Emília lassan nyitotta ki a szemét, idő kellett, míg kitisztult a látása. Egy hatalmas ágyban feküdt, melynek vaskos deszkáiról mályva színű baldachin lógott alá. A szíve egyre hevesebben dobogott az idegen hely láttán, szinte visszhangot ver a csupasz falak között. Hirtelen felült, hogy jobban szemügyre vegye a helyiséget, de annyira megszédült, hogy inkább visszadőlt. Nagyot nyelt, hogy enyhítse az émelygést.

Egy szekrény állt az ágy mellett bal oldalt, egy szobor magasodott fölé, mely hasonlított egy kopasz macskához a hosszú füle és csupasznak tűnő teste miatt. Festéssel érzékeltették az bőr redőit, amitől élethűnek hatott. A szeme sötét, és lélekbemaró volt. Inkább óvatosan felnyúlt reszkető kezével, hogy kissé elfordítsa magától, majd csodálkozva nézte meg a kézfejét. Végre emberi alakban volt. Könnyed sóhaj hagyta el az ajkát, mely lágy szellőként mozgatta meg a fátyolszerű szövet alját. Lenge anyag fedte a testét a takaró alatt, egészen selymes hatású, és nagyon átlátszó. Emília nem szokott ilyen holmikat hordani. Remélte, hogy nem kell alsóruházatban parádéznia.

Lassan ült fel, össze kellett szednie magát, mert nem tudta hová hozták, és úgy vélte bölcsebb, ha minél hamarabb menekülőre fogja a dolgot. A vastag takarót szorosan tartotta mellkasánál, de még ez is nehezére esett, annyira legyengült. Forgott vele a világ, a gyomra bukfenceket hányt. Mélyeket lélegzett, hogy erőt gyűjtsön, majd nehézkesen az ágy szélére csúszott, és letette a lábát a hideg padlóra.

A szoba meglepően nagy volt, de annál üresebb. Csupán egy robosztus, fahatású szekrény állt az egyik sarokban, az ágy másik oldalán egy asztal, mellette székek. Mindkét oldalra nyílt egy ajtó. Emília azt latolgatta, melyik felé induljon el, mikor az egyik zárja kattant, mely meglepően hangosnak bizonyult a néma csendben. Nyikorogva tárult fel, majd egy komornyik ruhába öltöztetett, rövid, tompa szarvú démon lépett be, hátrafogott hajjal. Az arcát dudorok csúfították. Egy tálcát tartott a kezében, egy pohár víz állt rajta, a letakart tányéron sült hús lehetett, olyan illatot árasztott.

Ahogy találkozott Emília tekintete az idegen sötét pillantásával, egyre sürgetőbbnek érezte a késztetést arra, hogy meneküljön. Felpattant az ágyról, de nem bírt kiegyenesedni, és karjával támasztotta ki magát, hogy talpon maradjon. A takaró lecsúszott a földre, csupán hosszú, kócos haja és a vékonyszövet takarta keblét. Jobb kezével megragadta a szobor nyakát, megfordította, maga elég emelte, ütésre készen tartotta.

– Nyugodj meg! – A démon letette az asztalra a tálcát, védekezőn emelte maga elé a kezét. A körmei ápoltabbnak tűntek, mint a többi hasonszőrűnél. Lassan magára mutatott. – Hammdarush vagyok. Itt nem esik bántódásod. Tedd azt le, kérlek. A gazdám kedvenc szobra.

Emília elbizonytalanodott a démon lágy szavai hallatán. Az utóbbi időben nem tapasztalt ilyet, pláne nem ezen a helyen. A tekintetét a szobor és Hammdarush között járatta, végül finom mozdulatokkal visszahelyezte a tárgyat az eredeti helyére.

– Minek tartjátok itt, ha a kedvence – motyogta Emília.

– Máshol nincs hely. Téged hogy szólíthatlak? – érdes hangja nem illet ahhoz, ahogy beszélt, a lány ezért furcsán méregette.

– Emília – lehelte, ahogy visszarántotta maga elé a takarót, és visszaült az ágyra.

– Örvendek – mosolyodott el a démon, ami inkább egy vicsorgáshoz hasonlított. Kivillantak éles fogai, és az arca a kinövések miatt groteszké vált.

Emília ijedten hőkölt hátra, mire Hammdarush feladta a próbálkozást, és elkomorodott.

– Hol vagyok? – a lány hangja remegett a bizonytalanságtól. Fogalma sem volt, mit engedhet meg magának.

– A gazdám, Karhagath házában, Hieron tartományban, Acheronban.

– Acheron? Az hol van? Nem ismerős – elmélkedett Emília maga elé meredten. Reménykedett abban, hogy nem olyan rossz a helyzete, mint hitte. Sokat olvasott a világ országairól korábban, és ez a név lassan kúszott elő emlékeiben. – Az nem egy folyó?

– Nem – húzta mosolyra fekete száját a szolga. – Már nem a Földön vagy.

