Karhagath összepréselte száját mérgében, mert az alakváltó farkas alakban feküdt a sarokban. A szürke szőréből mintha füst szállt volna fel, mellkasa túlzottan szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy zihálva levegő után kapkodott. Aggódott a lány miatt, és ezért utálta magát. Sűrűn pillantott a zárka felé, nevetségesnek érezte, hogy egy démon egy emberlány miatt aggályoskodik. Szarva tövét dörzsölgette, mert az megnyugtatta. Visszafordult az asztaltársaság felé.

Demarum egy előkelő démonnal tárgyalt, aki fényes, fekete anyagból készült hosszú felsőt viselt, amely nagyon emlékeztette egy frakkra. A felsőbb körökből való származását bizonyította az íves, hosszúra nyúlt szarva, amelyet valamilyen krémmel kezelhetett, annyira fénylett. Filisth-nek hívták. Épp arról folyt a diskurzus, hogy hogyan lehetne meghódítani a szomszédos Clavenna tartományt. A szélső tartomány nagyon értékesnek számított, mert a határán egy átjáró állt, így ott bárki eljuthatott a Földre anélkül, hogy az erejét fel kellene használnia hozzá.

Egy térkép feküdt az asztalon, melyen kristályból faragott szobrocskákat tologattak. Az apró tárgyakat csupán a körmükkel tudták megragadni. A fehérek jelképezték az ellenséget, a szélső Clavenna tartományban kaptak helyet, a feketék Demarum seregét illusztrálták.

– Az ottani démonkirály csak a fejlesztéssel törődik, de nem foglalkozik azzal, hogy védelmet biztosítson a területnek. Persze ez épp elég, hogy a morál remek legyen, imádják őt az ott élők, de pont ezért könnyen leigázható. Nincs felkészülve egy támadásra.

– Ez remek hír, Filisth. Akkor érdemes megfontolni, hogy bevessük ellene az élőholt sereget – csillant fel Demarum sötét szeme. A zárka irányába fordult, újabb csapásokat intézett, melyek hangos csattanással jelezték, hogy működésbe léptek.

– A népet könnyű a magad oldalára állítani, ha látják, hogy gyenge a vezetőjük – folytatta Filisth a győzködést.

Ennek az idiótának Hieron is bőven sok – gondolta dühösen Karhagath. Újra a lányra pillantott, aki összerezzent, mire a mellette ülő nőstények harsány vihogásba kezdtek, majd az asztalon pihenő kristálypohárért nyúltak, melyben vér és alkohol keveréke volt.

Karhagath felállt, hogy eltávolodjon tőlük, mert felfordult a feszültségtől összerándult gyomra az ital szagától. Sose váltott ki még belőle ilyet. Az üvegketrechez lépett, megnyugtató szavakat sugallt az alakváltónak, de az fáradtan pillantott rá, majd lehunyta a szemét.

– Úgy vélem különösebben megerőltetnünk sem kellene magunkat – szólt újra Filisth. – A démonkirályt könnyűszerrel legyőzhetnéd egy párbajban.

– Nem kell párbaj. Felégetjük a tartományt – Demarum szemében vad tűz lobogott. Bizonyára már látta maga előtt, ahogy sikoltva menekülnek a démonok. Ami másnak rossz volt, belőle mindig nagy örömet váltott ki.

Szikra csapott fel az állat mellett, ami újabb izomrángást váltott ki belőle, de már abbamaradt a zihálás. Karhagath egyre riadtabban figyelte a magatehetetlen jószágot.

– Fejezd be! – szólt hátra bátyjának.

Demarum dühösen horkantott, még több szikrát idézett elő. A ketrec egy sarkából egy inda nyúlt ki, kígyózva közelített az állat felé, csattant, mint egy ostor, majd lesújtott. A szőr vörös színűvé vált, ahogy kiserkent a vére, és a cseppek halkan koppantak az üvegpadlón, de a farkas már meg se moccant.

– Ez mire volt jó?! – hördült fel Karhagath. Mély hangja mennydörgésként járta körbe a termet. – Nem látod, hogy nem bírja már?

Az alakváltó visszaváltozott eredeti alakjába, az oldalán feküdt. A lány porcelánfehér bőre a csontjaira feszült, az oldalából szivárgott a vér, barna haja a földre simult mögötte. Az ajka kékes árnyalatúvá, arca egyre fakóbbá vált. Mozdulatlanul feküdt, és Karhagath már attól tartott, hogy nem lélegzik.

