Ervin csizmájának sarka hangosan koppant a lépcsőfokokon, de nem óvatoskodott, mert reméltem, hogy barátja hamar magához tér, hogy útra keljenek. A démonoknak annyi pihenésre sem volt szükségük, mint nekik, embereknek, ezért nem érdekelte, mekkora zajt csapott. Félhomály uralkodott a házban, épp eleget látott, hogy ne menjen neki semminek.

Keveset aludt, mert Lamiának sokáig tanította, hogyan tartsa kordában az erejét, mikre tud hatni, és ha valami elszabadult – például felgyújt egy sornyi házat, vagy orkánt szabadít a tartományra –, azt hogyan tudja egy csettintésre megszüntetni. A lány csillogó szemmel figyelte, engedelmesen csinálta, amit mondott, és meglepően gyorsan sajátította el a technikákat. A szíve mélyén büszke volt rá, hogy ilyen tehetséges a gyermeke, ugyanakkor vigyáznia kellett vele, hiszen mégiscsak egy démonporonty. Nem hitte volna az ideérkezésük után, hogy ilyen hamar, ennyire jó kapcsolat alakulhat ki közöttük, de a mágia összekötötte őket.

Ervin azon töprengett, hogyan tudnák gyorsabbá tenni az útjukat, de ezen a vidéken nem ismert olyan lehetőséget, amellyel hamarabb odaérhetnének. A gondolatmenetét az egyik ajtó nyikorgása zavarta meg. Andariel lágy kacaja hallatszott fentről, majd Benedek jelent meg a lépcső tetején. Erőteljesen megdörzsölte szemét, bizonyára az álmot akarta kiűzni. Hullámos, szőke tincsei kissé kuszán álltak, az arcán húzódó mosoly leplezte a fáradtságát. Az ingjét félregombolta, de fel sem tűnt neki.

– Remélem pihenésre is jutott időd – szólalt meg Ervin, színtelen hangon.

– Ne aggódj, tettre kész vagyok.

– Abban biztos vagyok, csak nem mindegy, milyen tettekre – jegyezte meg epésen.

Benedek rosszallóan sandított rá. Észrevette az inge furcsa állását, de a gombokkal meggyűlt a baja.

– Mivel megyünk tovább? – érdeklődött Benedek két felmordulás között. – Lehet itt lovat bérelni...

– Hol élsz te? – Lamia sétált el mellettük. Az arckifejezéséből ítélve komplett bolondnak nézte a férfit. – Itt lovat bérelni? – ingatta a fejét hitetlenkedve.

Benedek összehúzott szemmel figyelte a lányt, aki állta a pillantását. Válaszra nyitotta a száját, de úgy tűnt, az inge jobban bosszantja, mint a gyermek.

– A fene essen ebbe! – mordult fel. – Akkor mi más közlekedő állat, vagy eszköz van itt?

– Dangamoonban semmi. Galdornban már tudtok immorequst kölcsönözni – Andariel Benedekhez lépett, hogy kisegítse. – De azok nagyon szeszélyes állatok, nehéz őket irányítani.

– Mi az az immorequs? – kérdezte Benedek.

– Élőholt ló. Kétlem, hogy olyanra fel mernél ülni – válaszolta Ervin egy szájhúzás kíséretében. Igaz, hintók itt is előfordultak a felsőbb körökben, melyet rothadó húsú, ló szerű állatok húztak, vagy csak a testük volt olyan, mint egy lónak, hasonlóan kentaurokhoz, de azok elátkozott lények voltak, és miután nem ismerték az utat, nem bízhattak bennük. Ráadásul olyan szaguk volt, mint egy trágyadombnak. Ha némi helyismerettel rendelkezett volna, akkor varázslattal odajuthatnának egy közelebbi pontra, de Dangamoonon kívül nem járt máshol, így ez sem működhetett. – Gyalog megyünk. Nem kockáztathatjuk, hogy időt veszítsünk ilyen állatok miatt.

– Balekok – kuncogott Lamia, miután belehuppant a fotelba a szoba távolabbi részében. – Tartarosz kínjára, mágusok vagytok!

– Mit nem mondasz? – kacagott Benedek. – Te tudtál erről? – lépett Ervin mellé, miután Andariel megigazította rajta az inget.

Ervin unottan nézett rá, hogy lelohassza jó kedvét, majd gondterhelten felsóhajtott.

– Nem tudom olyan helyre küldeni magunkat, amit nem ismerek – felelte, a lányának címezve szavait, és ezzel megelőzve barátja kérdését.

– Galdornba elvihetlek titeket, én már jártam ott – Lamia kék szeme felragyogott, ahogy túlbuzgott benne a bizonyítási vágy.

