőt, amely benne lakozott. Türelmesnek kellett lennie.De legalább barátja elérte, amit akart, mert így kedvére pihenhetett.