Emília sejtette, hogy egy másik világba került, mégis úgy érte ez, mintha gyomorszájon vágták volna, vagy csupán a kótyagos feje miatt – mert még mindig erősen szédült – rosszabbul érintette a rideg valóság. Riadtan pislogott az idegenre, könnyek szöktek a szemébe.

– Akkor... hol?

– Acheron a Pokol, ahogy a ti... Hogy is hívják? – vakarta meg halántékát Hammdarush. – Szentírás, ha jól rémlik. A ti fajotok így nevezi, és a lényeget leírták benne. Ide a halott emberek szellemei kerülnek. Igaz, a fizikai valójukban mutatkoznak meg itt is. Ez a hely egyes hiedelmek szerint a Föld alatt van, azért ilyen meleg, és fülledt a levegő állandóan. Nincsenek évszakok, a hőmérséklet nem változik, az éjszaka és nappal se váltakozik úgy, ahogy nálatok.

Emíliának halványan derengett az állandó szürke égbolt, amely hol sötétebbnek, hol világosabbnak tűnt, mikor egérként menekült.

– Ezt a helyet mások Lucifer lázadáshoz kötik. Tudod, ki ő? – Hammdarush a lányra emelte tekintetét, de meg sem várta a választ. – Lucifer arkangyal volt, aki fellázadt Isten ellen. Kitaszították a Mennyből, ez volt a büntetése – tárta szét a karját. – Ő lett az ősi Acheron vezetője, tőle származik az elnevezés. Akkor még egy tartományból állt. Sötétség borította a vidéket, hogy rosszul érezzék magukat az itt élő, bukott angyalok. Azonban Lucifernek volt egy szeretője, aki továbbra is Istent szolgálta. Madeline lejött hozzá, és amikor meglátta, milyen körülmények között kellett senyvednie a szerelmének, megesett rajta a szíve. Napot varázsolt, és Holdat, hogy jobb kedvre derítse, és zöld növényzettel borította be a vidéket, hogy élhetőbb legyen. Nem sokáig tartott a béke, hiszen a bukott angyalok, akik démonná váltak, nem fogadták el Lucifert vezetőjüknek. Az a baj az ilyen lelkekkel, hogy túlzottan önzőek, nagyravágyóak, örökké elégedetlenek. Fellázadtak. Ekkor történt, hogy Madeline-t elfogták, és megszentségtelenítették, úgy vitték félig holtan Lucifer elé, aki bosszút esküdött. Hosszú háború vette kezdetét, melybe a tiszta lelkű angyalok nem akartak beleszólni. Csupán annyit tettek, hogy a Madeline által létrehozott javakat elvették. Ezért szürke az ég egyfolytában, mert kihunytak fenn a fények, és sivár lett a vidék. A tizenkét tartomány a csaták során alakult ki. A bukottak lelke annyira elfajzottá vált, hogy teljes valójukban démonokká alakultak. Még ha újonnan kerültek is ide, pár hónap elég volt, hogy teljesen átváltozzanak. A többségük elvesztette a szárnyák, és párbajban foglalták el a királyságokat a tartományokban.

Emília szörnyülködve hallgatta végig a történetet. Sajnálta, hogy ilyen helyzet kialakulhatott, ráadásul angyalok miatt, akik képtelenek voltak tisztességgel szolgálni a jót.

– Az angyalok, és az emberek közt is van elég gonosz lélek – folytatta Hammdarush –, akik ebbe a nyomorúságos sorsba kényszerültek. Ők mégis örömmel harcoltak azért, amiről úgy vélték, hogy jobb, mint a saját életük.

– Akkor valójában az összes démon angyal volt valaha?

Hammdarush lassan bólintott, lesütötte a szemét.

– Te is angyal voltál? Vagy te már ide születtél?

– Itt nagyon ritkán születnek gyermekek, mert ez az elátkozott faj csak akkor képes utódot nemzeni, ha nem saját fajtájából választ valakit. Ezért szeretnek a démonok az emberekkel fajtalankodni, és gyakorta előfordult, hogy azért mennek a felszínre, hogy elfajzott gyermeket nemzenek. Ilyenkor a démonok hasonlatos formát vesznek fel, mint az ember. Tökéletesen képesek átalakulni.

Emília elfintorodott. Felszínre tört az emlék, hogy az alkuban szüzeket akartak a bukottak, azoknak még volt szárnyuk. Aztán milyen könnyen át tudta ejteni Bucont, mikor megcsókolta. Ezzel nyertek időt, hogy kimeneküljenek a Szigliget melletti erdőből Benedekkel. Pontosabban Ervin varázslatának hála kijutottak épségben. Összefacsarodott a szíve, ahogy a férfiakra gondolt, annyira szerette volna tudni, hogy jól vannak-e.

– Akiket itt rokoni kapcsolat fűz össze, ők odafent születtek testvéreknek. Így Hieron démonkirálya, Demarum és Karhagath testvérek. Volt, aki a teljes családját lerántotta ide, a Pokolba, mert hasonlóan gonoszak voltak, ezért szövetségre léptek. Aztán hogy itt mi lett velük, saját maguk, és a többiek akaratától függött. A gyengébbeket elnyomták, akár a saját testvérei is, földönfutóvá tették. – Szomorúság suhant át Hammdarush komor arcán.