– Hasznavehetetlen dög! – hörögte a démonkirály.

– Mit érsz vele holtan? – fordult Karhagath testvére felé, aki szemét forgatva szórakoztatta a társaságot. – Egy alakváltó csak akkor változik vissza az eredeti alakjába, ha a sérülése már végzetes. Bele fog halni, értsd már meg!

– És neked mit számít, hogy él-e? – lépett elé dühtől vöröslő szemmel Demarum. Az öltözéke most sem emlékeztetett egy főúréhoz, a csicsás köntösét viselte az ing felett.

– Nem fogod fel, hogy a Boszorkánymester csak akkor tesz meg neked bármit, ha életben marad?

– A mai mulatságunk véget ért – a démonkirály színpadias karmozdulattal fordult az asztaltársaság felé, a hölgyek szomorúan sóhajtoztak. – Sajnálom, barátaim. – Előrebillentette fejét, és szarvával az üveghez szorította az öccsét. Megragadta az arcát, belemélyesztette hosszú körmét.

Karhagath némán tűrte Demarum viselkedését az éles fájdalom ellenére. Érezte, ahogy álláig csorog a sűrű, fekete nedű. Nem tudott megszólalni, olyan erővel markolta az állkapcsát. Mérgesen várta, hogy elmozdítja-e a feje mellől a szarvát, hogy azzal is lesújtson.

A terem lassan kiürült, csak hárman maradtak.

– Ha még egyszer a tiszteletreméltó vendégeim előtt fogsz leszólni, azt is megbánod, hogy megszülettél – fenyegetőzött a démonkirály.

Azt már most is bánom – gondolta magában Karhagath. Viszonozta a dühös pillantást, mire bátyja lassan kihúzta az arcából a körmeit, így végre megszólalhatott. Nem törődött a fájdalommal, járt már ennél sokkal rosszabbul is.

– Gondolj csak bele, a Boszorkánymestert a magad oldalára állíthatod, ha el akarod foglalni Clavennát, cserébe érte – a lány felé bökött fejével. – De ahhoz élnie kell! Te is jól tudod. Nem gyújthatsz fel egy tartományt, mert értéktelenné válik. – Direkt használta ezt a szót, mert pontosan tudta, mennyire kapzsi a bátyja, és így bízott benne, hogy hatni tud rá.

– Úgy véled bevonható lenne egy háborúba? – a démonkirály véres ujjaival kopogtatta az állát.

– Te azt akarod, Acheron egy egység legyen, de ahhoz az is kevés, ha minden erőt mozgósítasz. Az az ember kijátszotta a démonokat, hiszen életben maradt, hiába kötött veled szövetséget a Varázsló Tanács vezetője, hogy végezzétek ki az összes ősboszorkányt. Talán nem szükséges a háború, de akkor is jól jön, ha egy ilyen nagyhatalmú embert állítasz az oldaladra.

Demarum töprengve bámult maga elé, majd elmosolyodott. Láthatóan belátta, hogy az öccse okosan szólt.

– Engedd meg, hogy vigyázzak a lányra, mert te nem tudod, hol a határ – mondta Karhagath, mikor biztosra vette, hogy célba értek a mondatai, és meggyőzte ezt az őrültet a maga igazáról.

Demarum lassan elemelte a fejét, így szabadon eresztette testvérét.

– Ha a Boszorkánymester ideér, és átadod neki a lányt, a fejedet veszem. Mindennap meg fogom nézni őt. Én akarok beszélni a gazdájával, hogy jó üzletet köthessek vele, szóval hadd jöjjön csak hozzám – aljas vigyor terült szét a démonkirály képén. Sarkon fordult, és billegős járásával kiment a helyiségből.

Karhagath megkönnyebbülten felsóhajtott. Az üvegbörtön felé fordult, de egyre jobban aggasztotta, hogy a lány mozdulatlanul fekszik, és az a kevés szín is elpárologni látszott a bőréből. Erejét felhasználva leemelte az üvegtetőt, majd kiszedte az alakváltót a zárkából, és az asztalra fektette. Hozzá sem kellett érnie, már érezte, hogy nem csörgedezik vér az ereiben. Csupán remélte, hogy időben vissza tudja adni neki az életét.