– Mikor jártál te ott? – gyanakvón méregette Andariel. Csípőre tett kézzel állt meg a lánya előtt.

Lamia tátogott, kissé meglepődött azon, hogy lebukott.

– Számít most az? – vágott vissza. Felpattant, az anyját kikerülve a férfiak elé lépett.

– Az nem olyan egyszerű varázslat – Ervin komoran nézett rá, amivel azonnal duzzogó kislányt varázsolt belőle.

– Azt mondtad, jól haladok!

– Egyedül is sok gyakorlást igényel egy ilyen helyváltoztatás – rázta a fejét, de Lamia egyre morcosabban préselte össze sötét ajkát. – Kapsz egy esélyt – adta meg magát Ervin. – Küld magad a szobádba. – Ha ez tegnap eszébe jutott volna, hamarabb elküldi ily módon.

A lány arca felderült. Ökölbe szorította a kezét, maga elé meredt, úgy koncentrált. Fekete füst gomolygott körülötte, majd eltűnt a szemük elől.

Ervin a lépcsőt figyelte, mert, ha jól sikerült a varázslat, onnan kellene visszaérkeznie. Azonban egy hang sem szűrődött le, így feltételezte, hogy a lány valamit elrontott. Egyedül abban bízott, hogy nem képzelt el egy túl távoli helyet. Legkevésbé az hiányzott a számára, ha még egy személy keresésére kellene indulnia.

– Ha valami baja lesz a lányomnak miattad – Andariel a mutatóujját előtte lengetve fenyegetőzött. Szürke szeme egészen vörösesnek hatott a düh miatt.

– Sérülés esetén meg tudja gyógyítani magát, azt már gyakoroltuk – mondta ridegen Ervin. – Egyébként is, mi baja lehetne?

A bejárati ajtó hangosan csattant, ahogy kivágódott, majd Lamia cuppogó léptekkel tért vissza. A haja összeragadt a sártól, arca foltossá vált, a ruhája bepiszkolódott. Mérgesen szorította össze a száját, karját összefonta mellkasa előtt. Bosszantotta a saját sikertelensége. Megsemmisülten állt meg a szobában.

– Csupán saras lett – válaszolta meg a saját kérdését Ervin. Érdeklődve vonta fel a szemöldökét, a lányára pillantott.

– Disznóólba kerültél? – nevetett fel Benedek.

– Majd adok én neked disznóólat! – kiáltott fel harciasan Lamia, és megindult a férfi felé.

Benedek szeme kikerekedett ijedtében, majd az asztal mögé futott.

– Nem úgy értettem, bájos kishölgy. Így is ügyes voltál, hiszen...

– Ne beszélj úgy velem, mint egy kisgyerekkel? – üvöltött rá a lány erélyesen. Meglendítette vékony karját, mire egy sárgolyó süvített át az asztal felett, majd szétplaccsant a szőke férfi vajszínű ingjén.

– Miket tanítottál te neki? – fordult Andariel döbbenten Ervin felé.

Ervin közömbös arccal megrázta a fejét. Ilyet nem tanított, de el kellett ismernie, hogy ügyesen használta fel a rátapadt sarat. Benedek ugyanazzal a technikával válaszolt, hiszen földmágus volt, ez ment neki. Egy ovális alakú sárdarab a lány arcának ütközött, majd egy része a földön puffant. Lamia egy pillanatra megrökönyödött, de hamar rájött, hogy emberére akadt, így újra támadásba lendült. Az asztal körül kergetőztek, mint két gyerek, így hamarosan egyre kisebb golyók repkedtek a nappaliban, mígnem az egyik Bucon nyakára tapadt, aki hörögve köhögni kezdett. Benedek döbbenten nézett a száműzött démonra. Lamia egészen kivirult a játék hevében, arca rózsaszín árnyalatot kapott, és nem tudott leállni, ezért újabb sorozatot küldött feléjük. Mind a mellkasukon csattant szét. A lány csodálkozva pislogott feléjük, mert moccanni se mertek a nő mérges pillantása miatt.

A helyiség úgy nézett ki, mint egy csatatér. A falak a bútorokkal együtt bekoszolódtak, ahogy az asztal is. Egyedül Ervin és Andariel maradtak tiszták, mert jó helyen álltak, így nem váltak egyik sárgolyó áldozatává sem.

Benedek szégyenlősen állt egyik lábáról a másikra, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Cinkosan Lamiára pillantott, aki viszonozta ezt, de aztán, mit sem törődve anyja szigorú pillantásával, apja elé lépett.

– Mi rontottam el? – Lebiggyesztette az ajkát, és lesütötte a szemét.