– Hogy lett belőled szolga? – Emília figyelmét nem kerülte, hogy keserűség karcolta még érdesebbé az idegen hangját. – A bukottak nem egyenrangúak?

– A harcok során kialakultak a pozíciók. Az erősebbek mellé kellettek a szolgák. Volt, aki többet gyűjtött, ki kevesebbet. Én inkább behódoltam a gazdának, mikor láttam, hogy esélyem sincs. Nem vártam meg, hogy erőszakkal törjék le a szarvamat. Így nekem is jobb volt, mert tudtam, ki mellé szegődöm. Arra nem lettem volna képes, hogy átlagos démonként tengődjek egy következő háborúig.

– Következő háború? – Emília riadtan emelte rá a tekintetét.

– Sosem lehet tudni, ki akar nagyobb teret nyerni. Demarum mindent le akar igázni. Azt akarja, hogy mindenki őt szolgálja, az ő kegyeit keresse. A gazdám, Karhagath, az ő karmaiból mentett meg téged.

Akkor ő volt az a hullámos hajú démon, aki a gondolatain keresztül szólt hozzá –, gondolta Emília, és némi megnyugvás vette le a terhet mellkasáról.

– Hálás vagyok érte.

– Majd elmondod magad, mert beszélni akar veled – Hammdarush rá emelte sötét tekintetét.

Emília nagyot nyelt, a rémület a torkát szorongatta. Nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy szembenézzen vele, még akkor se, ha nem állt szándékában bántani.

– Nem kell ettől ennyire megriadni, Emília. A gazda békés, csupán társalogni szeretne veled. Annyit meg kell jegyezned, hogy ő utálja, ha egy nála lejjebb való a szemébe néz. Viszont, amíg itt tartózkodsz, ki kell venned a részed a munkából. A gazda szerint ez rövid idő lesz.

– Miért? Utána visszaad annak a Demarumnak? – Emília a kezét tördelte, annyira idegessé vált.

– Nem, azt nem hiszem, de a gazda nem avatott be a részletekbe. Most viszont egyél, és hozd rendbe magad. – Hammdarush a túloldalon álló ajtóra mutatott. – Ott találsz mindent, ami a tisztálkodáshoz szükséges lehet. A szekrényben vannak ruhák, úgy vélem, jó lesz rád. Addig hozok ételt, hogy erőre kapj. Utána elkísérlek a gazdához. Eleget beszéltem már hasztalanul – jelentette ki ellentmondás nem tűrően, majd hátat fordított és kimasírozott a helyiségből.

Emíliának zsongott a feje a sok új információtól. Kételyek mázsás teherként nehezedtek mellkasára, ami miatt vészesen kapkodta a levegőt.

Az ajtó halkan csukódott be a szolga után, és a lány egy rövid ideig fontolóra vette, hogy mi lenne, ha kimenne utána. Talán megszökhetne, megszabadulhatna ebből a rémálomból. Bár, ha igaz, amit Hammdarush mondott, valóban nincs hová mennie. A Pokolból nem juthat ki segítség nélkül. De akkor miért mondta, hogy nem lesz itt sokáig? Talán Ervin már úton van érte, és ők ezt tudják? Hagyják majd, hogy elmenjen vele? Az eddigi tapasztalatai alapján őszintén kételkedett ebben. Fogalma sem volt arról, mi Demarum terve vele, de attól tartott, hogy soha többé nem kerül vissza a Földre. Reménykedett, de a félelem túlzottan eluralkodott rajta ezen a helyen.

Megőrjítette ez a bizonytalanság, tépte, feszítette belülről. Lehunyta szemét, mélyeket lélegzett. Azt hitte, hogy meghalt. Látta maga előtt leperegni a múltját azelőtt nem sokkal, hogy ebben a szobában felébredt. Kapott egy új esélyt, muszáj élnie vele.

Felkászálódott az ágyból, de ahogy felállt, újra szédelegni kezdett. Az egyik székhez botorkált, hogy pár falatot magához vegyen, aztán botladozva ment a szekrényig, melynek ajtaja nyikorogva tárult fel előtte. Fogasokon egyenruhák lógtak, melyeknek hossza megdöbbentően rövid volt. Emília lekapta az egyiket, magához mérte. A rövid ujjú, bordó színű anyag a térde alá lógott. Sose volt még rajta ilyen rövid darab. Kétségbeesetten vonta össze szemöldökét. Itt még egy normális ruhát sem képesek az emberre adni?

Keserű sóhajjal tette vissza a ruhát. Az ajtóhoz botorkált, ahol a szolga azt mondta, tisztálkodhat. A helyiségben a fal mellett egy cirádás fésülködőasztal terpeszkedett, középen egy dézsafürdő várta, mely félig tele volt színtiszta vízzel. Emília belemártotta a kezét, a hőmérséklete kellemesen melegnek bizonyult, ezért bele ült, hogy kicsit ellazítsa zsibongó izmait.