A lány mellkasára fektette hosszú, göcsörtös ujjait. Vigyázott, hogy körmeivel ne sértse fel annak bársonyos bőrét. Undorodott attól, hogy egy embert kellett életben tartania. Erősen koncentrált, ujjbegye melegséget árasztott, ahogy energiát adott át a mozdulatlan szívnek. Ezt addig folytatta, mígnem gyenge dobogást érzett a tenyere alatt. Gondolataival jelzett a szolgájának, hogy igyekezzen hozzá, mert épp eleget tett mára ezért az alakváltóért, nem akart többször hozzá érni. A hideg futkosott a hátán ettől.

Hammdarush alázatosan lehajtott fejjel lépett be a terembe. Szeme elkerekedett, ahogy meglátta az asztalon fekvő lányt. Zavartan simított végig mellényén.

– Gazdám, őt kellene elvinnem? – még a hangja is elbicsaklott. – Mégis hogyan?

– Használd az erődet, ennyi még megengedett, vagy tőlem a válladra is kaphatod. Én életben tartottam, te gondoskodj róla! – förmedt rá Karhagath, mert bosszantotta a szolgája tunyasága.

– De az arca... – szólalt meg tétován Hammdarush, ahogy észrevette gazdája sérülését. – Nem akarja, hogy helyrehozzam? – Láthatóan nehezére esett a feladat teljesítése.

– Azzal ne törődj! – Karhagath mérgesen fonta keresztbe karját mellkasa előtt.

Hammdarush bizonytalanul simított végig a saját ruházatán, mintha azon töprengene, hogy azt adja rá az alakváltóra. Úgy tűnt, nem tudja, hogy tegyen eleget a kérésnek. Döbbenten nézett végig a lány csupasz testén, arca fakóbbá vált. Kinyújtotta felé a karját, de nem történt semmi.

– Tapsoljak neked, hogy megindulj? – fortyant fel Karhagath.

– Elnézést, Gazdám, de ő mezítelen – remegő kézzel mutatott a lányra.

– És? Attól te nem leszel az, ez nem fertőző.

– Nem szívesen érnék hozzá így, de nincs nálam semmi, amit rá teríthetnék. Valamint a kisasszony sem hiszem, hogy örülne, ha ilyen kiszolgáltatottan látnák.

Karhagath megütközve bámulta a szolgáját. Mióta lett ő ilyen empatikus? Az volt az egyetlen szerencséje, hogy nagyon régóta dolgozott már neki, mindig megbízhatónak, és hűségesnek bizonyult, ami nagy erénynek számított ebben a világban.

– Van emberi szolgánk.

– Valóban, de őt csak irányítom, nem fogdosom – jelentette ki Hammdarush. – És nem pucéran jár-kel a kúrián.

– Ez a beszélgetés nem vezet sehová. Gyorsan keríts valamit, és menjünk már! – utasította Karhagath, mert egy percet sem akart tovább itt időzni. Így is örült, hogy nem kell időt vesztegetnie többször a bátyja ostoba összejövetelire, ahol ezt a szerencsétlent kínozza.

Hammdarush a helyiségben talált egy poros, szürkés-barnás szőnyeget, abba csavarta az alakváltót, majd úgy tett, mintha karjába vinné, miközben pár centivel fölötte lebegtette. Karhagath okos döntésnek vélte ezt, mert ezáltal kisebb esély volt arra, hogy el akarják tőle venni a lányt. Az alakváltók errefelé nagy kincsnek számított, és remek üzletalapnak. Sosem lehetett tudni, hol bukkannak fel ezek a számító dögök, hogy megszerezzenek valamit, vagy valakit, amin jó pénzért tovább adhatnak.

Csendben bandukoltak vissza a saját házáig. Megnyugvással töltötte el az egyszerű épület látványa, mely kívülről ugyanúgy festett, akár a többi ház, csak több szinttel rendelkezett, és nagyobb terület tartozott hozzá. Nem szigetelte el kerítés az utcától.

Hammdarush könnyedén lökte be a hatalmas bejárati ajtót, mely nyikorogva tárult fel előttük. Karhagath lépett be először.

– Az egyik vendégszobába vidd, mert nem lesz itt sokáig – szólt a szolgájához. – Fogd munkára, hiszen egy szolga, a takarítással csak megbirkózik, és ha magához tért, beszélni akarok vele.

Hammdarush bólintott, majd elindult a lánnyal a végtelen hosszúnak tűnő, sötét folyosón.

Karhagath-ot megnyugvással töltötte el, hogy az alakváltó élt, biztonságban volt nála, és ha rajta múlik, többet nem hagyja, hogy Demarum bántsa.