– Nem koncentráltál eléggé. Hagytad, hogy elterelődjenek a gondolataid. Gyakorolnod kell. – Ervin meglendítette jobb karját. A helyiségben szél kerekedett, mely erőteljesen süvítve söpört végig a helyiségen. A nyomában minden felület, és ruházat tiszta lett. Felfelé fordította a tenyerét, abban vaskos könyvek jelentek meg. – Tanulj! – nyújtotta Lamia felé.

– Ilyen sokat? – hüledezett a lány. Félénken vette át a kopott, érdes szövetborítású köteteket.

– Örülj neki – szólalt meg Benedek. – Nekem csak annyit mondott, gyakorolj! Te már előnyből indulsz – paskolta meg a gyerek vállát. – Könyveket hordasz magaddal? Hol...?

– Elég, ha én tudom – zárta le a témát Ervin, a bejárati ajtó felé vette az irányt.

– És ha nem tudom könyvből megtanulni? – szaladt Lamia a férfi elé. Kikerekedett szemmel meredt rá.

Ervin csodálkozva nézte. Érezte, hogy a kérdés mögött más lappang. Akarata ellenére túlzottan közel engedte magához a kicsit, így már kételkedett abban, hogy nem számít neki. Bizakodón elmosolyodott, a vállára tette a kezét.

– Ha elakadnál, megtaláljuk a módját, hogy gyakoroljunk.

Lamia örömujjongásban tört ki, egy röpke pillanatra átölelte szabad kezével, majd ugrándozva vitte fel a könyveket.

Ervint meglepte a váratlan mozdulat, ledermedt. Végtagjaira mintha ólomsúly telepedett volna. Benedek vigyorogva paskolta meg a hátát, kitárta előtte az ajtót.

– Maradjunk még? – tette fel a kérdést barátja.

– Nem – vágta rá Ervin gondolkodás nélkül. Összeszorult a mellkasa, és saját magát is meglepte ez a furcsa érzés, amit a lánya váltott ki belőle. A józanész azt diktálná, hogy ne törődjön vele, hiszen félvér, ráadásul veszélyes, ugyanakkor mégis kezelhető, hiszen csak egy gyerek, aki némi törődés után már így közelített felé. De nem engedhetett utat ezeknek a gondolatoknak. Emíliáért jött, emlékeztette magát.

– Te nem maradhatnál? – Andariel Benedekhez bújt.

– Szívesen maradnék, gyönyörűségem, de a barátom mellett a helyem. – Benedek csókot hintett a nő kézfejére.

Andariel szomorúan elhúzta a száját. Ellépett tőlük. Lamia bukkant fel az utcán nem sokkal mellettük.

– Aztán el ne szúrjátok!

Ervin szemét forgatva fordult el. Nem is az ő lánya lett volna, ha nem szólal meg gúnyosan – gondolta. Benedek ezen is csak nevetett. Igazi kispajtásra talált a lány személyében, igaz, sosem esett nehezére a barátkozás, vagy mások megnyerése. A gyerekes stílusával a kisebbeket is hamar meghódította.

– Hol van Bucon? – torpant meg hirtelen Ervin.

Lamia berohant a házba. Hangosan üvöltözött egy sort, amiből alig értettek valamit, majd Bucon kirepült az ajtón, és a földre zuhant. Felkavarodott körülötte a por.

– Csak nem gondoltad, hogy hazahozunk, aztán elválnak útjaink? – Ervin megragadta a férfi ingjét, és felrántotta a földről.

– Nem vennétek hasznomat – ingatta a fejét Bucon. Reszketett a félelemtől. – Nem is tudom az utat. Eddig repülve tettem meg ezt a távolságot. Az nem ugyanaz.

– Nem érdekelnek a kifogásaid. Akkor is velünk jössz.

– De...

Ervin dühében a falhoz vágta Bucont. Az alkarjával szorította a száműzött démon torkát a falhoz, miközben kirántotta a kardját.

– Velünk jössz, vagy most azonnal beléd mártom a kardom, és széthasítalak, te átkozott. – A penge élét a mellkasához szorította, hogy érezze a fenyegetés súlyát. Közben rápillantott a körülötte állókra, mert úgy vélte, nem Lamia szemének való ez a jelenet, de a lány elégedetten figyelte őket.

– Jól van – hörögte. – Csak eressz már – karjával taszított egyet a férfin, levegő után kapkodott.

Ervin egy lépést hátrált, de nem vette le róla a tekintetét. Szánalmasan festett. Egy undorító féreg állt előtte, aki átverte, és most is ki akarta húzni magát a felelősség alól. Undorodva indult el, és nagyon ajánlotta, hogy kövesse, ha jót akart magának, mert a pattanásig feszült idegei miatt most lobbanékonyabb volt, mint egyébként.